Bírák és Ügyészek Lapja, 1916 (7. évfolyam, 52-61. szám)

1916 / 59. szám - A tárgyalás elnöke

456 a felelet elcSI, mely szerint a törvény alapos revíziójára feltétlenül és -égető szükség van. Vájjon a mostani háborús idő alkalmas-e a revízió keresztülvitelére, azt hiszem szintén olyan kérdés, amelyre csak igennel válaszolhatunk azzal, hogy a békekötést nekünk feltétlenül érdekeinknek megfelelően kidolgozott, kész törvénnyel kell várnunk. Dr. Lévy Béla a Joglud. Közlöny 39-ik számában azt írja, hogy a jelenlegi időpont már csak azért sem alkalmas a szabadalmi jog fejlődése egyik szakának lezárására, mert épen a háború számos oly kérdést vetett fel, amelyekre csak a békés állapot helyreállítása után adhatjuk meg a kellő választ. A cikkíró tekintélye dacára ezt az indokolás nélkül felállított tételt határozottan kétségbe kell vonnunk. Tény az, hogy a háború számos problémát veteti fel, hiszen a nemzetközi érintkezés egyik legszélesebb és hozzá tehetjük, egyik legfontosabb terrénuma épen az iparjogvédelem, de nyugodtan állíthatom, egyetlen egy oly kérdést sem, a melyet a szabadalmi törvényben kellene megoldani. Utóvégre is a törvény nem arra való, hogy az ellenségeskedés által incidentaliter felmerült kérdéseket megoldja. Sorra vehetjük a legfontosabb kérdéseket a találmányi szabadalmak terén amelyeket a háború felvétett: a viszonosság és retorzió kérdését, a bejelentések sorsát, a prioritás, a gyakorlatba vétel, a díjfizetés, a restilució in integrum kérdését, a szabadalmak lefoglalásának és értékesítésének kérdését, egyetlen egy sem alkalmas arra, hogy törvényben fixiroztassék, ellenkezőleg számolva a legkülönbözőbb eshetőségekkel megoldásuknak csak egy helyes forrását tudom elképzelni, a háborúra szóló intézkedésekre adott kormányhatalmat. Fájdalom a gyakorlat eléggé kitanított bennünket, hogy a kormánynak törvényben biztosított felhatalmazása minden eshetőséggel gyorsabban és alaposabban meg tud küzdeni, mint a bármely előrelátóan szerkesztett törvény. Ezzel szemben áll a békekötés és ezzel remélhetőleg az általános megbékélés nagy napja. Nem óriási fontosságú kérdés-e iparunk és kereskedelmünk szempontjából, hogy készületlenül vagy alaposan átgondolt, szervesen kidolgozott, erősen álló lételekkel lépjünk mostani ellenségeink és — legyük hozzá nyiltan és őszintén — szövetségeseink elé? A megbékélés az iparjogvédelem terén nagy és eminens érdeket érint iparunk, kereskedelmünk, de jóformán .egész közgazdaságunk bele vonandó a megbeszélés, a vita a megalkuvás keretébe. Helyes-e, ha akkor egy-egy tételt theorelikus vita tárgyává kell lennünk, ahelyett, hogy az itthon kellő körültekintéssel, meggondolással alkotott, szükségleteinknek megfelelő szabályt elleneszeghetjük ellenségeinknek és szövetségeseinknek egyaránt, Nem hűtlenség, de még ridegségnek sem minősíthető, ha az iparjogvédelem terén ellenségeinket szövetségeseinkkel együtt említjük. A nyílt őszinte férfiasság ezt így köveleli. A közgazdaság kérdéseiben altruismusnak helye nincsen, a do, ut des elve kell, hogy érvényesüljön, ha a békés és ami fő, megelégedett további együttműködést hosszú időre biztosítani kívánjuk a nélkül, hogy egy-egy visszamaradt szálka kellemetlenül figyelmeztessen baráti viszonyunkra. Ezt pedig csak úgy fogjuk elérhetni, ha a megalkuvás pillanatában a magunk szükségleteivel tisztában vagyunk, ha e tekintetben erős támasz — törvény — áll rendelkezésünkre, és nem vagyunk kénytelenek a hirtelen felvételt kérdést idegenekkel megbeszélés tárgyává lenni. (Folytaljuk.) Dr. Nilsche Győző, A tárgyalás elnöke. Oslwald, amidőn a szellemi alkotás pszichológiáját megvilágítja, a tudomány alkotó munkásait két osztályba sorozza: klasszikus és romantikus alkotókat különböztet meg. E szerencsésen megválasztott közkeletű jelzők már egymagukban is utalnak arra, hogy Ostvvald mily lelki dispozicióbeli különbségekre gondolt. Az ő megfigyeléseinek eredménye a következőkben volna összefoglalható. A klasszikus alkotó gondos kutatások alapján következtet az okból a legközvetlenebb okozatra s így fűzi egymáshoz az összefüggő gondolatok láncszemeit s ehhez képest nehézkesen, de biztosan jut az eredményeihez, míg a romantikus alkotót költői fantáziája és szerencsés intuíciója egész gondolatsorok átugrásával röpíti az uj felfedezés felé. Az egyik nehézkesen jut a közeli célhoz, míg a másik könnyen a távolihoz. Az egyik a tudomány fokozatos fejlődésének országuljál építi, s azon halad előre, a másik pedig átrepül szakadékok és ködboiítolla tájék felett, egyenesen a cél felé, ahová a klasszikus alkotó csak akkor fog eljutni, ha már egészen a célig kiépítette azt az utat, amelyen ő maga járni képes. Ebből következik, hogy a romantikus alkotó gyakran útmutatója a klasszikus alkotónak, viszont a klasszikus alkotó a hivatott kritikusa a romantikusnak, mert ő fog rájönni arra, hogy az az út, amelyet a romantikus alkotó elhagyott, amidőn szárnyra kelt, nem mindég vezethet oda, ahová a romantikust a szárnyai vitték. Nagy távoli eredmények csak a romantikus alkotók útmutatásai révén várhatók a tudományban, ellenben biztos eredmények csak a klasszikus alkotók közreműködése mellett. A kétféle alkotók tehát, bármennyire is idegenek egymáshoz, mégis szükségképen egymásra vannak utalva s azok a hangos viták, amelyeket az alkotó tehetségnek egymást meg nem értő e kél típusa provokál, hozzák létre a tudomány nagy alkotásait. A különbség c két típus között egyébként is szembeötlő. Az egyik csak hosszú kutatás után ad feleletel a legegyszerűbb kérdésre is, míg a másik azonnal készen van a felelettel, sőt fanláziája őt nyomban a felelel után már is távolabbi célok felé ragadja. Az egyiknél az írás, a másiknál az élőszó a kifejezés eszköze. A klaszikus alkotó irtózik a beszédtől, mert a gondolat spontán kifejezésével járó pongyolaság révén fél a félreértéstől. Minden szót a mérlegre szokotl helyezni, mielőtt azl leírja, müveit addig és annyiszor dolgozza át, amíg azok a teljes bevégzettség pompájában nem tündökölnek. Beszédében, ha rá van arra kényszerítve, ügyetlen és félszeg. Minden élő szó, amit kihúznak belőle, utólag a kétkedés és megbánás maró érzéseit kelti fel benne. Személyes megjelenésében is félszeg s műveitől elvonatkoztatva az. emberiségre hatással nincsen. Kénytelen tehát lemondani arról az előnyről, hogy munkája iránt az érdeklődést külső eszközökkel felkelthesse. A romantikus alkotó viszont az írásnak ellensége. Hisz a megfogamzott gondolat megrögzítése őt gyors szárnyalásának félbeszakítására kényszeríti. Ezért a klasszikus alkotó bevégzett, rendszeres művei helyett nagyobbára csak rövid essay-k maradnak utána. Ezek az essay-k költőien szépek és elragadok, de pongyolák. Utóbbi tulajdonságuk révén a klasszikus alkotóknak alkalmat adnak a jogos támadásokra. Azok az írásban leszögezett tévedések és ellentmondások, amelyek a romantikus alkotó pályafutását tarkítják, egyúttal az ő kál v ári áj á n a k állomásai. Ep ezért maradandó írás helyett a röpke szó az, amellyel gondolatait a tanítványok és a hívek körében terjeszti. A beszédnek rendszerint mestere, mert a gyorsan szárnyaló gondolat kifejezésének ép úgy az élőszó a megfelelő eszköze, mint ahogy a logikus folyamat által lassan kitermelt gondolat híven csak írásban adható vissza. A romantikus alkotó egyénisége a klasszikuséval ellentétben rendszerint olyan, hogy már külső megjelenésével s ragyogó személyi tulajdonságaival a hívék egész tömegét szerzi meg a maga gondolatvilága számára. Ebből következik azután az is, hogy a romantikus alkotó, akinek a nagy nyilvánosság .az éltető eleme és a társaság az inspiráló milieuje, kitűnő emberismerő, míg a cellájába elvonult klasszikus alkotó az emberekel meg nem értő különcségében ezt a tulajdonságot nélkülözi. Az, amit Oslwald megállapításai nyomán a tudomány alkotóiról mondottam, a bíróra, mint a jogtudomány terén az ítélethozatalra, mint egy igen magasrendű szellemi alkotásra hivatott alkotóra szintén áll. Ha a klasszikus és romantikus alkotóról mondottakat a bíróra alkalmazzuk, a romantikus bíró személyében a szóbeli tárgyalás vezetésére, a klasszikus bíró személyében pedig az ítélet hozatalára leginkább hivatott bírót fedezzük fel. A tárgyalás elnökétől várjuk ugyanis azt, hogy a felek előadásai közben az ítélethozatalra nézve fontos szempontokat azonnal felfedezze, az ügynek különböző szempontokból megvitatását spontán intézkedésekkel előmozdítsa s intuitív fantáziájával már akkor megérezzen bizonyos fejleményeket, amidőn azokról a klasszikus jogásznak, aki lépésről-lépésre menve, teljesen kialakult tényállásra támaszkodva tud csak következtetni, még sejtelme sincsen. Az elnöktől várjuk azt, hogy a tárgyalás menetébe belenyúló intézkedéseinek megtételében a megfelelő formát megtalálja: szóval, hogy mestere legyen az élőszó használatának. A szóbeli tárgyalás akkor fog megfelelő eredménnyel járni, ha az elnök a felekben és a perben szereplő összes személyekben a bizalom, a rokonszenv és a lisztelet érzéseit azonnal, már puszta megjelenésével is fel ludja kelleni, ha személye azt a lluidumot súgározza ki, amely a romantikus tulajdonságokkal bíró egyéniségek sajátja. Az ily egyéniségek a hivatalos érintkezésben is könnyen viszik át akaratukat, az eljárásban résztvevő személyekre s szerencsés