Az adó, 1923 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1923 / 4-5. szám - Jövedelmi adó kérdések

Dr. Mupperi Leó: Jövedelmi adó kérdések. sok"-at, melyek útján adókivető hatóságaink a tényleges jövedelem nyomára jöttek. Az elmondottak alapján azt az állítást kockáztatom meg, hogy ha igaz az a fentebbi tétel, melyet az elmélet a jövedelmi és a kereseti adó közti különbségtevésben felállít, úgy jelenlegi két törvényünk rendelkezéseinek figyelembevételével a két törvény közül az egyik felesleges, mert mindkettő azonos adóalanynál azonos módon megállapított adóalapot azonos módon, egy s ugyanazon időben vesz igénybe, azaz: kettős, adóztatást létesít. Minden ellenvetést elkerülendő megjegyzem, hogy a kettős adóztatás ama utolsó s egyszersmind legfontosabb feltétele is fennforog, hogy a kereseti adó azon adóalanyt érinti, mely teljes adózóképessége erejéig már a jövedelmi adó által igénybe vétetett. (E kérdésre alább a progresszivitás kérdésénél térek vissza.) M\ikor az egyik törvényt feleslegesnek mondjuk, ellenérvül nem fogadhatjuk el, hogy az egyik (a kereseti adó) oly jövedelmeket is érint, melyek jövedelmi adó alá nem esnek (pl. háztartási alkalmazottak, házmesterek kapupénze, az országban előadást tartó külföldi művészek, stb.), sem azt, hogy az előbbi a községi háztartás, az utóbbi közvetlenül az állam jövedelme. Ha összehasonlítjuk a kereseti és jövedelmi adótörvényt, de különösen nagy gonddal és végtelen részletességgel kidolgozott végrehajtási utasításaikat, látjuk, hogy az utóbb alkotott kereseti adótörvény nem egyéb, mint azoknak a réseknek betömése, melyeket a jövedelem adótörvény, de különösen annak végrehajtási utasítása nyitva hagyott, s. amelyen át az adóalap kiszivárgásától félni lehetett. A jövő feladat tehát csak az lehet, hogy azon az alapzaton, melyet a kereseti adóról szóló törvény megteremtett, építsük fel az egységes, az egyes adóalany egész jövedelmét számbevevő új jövedelmi adótörvényt, amelynek alapján befolyó állami jövedelem meghatározott százalékát az állam közvetlenül bocsátja a községi háztartás rendelkezésére. II. Említettem fentebb, hogy a jövedelmi adótörvényünk az adóalany egész fizetőképességét igénybe veszi. A jövedelmi adózásnak elméletileg és gyakorlatilag egyaránt legérdekesebb és legfontosabb kérdése, hogy mely mértékig mehet el az adó az adóalany fizetőképességének igénybevételében. Hogy progresszív legyen-e ez az adó, vagy arányos? E kérdés körülbelül eldöntöttnek tekinthető s ott is, ahol még egy évtizeddel ezelőtt a progresszív adóban ádáz szocialista követelést, vagy Stuart Millel „graduated robbery"-t láttak, ma már a változtathatlanság érzetéve! nyugosznak bele a progresszivitás elfogadott elvébe. De nem is a progresszivitás kérdése az, ami vitás, hanem sokkal inkább az, hogy milyen berendezésű legyen ez az egyébként progresszív adó. A mi jövedelemadó skálánk (1920 : XXIII. t.-c. 24. §.) u. n. degresszív skála, azaz csak egy bizonyos összegig (két millióig) emelkedik az adóskála s ott arányossá lesz. Teljesen meddőnek tartom az azon való vitatkozást, hogy helyes és igazságos-e a degresszív skála, vagy sem. Meddőnek pedig azért, mert ez par excellence gyakorlati kérdés, s aligha akad ellenvetés, ha azt állítom, hogy amíg a legsúlyosabb igazságtalanság volna, ha az 1924-es jövedelmi adó ezen degresszív skála segélyével vettetnék ki, sőt esetleg pénzünk értékének csökkenése szerint — még akkor is sok és jelentékeny igazságtalanság fog történni, ha a földadóról szóló törvény 1. §-a alapján 40 milliónál fog kezdődni a degresszió, — addig mihelyt úgy fog a készülő novella megalkottatni, hogy arányossá csak mammuth jövedelmeknél válik, úgy a kérdés a gyakorlat szempontjából közömbössé válik. Mindenesetre hangsúlyozni kell a progresszióban rejlő azt az igazságos elvet, hogy a nagyobb vagyon nemcsak többet, hanem nagyobb arányban is áldozzon s így lehetőség szerint kiegyenlíttessék az az igazságtalanság, mely az elsőrendű élelmi cikkek fogyasztási és forgalmi adóinak egyforma s egyenlő mértékben való viselése áltat a szegényebb néposztályokat elkerülhetetlenül éri. 124 4-5. sz.