Békejog és békegazdaság, 1923-1924 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1924 / 5-7. szám

DK. BÁTOR VIKTOR fentemiitett országgal szemben külön-külön számoltatnak el, szintén lényeges különbséget jelent, hanem épenugy valószínű, hogy ily átruházások történtek az okkupált területen maradt román és semleges állam polgárok javára is. Az összeomlás után megjelent egy román királyi rendelet, amely elrendelte mindazoknak az értékpapíroknak, követeléseknek és ingatlanoknak bejelentését, amelyek ellenséges állampolgárokat illettek. E bejelentési kötelezettséget statuáló rendelet soha rendszeres végrehajtást nem nyert. A román liquidációs jog további lépését jelenti a bukaresti Árgus 1920 szeptember 12-iki számában megjelent román külügyminiszteri, az igazságügyminiszterhez intézett átirat, amelyben a külügyminiszter hangsúlyozza, hogy semmi ok sincs arra a feltételezésre, hogy a román kormány a békeszerződésben megengedett liquidációs jogáról lemond. Mindezek a rendelkezések nem ismétlik meg az 1916. rendelet lefoglaló intézkedéseit, senkinek, az ellenséges állampolgároknak sem, vonják el rendelkezési jogát tulajdonuk felett. Mégis e rendeletek oly jogbizonytalanságot teremtettek, amelynek során igen sokan, román magánosok és jogi személyek egyaránt, nem voltak tisztában azzal, hogy ellenséges állampolgárok tulajdonát képező és őrizetükben levő vagyontárgyak felett ezeket a rendelkezési jog megilleti-e vagy nem. E jogbizonytalanság a minisztériumok megkérdezését vonta maga után és ezen respondeáló gyakorlatban minden tételes jogalap nélkül kifejlődött az a jogelv, hogy a kormány sequester alá helyezte azokat a vállalatokat, amelyeiben az ellenséges állampolgárok érdeke nyilvánvalóan túlnyomó volt E vállalatok megkapták azután a sequester alóli feloldást, ha igazolták, hogy részvényeik többsége nem képezi ellenséges állampolgárok tulajdonát. De ily részvénytársaságoknál is módjában állott a nem ellenséges részvényesnek részvényeit lepecsételtetni, ha 1916. év előtti tulajdonjogát igazolta. Oly részvénytársaságoknál, amelyeknél az ellenséges részesedés nyilván nem volt túlnyomó, e részvényekre vonatkozólag semmiféle lepecsételési kényszert a román kormány nem statuált, hanem a bankokhoz intézett köriratában kötelezte a bankokat, hogy a náluk letétben fekvő és ellenséges állampolgárok tulajdonát képező részvényeket zárolják. Ha tehát ily vállalatok részvényei oly módon képezték valamely ellenséges állampolgár tulajdonát, hogy az nem volt bankletétben, semmilyen rendelkezés nem tiltotta és semmilyen gyakorlat nem akadályozta a tulajdonost, hogy azt elidegenítse, vagy elidegenítés nélkül részvényesi jogait- szabadon gyakorolja. Anélkül, hogy a román speciális viszonyokra külön tekintettel lennénk, kétségtelen, hogy a sequester alá helyezett társaságok részvényeinek lepecsételése sok oly esetben is megtörtént, amikor a részvény a háború kitörésekor még ellenséges állampolgár tulajdonát képezte, ha tulajdonosa a háború kitörése óta átruházta román vagy szövetséges állampolgárra. Nehéz is lett volna a lepecsételés elöl ily esetekben elzárkózni, mert hiszen, mint fentebb emiitettük, az okkupáció alatt, de azután is, semminemű jogszabály az elidegenítést nem tiltotta. Megkönnyítette a lepecsételést az is, hogy nem voltak határozott tételes jogszabályok, amelyek a lepecsételés előfeltételeit és szükségességét általában szabályozták volna, továbbá az is, hogy a legkülönbözőbb hatóságok, külföldi államokban levő román meghatalmazottak, diplomáciai képviseletek, román helyi hatóságok is jogosultak voltak a lepecsétdésre. 68