Az adó, 1941 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1941 / 12. szám - A háború finanszírozása
Dr Schmidt Á.: A háború finanszírozása. 235 hat ugyan, de a gazdasági élet egyensúlya mégsem bomlik meg. A kollektív gondolkodású társadalom ugyanis természetesnek veszi, hogy a magánfogyasztási s általában a békegazdálkodási célokra kevesebb jut, mint eddig. Ha ilyen kollektív gondolkodás nincs a társadalomban, vagy nincs kellő mértékben, akkor az állam az ideális helyzetet hatalmi úton, még pedig megfelelő gazdaságpolitikával érheti csak el, a gazdaságpolitikát a lehető legtágabban értve. Ennek a gazdaságpolitikának állandóan azt kell szem előtt tartani, hogy minden intézkedés a már unalomig ismételt jószágelosztási aránymegváltoztatást szolgálja, de lehetőleg csak ezt és ezt minden káros mellékhatás nélkül. A gazdaságpolitika célja ezzel adva van, kérdés azonban, hogy ez elérhető-e vagy legalább megközelíthető-e. A háborús adóemelések között legáltalánosabb a fogyasztási (és forgalmi) adók emelése szokott lenni. Bár a fogyasztási adók a társadalom legszélesebb rétegeit terhelik s így emelésük pénzügyi szempontból mindenképen eredményes s e mellett az adóval terhelt fogyasztási cikkek megdrágítása által azok elérni kívánt fogyasztáskorlátozására is vezet, mégis felmerül az az aggály, hogy az ilyen adóemelések az árak interdependenciája és az ármozgalom szétgyűrüzése folytán általános áremelkedést és a végnélküli áthárítási küzdelem következtében megállíthatatlan drágulási folyamatot okoznak. Ez az aggály nem egészen alaptalan és a különböző országokban számos példa igazolja. A káros következmények azonban elkerülhetők, vagy legalábbis csökkenthetők, ha az adóemelés a megfelelő adónemekben s ezeknél a szükséges nagyságban történik. Hogy milyen fogyasztási cikkek adóját emelje az állam, erre a kérdésre az ideális kollektív gondolkodású társadalom feltevése és ebben a szükségletkielégítési sorrend törvénye adhat feleletet. Az ideálisan kollektív társadalom — melyet a homo oeconomikus mintájára societas oecomicának nevezhetnénk — mint egyetlen és egységes gazdasági alany gondoskodnék és cselekednék s ebben az egységes, egyéni érdekektől nem befolyásolt, észszerű, érzelmi momentumoktól nem indított gondolkodásban teljesen érvényesülhetnének a gazdálkodás törvényei. A homo oeconomikus, ha a rendelkezésre álló javak egy részét más célra kell juttatnia, a szükségletkielégítés körét szűkíteni fogja s elsősorban a magasabb rendű szükségletek kielégítéséről s a nélkülözhető javak fogyasztásáról mond le, illetőleg ezeket csökkenti legnagyobb mértékben, az alatta levőket kevésbé, az elemi szükségleteket pedig még csekélyebb mértékben. Egyes — legmagasabb rendű — szükségletek kielégítése esetleg egészen elmarad, másoké — mennyiségben, minőségben és intenzitásban — csökken; az elsőrendű szükségleteknél azonban van egy biológiai minimum, amely alá még háborúban sem szabad szállni, éppen a hadviselés érdekében. A társadalom úgy osztja be a honvédelmi szükségleteinek kielégítése után fennmaradó jószágmennyiséget, hogy azzal maximális kollektív kielégüléshez jusson.
