Az adó, 1921 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1921 / 1. szám - A papírpénzszaporitás mint adónem
Dr. Gündisch Güido: A papirpénzszaporitás mint adónem. <^mmmmnmmm^mmx<mymmi Himimitiimim.nit »•».-•. m "™,,"W"'"M""'r eladásánál, illetőleg testi vagy szellemi munka lesközelebbi bérbeadásánál jogilag ugyanazon lehetőség van arra, hogy a szükséges áremelés követeltessék; de ez a munkaerő bérbeadásánál csak korlátolt mértékben szokott sikerülni. Hogy ezt magunknak meg tudjuk magyarázni, rövid visszapillantást kell vetnünk a pénz keletkezésének történetére. A pénz a közgazdaságban legelőször mint csereeszköz játszik szerepet. Hogyha a népek nem természetben cserélték ki árúikat, akkor folyamodtak valamelyik pénznemhez. Midőn a történelem folyamán ez eleinte nagyon primitív pénzgazdasás már uralkodik az árúkereskedés terén, akkor a munkaerő kiegyenlítése még hosszú ideig nem történik készpénzfizetés útján. A természetbeni munkabér az összes népek közgazdaságában még hosszú ideig fennáll, amikor különben a cserekereskedés már megszűnt. A pénz elsősorban a javak átruházását szolsálja, a pénz itt értékmérővé fejlődik, azután törvényes fizetési eszköz lesz. azonban a munkának igazságos és teljesen megfelelő kártalanítása pénzzel a mai napig nem lehetséges. A kereslet és kínálat árképző törvényét a maga javára nem tudja az jól kihasználni, aki csak munkaerő felett rendelkezik. Az insatlan és insó vagyon birtokosa viszont a drágaság által reá kivetett adókat könnyen másra tudja áthárítani. Az áthárítás azáltal történik, hogy a kínálat korlátoztatik. Hogyha a kínálatnak ezen korlátozása mellett a kereslet ugyanolyan erős marad, a termelő azonban árúit a piacról visszatartja, akkor az árak természetszerűleg emelkednek. Hiába üldözik az árúhalmozást, a közgazdasági élet örökérvényű törvényeit nem tudják hatályon kívül helyezni! Aki azonban csak szellemi vagy testi munkaerő birtokában van, nincsen hasonló szerencsés helyzetben, hog\ inunkacrejével is árúhalmozást követhessen el. Legkevésbé akkor, ha a nemzeti termelés a háborúk vasv forradalmak idején visszament, ami abban jelentkezik, hogy nagy árúhiány mellett a munkaerőben felesles van. Az összes a háború által sújtott orszások ma a közgazdasági fejlődés ezen szomorú stádiumához értek, amelyben a drágaság által legelőször igénybevett járadékvagyon szinte teljesen elenyészett, úgy hogy a papírpénz további szaporítása csak azokat érinti, akik csupán erős izmok, valami ügyesség vagy intelligencia felett rendelkeznek. Tehát az államháztartás költségeit most már szinte kizárólag a munkát végzők viselik. Az ingatlanés az árutulajdonosok a további drágaságtól nem félnek, sőt munka nélkül színleges nyereséghez is jutnak. Hogyha az államok nem szüntetik be belátható időn belül a papirpénzgazdáikodást, akkor ezzel azon akaratuknak adnak kifejezést, hogy az állami kiadásokat, úgy mint az utóbbi években, ezentúl is a tisztviselők, a munkások és szellemi foglalkozások néprétegei által kívánják egyedül hordoztatni. A közgazdaság papírpénzzel való elárasztásának ezen antiszociális következményeivé' szemben kielégítő segítség nincsen. Már 1912-ben. tehát jóval a világháború előtt megállapította dr. Styassni Pál, „hogy ha túlteng a bankjegykibocsátás, akkor ez a forgalomban levő pénz kurzusát nyomja és a pénz vásárló erejének csökkentése egyértelmű egy megfelelő adófizetéssel". A fizetések és bérek minden drágasági hullám folytán tényleg (eífektive) alacsonyabbak lesznek. A legfontosabb szükségleti cikkek piaci árainak összehasonlítása alapján nem nehéz kiszámítani, ihogy a fixíizetésüek jövedelmüknek mily magas hányadát fizették és fizetik folyton mint hadi- és forradalmi adót. Ha ezen egyes társadalmi osztályokat teljes megsemmisülésnek kitevő egyoldalú adóztatásnak véget akarunk vetni, akkor szerény felfogásom szerint a természetbeni ellátás nem jó kivezető út, mert egy új államszocializmust szervez, amelynek káros kihatásai felől a kommunizmus minden kétséget eloszlatott. Ha az állam nagyon rövid határidőn belül nem tudja valutáját rendbe hozni vagy legalább is stabilizálni, akkor csak eg\etlenegy némileg alkalmas eszközt ismerek a fixfizetésüek folyton emelkedő adóztatásának enyhítésére, ez az úgynevezett „sikló munkabérskála". Ezen, a mindenkori piaci árakkal összefüggésben álló sikló munkabérskála a dolgozó intelligenciát és az intelligens munkásság középosztályait a végső katasztrófától menthetné meg. 14 1. sz.
