Az adó, 1929 (17. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 4-5. szám - Adózás és közgazdaság

eldöntése nélkül megállapítható, hogy ezek az elméletek lényegileg az egyes adózók egymásközötti viszonyát, vagyis az állami célok által meghatározottnak feltételezett adóteher elosztásának Jvérdését oldják meg anélkül, hogy az állami gazdálkodás és a magángazdaság viszonyát, azaz az adóztatás határait vizsgálat tárgyává tették volna. Erre a kérdésre csak a pénzügyi elméletnek egy harmadik, az utolsó évek során elismerésre jutott iránya, az adók közgazdasági teóriája adhatja meg a választ. A közgazdasági adóelmélet szerint, melynek legkiválóbb képviselői Scháffle, Sax, Wichsell, Ritschl és Goldscheid, az adózás a közgazdaság jelensége, mely helyes adópolitika mellett közgazdasági törvények uralma alatt áll. A közgazdaság az egyéni szükségletek, az állami gazdálkodás a kollektív szükségletek kielégítését célozza, mely utóbbiak részben azonosak a magángazdaságok közös szükségleteivel, részben ezeken túlmenő és az állami organizmus létéből folyó szükségletek. A gazdálkodás legfőbb gazdaságossági elve abban áll, hogy a különböző szükségletek egymáshoz viszonyitott fontosságuk arányában nyernek kielégítést, vagyis a fogyasztás — ideértve a termelési célt szolgáló reproduktív fogyasztást is — céljára rendelkezésére álló gazdasági javak akként használtatnak fel, hogy mindig a nagyobb súllyal bíró szükségletek elégíttetnek ki a kisebb jelentőségű szükségletek előtt. Ennek az elvnek kell érvényesülnie az államgazdaság körében is. A nemzetgazdaság által produkált javak az adóztatás utján megosztatnak a kollektív és az egyéni szükségletek között. Ez a megosztás gazdasági értelemben akkor helyes, az adópolitika akkor racionális, ha a két irányú szükséglet kielégítése azok relatív fontossága arányában történik. A fontosságuk sorrendjében rendezett szükséglet-kielégítési skála megállapításánál természetszerűleg az egyéni szükségletek súlyát nem az egyes adózó, hanem a közösség a maga szervei utján állapítja meg, de mindig figyelemmel arra, hogy kisebb sulyu kollektív szükségletek kielégítése ne vonja el a relatíve nagyobbsulyu egyéni szükségletek kielégítése elől a fedezetet. Kétségtelen, hogy ezek az elméleti megállapítások a gyakorlati pénzügyi politikusnak nem nyújtanak vitán felül álló zsinórmértéket, mert hiszen a szükséglet-kielégítési skála megállapítása olyan sorrendi kérdés, mely a különböző felfogásoknak meglehetősen tág teret hagy. A pénzügyi politika művészete éppen annak a sorrendnek eltalásában áll, amely a közönség túlnyomó részének felfogásával és érdekeivel megegyezik. A szükséglet-kielégítési skálának olyan megbontása, mely kisebb fontosságú kollektív szükséglet kielégítését a relatíve nagyobb fontosságú egyéni szükséglet kielégítése elé helyezi, az a jelenség, melyet a közgazdaság túladóztatásnak érez. A fenti elméleti megvilágítás alapján vizsgálva már most 124 4—5. sz*