Békejog és békegazdaság, 1923-1924 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1924 / 3-4. szám - 1923 : XXXIX. t.-c.

1923 : XXXIX. T.C mértékévé azt, húgy mennyivel romlott. E meglepő .jogtechnikának egyik oka, melyre már előttem rámutattak, nyilván az állami préstige szempontja : a törvényhozás nem akarja maga hangosan hirdetni az országos pénznem romlásának immár intézményes megoldást kivánó, sőt kivivő fokát. De másik nyomós oka lehet a minden jogalkotásban kívánatos praktikahilitás is. Mert azt, hogy a pénz értéke egy bizonyos (főleg rövidebb) időben romlott-e és hogy menynyivel, valóban nem könnyű megállapítani. (Pl. stabil zürichi kurzussal szemben a „belföldi korona", melyben a hazai gazdasági élet valójában forog s Ítélkezésünk szól, kb. fele értékre sülyedt legutóbb. Vagy pl. mi legyen a valorizáció mértéke ? Zürich, belföldi korona, index-szám, — s vájjon melyik, — a konkrét pertárgya-dolog ? I E nehézségeket megkerüli a tőke helyett a járulékokban való intézkedés (kamatszerü „kártérítés"). Igaz, hogy a törvényt kiegészítő rendeleti százalékmegállapitásnak ugyanazon anyagi mérlegeléseket kell alapul vennie. De az elvi döntésre a minisztériumnak egységes és áttekintő helyzete alkalmasabb, mint a konkrét ügyekben szükségkép ötletszerűvé töredező birói cognitio ; az egyszer megkapott százalékkulcsot a biróság nehézség nélkül alkalmazhatja. S a nem kimondottan a pénzelértéktelenedést mérő százalékmegszabás, még ha nem is fedné a gazdasági tényeket, nem okoz olyan kárt, mint okozna egy, a valorizációs kulcsot tévesen elrendelő jogszabály. Az uj törvény ugyanis nemcsak „fogalmilag" nem létesít valorizációt, hanem maga sem nézi intézményét annak, avagy azt felváltó valaminek. Nem akar a valorizációs kérdések kodifikációja lenni. nem akarja a kifejlődőben levő valorizációs judikaturát elvágni s annak helyébe lépni. Ellenkezőleg : a valorizáció útját nyitvatartja. Maga semmit sem tesz a nyílt (tőkebeli) valorizáció előmozdítására, de még kevésbé ellene. Kifejezetten provideálja azt, hogy valorizáció az ő hatályideje alatt is lesz, mert intézkedik nemcsak valorizációt kikötő szerződések esetére, amelyeket érvényeseknek tekint |3. 4. §.), hanem valorizációt kimondó birói Ítéleteken alapuló fizetési kötelezettségekről is (3. §.). Egész rendszerét arra alapítja, hogy lehetnek nem-valorizáiandó, de épugy lehetnek valorizálandó tartozások is. Az első, amit le kell szögezni, tehát az, hogy a valorizációs törekvéseknek az 1923 : XXXIX. tc. nem áll útjába, ezt nem is akarja. Az uj intézmény nem contra, hanem praeter valorisationem létesült : mondhatni : annak suppleálására. Kézenfekszik ezek alapján a már fennforgó ügyek óriás tömegére nagyon fontos azon további tétel, hogy ha a törvény nem zárja ki a valorizációt pro futuro, amikorra pedig már valami, ahhoz hasonló jogi remediumot létesített : még kevésbé zárja ki pro praeterito a 6. §. elején álló azon rendelkezéssel, hogy az 1923 XII. 16-ika előtt lejárt tartozások után a „kártérilés" csak e naptól jár. E tétel csak az uj „kártérítésinek visszaható alkalmazását zárja ki a régebben lejárt követelésekre, de nem akarja az azokban már megemelt vagy még megemelhető valorizációs igényeket agyonütni, hanem meghagyja a régi igényeket valorizálhatóknak vagy nem-valorizálhatóknak. amilyeneknek a biróság éppen itéli őket. II. Általában a törvény célja : a pénzromlás által sújtott hitelező helyzetének javítása. Nem helyezi ugyan a hitelezőt abba az állapotba, melybe a valorizáció (legalább is a radikális, nem-alkuvó valorizáció) akarja : hogy gazdaságilag annyit kapjon, mintha pénzromlás nem is lenne. De ha ennél kevesebbet is, mindenesetre adni akar 47