Az adó, 1938 (26. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 10. szám - Irving Fisher jövedelemadó elmélete

304 Dr. Schmidt Á.: Jövedelemadó elmélet dítést és a túlságosan alacsony adóztatást, de eltűnnék az igazságtalan kettős adóztatás is. A fejtegetéshez szerző egy jövedelemadó bevallási schémát is szerkesztett, melynek alkalmazása véleménye szerint nagymértékben megkönnyítené a bevallást, valamint az adó kivetését is. Irving Fisher fentiekben ismertetett jövedelemadó elméletével szemben állást foglalni kívánván, elsősorban is leszögezhetjük, hogy a jövedelemnek a vázolt számlarendszer alkalmazása útján való megállapítása lehetségesnek látszik. A valóságos jövedelem ilyen rendszerben tényleg kifejezhető, — ami természetesen nem jelenti azt, hogy az ilyeténkép kifejezett eredmény csak általában is igazán a valóságos jövedelem lenne — és a tételes pénzügyi jog rendszer is szívesen veszi — bizonyos kiegészítő és módosító előírások mellett — a mérlegszerű eredményt az adóztatás alapjául. Az első két számlára vonatkozóan személyi (munka)- és tőkeszámla — nincs megjegyezni valónk; a jövedelem általában véve valóban vagy munkából, vagy tőkéből származik, egyes esetleges és véletlenszerű vagyongyarapodásoktól eltekintve. A harmadik — pénztár — számlának a rendszerbe való beállítása — különösen a megtakarítások adózatlanul hagyására és a tőkefelhasználás megadóztatására tekintettel — legikus; a kérdés csak az, hogy a helyesen meghatározott jövedelem adóalap megállapításához feltétlenül szükség van-e rá. A negyedik számla — személyi szolgáltatások és költségek — főképen ennek feltételezett 0 egyenlege nem látszik elfogadhatónak. Nem meggyőző Fisher érvelése, hogy az időelem nem okoz változást a számla egyenlegében, de erősen vitatható az is, hogy ezen a számlán a szolgáltatások és költségek értéke okvetlen egyenlő egymással. Igen sok esetben előfordul, hogy a fogyasztó kevesebbet ad az árúért vagy munkateljesítményért, mint amennyit nagyobb jövedelmének megfelelően hajlandó lenne költeni rá, illetőleg mint amennyit neki valóban megér, valamint az is általános jelenség, hogy — pl. a szegényebb fogyasztó társadalom — többet kénytelen bizonyos szükségleteire (elsősorban élelem és lakás) költeni, mint amennyit azokért fizetőképessége szerint aránylag áldozna. Az első esetben a Marshall által meghonosított kifejezéssel fogyasztói járadéknak nevezhető értéktöbblet megadóztatásának problémája merülne fel, a másodikban pedig bizonyos eszmei jellegű veszteségeket kellene az adózó szempontjából figyelembe venni. Mindez természetesen bonyolultabbá és bizonytala-