Bírák és Ügyészek Lapja, 1917 (8. évfolyam, 62-70. szám)

1917 / 69-70. szám - Az Országos Birói és Ügyészi Egyesületnek előterjesztése "A birói hatalom gyakorlásáról, valamint a rendes biróságok és az ügyészségek szervezetéről" készült törvénytervezet módosítása iránt

534 tézményes korlátokkal kell elválasztani az ítélkezés cselekedetétől. Nem elég egy szervezeti törvény mechanizmusa, kijelentése arra, hogy a bírói függetlenség elve győzedelmeskedjék. Ha nélkülözi a gépezet a mozgató erőt, azt a közszellemet, melynek át kell lengenie Összes jogintézményeinket, nem fog az jól működni. A jogintézmények egész sorát kell átalakítani, mert ha a birói hatalom csupán kötelékekből sorompókból és sokféle bókókból áll, ez csak szervezett mozdulatlanság, mely ki van téve főképen a végrehajtó hatalmi körök beavatkozásának. Mindenekelőtt körül kell bástyázni a végrehajtó hatalommal szemben a bíró jogállását. Erre maga a király utalt az 1869. évi április 24-én tartott trónbeszédében, mikor kiemelte, hogy akire a birói hatalom bízva van, az úgy a közhatalom-, mint egyesekkel szemben független legyen. Helyes perjogi szabályok, okosan megalkotott birói ügyviteli szabályok gondoskodjanak a biró hivatali tevékenységének nyugodlságáról, biztonságáról és függetlenségéről. Épen ezért magában a szervezeti törvényben mindenekelőtt félreérthetetlen határozottsággal kell biztosítani a birói függetlenséget, áthelyezhetlenséget s a bíróság területi hatáskörének állandóságát; a felügyelő hatóságok beavatkozását, irányítását csupán a közigazgatás meghatározott eseteire kell leszorítani. De ezenkívül az Ítélkezés eljárását szabályozó törvényekből el kell távolítani mindazt, amit ott a szabad és pártatlan ítélkezés kárára elhelyeztek a váltakozó kormányrendszerek. A tervezet egyes fejezeteire alább teendő észrevételeink jelölik meg részletesen azokat a módokat, amelyekkel a bíróságok függetlensége teljesen kiépíthető lesz. Ez a reform azonban különösen a büntető igazságszolgáltatásra vonatkozólag csak fél munka maradna, ha nem hozná magával az ügyészi állás függellenítését is. És ha már a külön birói státusra vonatkozó kívánságunkat és a biró különleges közjogi állására vonatkozó véleményünket szükségesnek találtuk behatóan, a történeti visszapillantás kíséretében kifejteni és megindokolni, mennyivel inkább szükséges ez az ügyészséget illetőleg, mely testületnek a kormánytól függőségét igen sokan olyan magától értetődőnek találják. II. Az ügyészség reformja. Ha a tervezel ellen általában azt a kifogást lehel emelni, hogy nem liberális szellemű, hogy előtte célként nem annyira az igazságszolgáltatásnak minél nagyobb függetlenítése, hanem inkább az amúgy is túltengő miniszteri hatalomnak kiterjesztése lebegett, akkor ezt a kifogást legindokoltabban a tervezetnek az ügyészségekről szóló harmadik címe ellen lehet megtenni. A tervezet nem szándékozik megváltoztatni a kir. ügyészségnek jelenlegi, a kormánytól teljes függésben levő szervezetét, hanem lényegében fenntartja az 1871 : XXXIII. t.-c.-nek immár teljesen elavult rendelkezéseit. Ennek a törvénynek ugyanis a francia minislére public szolgált mintaképül, nagyban és egészben annak másolata. Ez a ministére public az állami igazságügyi igazgatásnak egyik szerve, igazgatási, nem pedig igazságszolgáltatási intézmény. Ennek folytán főfeladata nem igazságszolgáltatási feladat volt: a vád képviselete, hanem ezenfelül és nem kisebb fontosságú a felügyeleti jog gyakorlása az egész igazságügyi igazgatáson, a birákon, az igazságügyi rendőrség közegein stb. Ezenfelül a polgári perekben is majd mint önálló, majd pedig mint csatlakozó fél lépett föl. Az állam érdeke címén, pedig ez az érdek igen gyakran csak a kormány érdeke volt, mely kettő azonban nem mindig fedi egymást, beavatkozott a francia ügyészség az egész igazságügyi igazgatásba s ennek révén nagy befolyást nyer magára az igazságszolgáltatásra is. Ha Németország, Ausztria és Magyarország — hogy a nagyobb kontinentális államokat említsük — nem is recipiálta a ccmmistére publio)-ot minden részletével, pl. a bíróságok feletti felügyelettel együtt, lényegében mégis egy állami igazgatási halóságként alapították meg és fejlesztették ki a kir. ügyészség intézményét. Kétségtelen dolog, hogy a kir. ügyészségnek a közérdeket kell képviselni, de a közérdeknek nem szabad elhomályosítani a kir. ügyészségnek tulajdonképeni feladatát: a vádnak képviseletét fennálló törvényeink alapján. A Bp. a vád emelése terén a legalitás elvét honosította meg. Ezen elv szerint a kir. ügyésznek kötelessége eljárni s illetve vádat emelni akkor, ha meggyőződése szerint a törvény által büntetendőnek nyilvánított cselekménnyel áll szemben. Kézenfekvő, hogy ez az elv igen gyakran nem fedi a közérdeknek annyira ruganyos szempontját, amely nem definiálható és ennek folytán össze nem egyeztethető a törvény előtti egyenlőség elvével (Holtzendorf ((Die Reform der Staatsanwaltschaft» 27. 1.). A közérdek szempontja közelebb áll az opportunitás elvéhez, mely szerint a kir. ügyészt a célszerűség szempontjai vezetik a bün üldözésének kérdésénél. A Bp. meghozatala után nem tartható tehát fenn a kir. ügyészség hivatásának olyan meghatározása, a minő a tervezet 44. §. első bekezdésében van s amely szerint a kir. ügyészség a törvény által meghatározott ügyekben az állam közérdekeit képviseli. Hanem igenis aképen kell a kir..ügyészségnek fogalmát meghatározni, hogy ez a meghatározás kidomborítsa ennek a hatóságnak igazságszolgáltatási jellegét s azt a főhivatását, melyet a Bp. 33. §-a jelöl ki, l. i. a vád képviseletét. 1. Az ügyészségek jelenlegi alárendeltsége az igaz ságügy miniszterrel szemben. Leginkább kihívja azonban a bírálatot a tervezet 44. §-a második bekezdésének az a kijelentése, hogy «az ügyészségek . . . az igazságügyminiszternek vannak alárendelve, aki a kir. ügyészségeknek kötelező utasítást adhat.» Mit mond erre nézve az indokolás ? Azt, hogy az alárendeltségi viszony megfelel a mai törvénynek (1871 : XXXIII. t-c. 5. §.) és az ügyészség helyes szervezéséből folyik ; az alárendeltségi viszonyból pedig következik az, hogy az igazságügyminiszter az ügyészségnek kötelező utasítást adhat. Éz eddig sem volt vitás és az igazságügyminiszternek az utasításadást állandóan gyakorolták is: a tervezet tehát csak a meglevő és önként értetődő helyes szabályt iktatja törvénybe (241. 1.). Á tervezet ezek szerint a kir. ügyészség szervezésének egy olyan módját jelenti ki magától értetődően helyesnek és vitán felülinek, amely szervezés a jogirodalomban szinte a ministére public recipiálása óta napjainkig állandó és heves vita tárgya. Már Mittermaier szerint a kir. ügyészség helyes működésének egyik előfeltétele az Ő függetlensége. Ezért az ügyésznek elmozdíthatlansága épen annyira szükséges, mint a biráké. A főügyészeknek adható utasítások csak a visszaélések megszüntetésére és az eljárás egyöntetűségének fenntartására szorítkozhatnak (Gesetzgebung etc. Magának a német ügyészi karnak egy kiválósága, Sundelin is «üie Staafsanwallschaft in Deutschland» című munkájában határozottan állási foglalt az ügyészségnek a kormánytól függetlenítése mellett. Nézete szerint az ügyészség hierarchiájának önmagában kell lezáródnia s nem lehet ezen szervezetnek a feje az igazságügyminiszter (59—61. 1.). Holtzendoríf az ő kél kitűnő idevágó értekezésében (Die Reform der Staatsanwaltschaft)) és «Die Umgestaltung der Staatsanwaltschaft))) is ezen álláspont mellett tört pálcát, mondván: «die Unabhangigkeit der Staatsanwaltschaft von dem Justizministerium erscheint uns als eine in den Zeitverhaltnissen, wie in der Bedeutung des Anklagerechts gleichmassig begründete Forderung.» Ezen írásoknak befolyása alatt az ötödik német jogászgyülés (braunschweigi) is állást foglalt az ügyészségnek az igazságügyminisztériumtól függetlenítése mellett. A jogászgyűlés III. osztálya 6. számú határozatában kimondotta ugyanis, hogy az ügyészségeknek önállóan kell végezniök a büntető eljárás szerint őket megillető funkciókat és ezekre nézve az igazságügyminiszterium állal utasítások nem adhatók. Tehát nemcsak a tudomány, hanem a gyakorlat férfiai is ezt az álláspontot foglalták el. Helyesen mutat rá dr. Tinsch idézett munkájában arra is, hogy a legalitás elve teljesen összeegyezi hetetlen az ügyészségnek függőségével az igazságügyi kormánytól. Meri vagy olyan intézkedésre akarja a miniszter az ügyészt utasítani, amelyet ez a legalitás elvéből kifolyólag úgy is megtenne s ez esetben fölösleges az utasítás.Vagy vádemelésre, esetleg ennek elejtésére akarja utasítani oly esetben, amikor ez a főügyész és ügyész jogi meggyőződésével ellenkezik s ez esetben igazságszolgáltatási szempontból káros az utasítás lehetősége. •Suess Emil («Die Slellung der Partéién im modernen Slrafprocesse») is hangsúlyozza, hogy a legalitás elvének uralma alatl különben is csak csekély területe lehet az elöljárók utasításainak. Megállapítható tehát, hogy a jogászvilág igen tekintélyes részének véleménye szerint nem a kormánynak alárendelt, hanem attól független ügyészség eszménye az ügyészségnek. Nem lehet ezek szerint mint magától értetődő dolgot azt kijelenteni, hogy az ügyészség helyes szervezéséből folyik az ő alárendeltsége az igazságügyminiszterrel szemben. Igaz ugyan, hogy az 1871 : XXXIII. t.-c. 5. §-a alárendeltséget állapított meg, de új törvény hozásánál új szervezésénél épen ezeket az elvi álláspontokat kell az újabb joglejlődés világánál revízió alá venni. Egyébként nem következik az alárendeltségi viszonyból az, hogy az igazságügyminiszter az ügyészségnek kötelező utasítást adhat.