Az adó, 1922 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1922 / 3. szám - A részvényváltság a mérlegben

Rydn: Megjöttél, Nagyuram! nak iába alul különben is kirántotta a gyékényt, míg a kivitelnek a szabadforgalom szent nevében történt korlátozása az előbb említett kisgazdaosztálynak méltó neheztelését ébresztette fel már csak azért is, mert mindezek csak arra jók és szükségesek, hogy az eltartott és rothadó középosztályt a drágasági pótléknak újabb százszázalékos emelésével doppingolhassuk addig, míg az áraknak remélhetőleg mielőbb és hoffentlich 140%-kal leendő emelkedése ennek az újabb százszázalékos drágasági pótléknak II. újabb 100%kal való emelését, az általános forgalmi adónak újabb megduplázását, a vasúti kocsiknak 9 személy helyett 44 személy befogadására való ideiglenes átalakítását, ezzel kapcsolatosan az ott eszközölt levegöfogyasztásnak külön fogyasztási adóval való megterhelését fogja szükségessé tenni abból az okból, mert a vagyonváltságról szc?ó I. törvényből származó bevételeket már javarészt elköltöttük, helyesebben és szebben szólva: a folyó kiadásokra igénybe vettük, a II. törvény jailapján előre beszedett 1000 koronás búzaváltságok szintén elfogyának és a bankjegynyomda gépezete szünetlen mozgásban termeli és önti belénk a mind kevesebb varázzsal és értékkel biró államjegyecskéket. Szóval, Uram, most, hogy jösz, ott vagyunk, ahol voltunk, mielőtt először jöttél, csak egy szép reménnyel vagyunk szegényebbek és egy csúnya tapasztalattal gazdagabbak. A csúnya tapasztalat az, hogy az ország pénzügyi regenerációját a legsúlyosabb viszonyok mellett sem lehet emberi kezekre bízni, mert minden érdekképviselet tapsol a gondolatnak, lelkesül a hazának bármily áldozatok mellett való megmentéséért, de magát az áldozatot csak hozza meg más. Az áldozatot a gazda rátolta a kereskedőre, a kereskedő az iparosra, az iparos a lateinerre és a sok tolatásnál a kerekek összeroncsolták a hazát. A mi pénzügyminisztereink — köztük Magad is, nagy jó Uram — meg összes államférfiaink 1919 óta mindig azt hangoztatták, hogy Magyarország jóvátételre nem képes, ilyenfélét tőle követelni képtelenség. Addig-addig hangoztatták, míg végre mindenki elhitte és örömmel nyugodott bele abba a mérhetetlen fájdalomba, hogy hiszen mi ilyen tönkretett koldusok vagyunk és hogy ebből kifolyólag most már fizetni sem fogunk. Ezt bizonyos jóleső rezignációval tudomásul vette a koldus ország, leszakadt lelkéről az izgató aggodalom és átadta magát egy lethai gikus megnyugvásnak, mert hiszen most már biztos, hogy nem fognak tőlünk semmit követelni, hiszen három pénzügyminiszter és tizenöt másik miniszter hangoztatta folyton ugyanezt, anélkül, hogy akár egy intő szó is elhangzott volna, vagy valami komoly cselekmény történt volna abban az irányban, hogy a látszat fedje is a valóságot. A koldusország a lehetetlenségnek ezt a megállapítását jogerős felmentő ítéletnek tekintette, nagyot lélekzett és — elkezdett élni. Nagy baj voit, hogy ezt az édes álmot Csonka-Magyarországon mindenki elhitte; de legnagyobb baj az volt, hogy akadt egy e uber, aki nem hitte el. Ez az ember pedig Chessée úr volt. 3—4. sz. 93