Bírák és Ügyészek Lapja, 1915 (6. évfolyam, 43-51. szám)

1915 / 44. szám

339 érdektelen köztisztviselő egyúttal legjobban világíthatja meg a biró előtt a betegnek előzményi adatait és az intézetben való tariásának szükségességét, Ezzel bőségesen elég is van téve az aggodalmaskodók kívánalmának, kik azon eddigi eljárásba, hogy a törvényszék látatlanban elfogadta az intézet igazgatójának egyszerű írásbeli jelentését, nem tudlak belenyugodni. Most ezen jelentés a beteg bemutatásával az eset szakszerű megmagyarázásával és a beteg meghallgatásával történik a biróság előtt állami vagy törvényhatósági közintézetben, melynek orvos-tisztviselői állami közfunkcziónáriusok. Ebbe véleményem szerint mindenki belenyugodhatik. De mi történjék akkor, ha az intézet felelős vezetője, a ki a saját neve alatt teszi meg hivatalos jelentéseit, kivonja magát a szakértői tisztségből és a biró kénytelen lévén egy alantas intézeti orvost alkalmazni és ez a felelős vezetővel ellentétes véleményt nyilvánít ? A biró elrendeli a beteg azonnali elbocsátását, melynek esetleges veszélyes következményeiért az intézeti szabályzat értelmében az igazgaló lesz felelősségre vonva, viszont az alantas orvos, ha más véleménye van, vagy orvosi meggyőződése, vagy a szubordináczió ellen vét és mindenképen bajba jut. Hiszen a gyakorlatban ilyen kontroverziák alig fognak előfordulni, de mégis czélszerű volna összhangban a közintézetek alapszabályaival és az országos elmebetegügy közigazgatási vezetésével és annak szellemében a szakértők minősítését tüzetesebben precziziálni. De mindenekelőtt szükséges volna egy mindezen szempontokat felölelő és egy modern államélet kulturigényeinek megfelelő elmebetegügyi törvény megalkotása. De sajnálatos, hogy nálunk, úgy, mint másutt is egy .elmebetegügyi törvénytől a közvélemény mindenekelőtt azt várja, hogy az egyszersmindenkorra lehetetlenné fogja tenni azt, hogy valaki ép elmével tébolydában tartassék. «Hát ilt végre rendet kell teremteni)) hallalszik minden oldalról és sajátságos jelenség, hogy még az ujabbkori elmebetegügyi törvényjavaslatokban is mintegy vezérszem, az egész kodifikácziós munka sarkpontja, inslitucziókkal körülbástyázni a nagy elvet és czélt, hogy épelméjű ne kerülhessen tébolydába. Ezen jelenségnek szülőanyja kétségkívül még mindig a sötét múltból ránk származott «tébolyda» fogalma, másfelől, mert azok, a kik az erre vonatkozó törvényjavaslat-tervezetekhez hozzászóllak elsősorban azt nézték, a mi őket legjobban égette és egyénileg is annyiban érdekelve voltak, hogy mint elmeorvosok örömmel üdvözölnének minden oly intézkedést, mely működésüket megkíméli az örökös alaptalan meggyanúsítástól. Németországban az elmebetegügyi törvény tárgyalásakor a parlamentben rémtörténeteket közöltek a felszólalók. Könyvet is adtak ki ott az «ép elmével tébolydába hurczoltak» esetéről. Mégis különös az, hogy mi öreg elmeorvosok közvetlen tapasztalásból ilyen esetet idézni nem tudunk, épelméjű embert sem állami, sem magán elmegyógyintézetben, sem Magyarországon sem másutt, nem láttunk. Épelméjűség alatt természetesen csak az olyan eset értendő, mintha például, egy ártatlan ember más helyett kerül börtönbe tévedésből, így hiszi ezt a közvélemény és így állítja azt be a sajtó «közérdekből». De az összes betegségek között éppen csak az elmebetegségre nézve fogja ezt is fel a közvélemény. Soha sem mondják azt, ha egy szembajos vagy szembajra gyanús egyén a szemkórházban nyer elhelyezést, hogy «ép szemmel a vakok intézetében*. Az «ép észszel tébolydában» szálló igének nincsen analogonja más betegségek körében. Ez okozza az örökös vitát és zavart a kérdésben és ezért egy elmebetegügyi törvény megalkotásánál helytelen út, intézményeket, garancziákat keresni a közfelfogás rémlátásai ellen, mert ezek a garancziák már mind ki lettek merítve. Felülvizsgáló, ellenőrző, felügyelő bizottságok, törvényszéki kiszállások, ez már mind volt vagy van, sőt Ausztriában az esküdtszék fogalmának analógiájára egy laikusokból álló ellenőrző bizott* Sokkal nagyobb az ellenkező törekvés, mondhatnám napirenden van, hogy súlyos paralitikusok közveszélyes paranoiások — talán a család kegyeletes és humánus ámításából — belgyógyászati szanatóriumokba irány illatnak. Csak nem régiben vettem fel egy paranoiást,'a kit miután manifeszt mérgeztetési téveszméiből kifolyólag feleségét fojtogatta egy belgyógyászali szanatóriumban helyeztek el Anyagyilkosságnak kellett történni, hogy végre elmegyógyító intézetre gondoljanak. ság működött régebben. Egy apellálás volt ez a természetes emberi ítélet magasabb fórumához a szakmájukban, elfogult orvosok álláspontjától. Újat mondom e téren már alig lehet kitervezni. De talán nem is kell, sőt jobb volna minden ilyen czélú requisitumokal sutba dobni. Azt úgy sem lehet elérni, hogy csak abszolúte őrüllek jussanak elmegyógyintézetekbe. Nem az elmegyógyintézetben való jogtalan elhelyezés borzalmas lehetőségét kell törvényhozásiig eliminálni, hanem ezen elhelyezést kell minden borzalmas színezetétől megfosztani és minden szocziális és vagyonjogi konzekvencziától függetleníteni. Nem méltó egy fejlettebb államélel magasabb kultúrájához, hogy abban Kálmán király előtti boszorkányperekhez hasonló sötét gyanúk és suttogások szerepeljenek tébolydába zárt épelméjüekről, quae non sunt. A tény ma az, hogy az egyik oldalon állanak a kisebb-nagyobb elmebeli fogyatkozások, felbukkanó kóros impulzióikkal, pathológikus kényszerekkel, melyek a kultúráiét komplikálódásával minden finomabb és érdekesebb alakzatokban tűnnek fel, másfelől állnak a közigazgatási intézmények, továbbá a büntető és polgári törvénykönyv, melyek csak lelkileg éplátókról és teljesen vakokról tudnak és a betegségi állapotok légiójáról, mely ezen két véglet között van, tudomást nem vesznek, illetve gerjesztő anyagul ott hagyják elintézetlenül az állítólagos visszaélések és jogfosztások felett való felháborodások és borzalmas mesék táplálására. Az elmegyógyintézeti elhelyezést nem megnehezíteni, hanem megkönnyíteni kell; a különlegesség bélyegét kell kiküszöbölni és az elmeorvoslás kérdését teljesen függetleníteni az egyénjogi vonatkozásoktól. Ma minden öntudatos beteget azzal hitegetünk, hogy «hiszen maga nem mint elmebeteg van itt, csak mint idegbeteg)). Miért ne lehetne ezen kegyes csalást intézményileg szankczionálni ? így történik ez az alsóausztriai «Landessanatorium für Nervenkranke» intézetben, a hol pedig kizáróan elmebetegeket vesznek fel. Egy korszerű elmebetegügyi törvény vezérlő gondolatának tehát nem az épelméjüek megóvásának kell lenni, egy nem létező képzelt veszély elől, hanem az elmegyógyítóintézelet felkeresőket kell megóvni az őket gyakran ok nélkül fenyegető szocziális és bírósági súlyos konzekvencziáktól. Nem preczisiálja az új perrendtartás, hogy tulajdonképen ki tartható és ki tartandó elmegyógyintézetben. Csak nemrégiben történt — e kérdés rendezetlenségéből kifolyólag — hogy egy elmebeteget helyeztek el a hozzátartozók egyik intézetünkben szakszerű ápolás czéljából. A hozzátartozók egy másik része bűnfenyítő feljelentést tett az intézet ellen személyes szabadság megsértése czimén. A büntető törvényszék a beteg azonnali kibocsáttatását rendelte el, mert a szakértők véleménye szerint elmebeteg ugyan, de közbiztonsági szempontból intézeti kezelésre nem szorult. A hozzátartozók most kártérítésért perelik az intézetet, az intézet pedig az ápolási díjakért a hozzátartozókat. Kétségkívül vannak esetek, a mikor egy ártalmatlan gyógyíthatlan elmebetegre sokkal jobb az otthonában való szeretetteljes gondozás, mint a tébolyda idegen környezete, de ennek elbírálása nem a büntetőtörvényszék elé tartozik. Ezek kegyeletbeli és czélszerűségi szempontok, melyek figyelembevétele egy megfelelő lórum elé volna utalandó (árvaszék?). Egy másik esetben a biróság kiszállván egy elmegyógyintézetbe, ott véleménykülönbség merült fel a közegészségügyi törvénynek az elmebetegekre vonatkozó legfontosabb paragrafusa körül. Ezen §. így szól: (1876 : XIV. t.-cz. 71. §.) Mindazon gyógyítható és gyógyíthatlan elmebetegek, kik a közbiztonságra veszélyesek, . . . tébolydában helyezendők el. Tehát a biró szerint a gyógyíthatók is csak akkor, ha a közbiztonságra veszélyesek. Különben nem. A nem közveszélyes gyógyítható betegeknek semmi keresnivalójuk a «.gyógyítÓD intézetben. Habár az összes idevágó rendeletek más értelmezésen épülnek fel, a bírónak — a ki különben szélesebb jogászi körökben is felvetette a kérdést és azok véleményét is tolmácsolta — betűszerint igaza volt és a beteget ki kellett bocsátani. Egy öreg fiskálisismerősöm dicsekedve emlegette, hogy egy ilyen elmebelegszabadíiás alkalmából (most már speczialista ügyvédek vannak e szakban) a gyógyulatlanul térítvény mellett kivett