Az adó, 1920 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1920 / 1-2. szám - A német-osztrák köztársaság öröklési illeték novellája

Külföld. ugyanattól az örökhagyótól származó mindennemű, az előbb felsorolt szerzeményeket össze kell számítani. A törvény a mentességeket a legszűkebb körre szorítja. Személyes mentességet csak azl államkincstár és az ;olyan nyilvános alapok és intézmények élveznek, amelyeknek esetleges hiányait az államkincstár "tartoznék fizetni. Ezenkívül csak az idegen államok igazolt diplomáciai képviselői és ezek hivatalnokai és hozzátartozóik élveznek, de csupán •az ingó hagyatékra nézve. Fenntartja továbbá a törvény a háborúban -elesettek, vagy a háborúban szenvedett sebesülés következtében elhaltak és az eltűntek hagyatékaira nézve már az 1914. évben megállapított kedvezményeket is némi korlátozással. A kedvezményben ugyanis csupán az örökhagyó lemenőit és házastársát részesíti, és pedig a teljes illetékmentességet biztosítja akkor, ha ai hagyaték tiszta értéke 20.000 K-nál kevesebb, az illeték negyedrészét kell fizetni, ha a tiszta érték 20.000 K-nál nagyobb, de nem éri el az 50.000 K-t, végül a törvényszer t illeték felét követeli, ha a hagyaték értéke 50.000 K-nál több. A kedvezménynek felső határa nincs. Ellenben kimondja, hogy a kedvezményeknek egyáltalán nincs helye, ha az örökhagyó 1919. XII/31-ike után halt meg. A kedvezményt általában csak a német-osztrák állampolgárokra rtézve adja meg. de felhatalmazza a pénzügyminisztert arra, hogy viszonosság esetén ezt a kedvezményt kiterjeszthesse a nem német-osztrák állampolgárokra, valamint azokra is, akik a német birodalom hadseregében teljesítettek lényegében olyan szolgálatot, amely a kedvezményhez való igényt az osztrák állampolgárokra nézve megállapítja. Felmenti továbbá a törvény az illeték alól az olyan hagyatékokat, amelyek a terhek levonása nélkül 1.000 K-t meg nem haladnak és csak -ingókból állanak, tekintet nélkül arra, hogy kik öröklik az ilyen hagyatékot. Az örökhagyó cselédségének szent hagyományt l-25% illeték alá vonja, ha a hagyomány nem több, mint 2.000 K. Az adóztatási fenségjogra vonatkozó rendelkezései a törvénynek azonosak az 1918. évi XI. törvény vonatkozó rendelkezéseivel. Az ingatlan kivétel nélkül illeték alá esik, ha belföldön van, s teljesen figyelmen kívül marad, ha a külföldön van. Az ingatlanra vonatkozó haszonélvezeti •és használati szolgalom ugyanolyan elbánás alá esik, mintha ingatlan szállott volna át. Meg kell itt említeni, hogy 1901. évig a régi szabályok is így rendelkeztek. Az 1901. évi VI/18-iki RQBL. 74. sz. törvény azonban kimondta, hogy az ingatlanra vonatkozó hasznélvezeti és használati szolgalom, mint egyéb jog, az ingókra megállapított szabályok alá esik. A törvény most a régi jogállapotot állította vissza. A német-osztrák polgárnak bárhol lévő ingó vagyona öröklési illeték alá esik. Az idegen polgárnak csak a belföldön lévő ingó vagyona vonható illeték alá. Az ilyen belföldön lévő ingó vagyon után az örökhagyó hazájában esetleg fizetett öröklési adót is csak akkor engedi meg levonni, ha a halála idejében a belföldön állandó lakóhelye volt. Megengedi végül a törvény, hogy az átutazóban meghalt idegeneknek a magával hordott ingó vagyona után járó illetéket a pénzügyminiszter elengedhesse. Arra nézve, hogy mit kell a belföldön lévő ingóságnak tekinteni, a törvény az 1918. évi XI. törvény 23. §-ában foglaltakkal azonos rendelkezéseket tartalmaz azzal az eltéréssel, hogy a bekebelezéssel nem biztosított követelést akkor tekinti a belföldön levőnek, ha a hitelező lakik a belföldön, holott a mi törvényünk éppen ellenkezőleg azt mondja ki, liogy a követelés ott van, ahol az adós lakik. Felhatalmazza a törvény a pénzügyi államtitkárt, hogy a kétszeres adóztatás elkerülése, a viszonosság megóvása és a visszatorlás gyakorlása céljából eltérő rendelkezéseket is tehessen és különösen a volt osztrákmagyar monarchiához tartozott államokkal ebben az irányban egyességeket köthessen. A kincstárnak az illetékhez való joga a törvény szerint az örökhagyó halála napján, utóörökösödésnél az utóörökösödés beállta napján nyílik meg. A feltételes és elhalasztott szerzésekre nézve a mi törvé1—2. sz. 41