Adó- és illetékügyi szemle, 1915 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1915 / 7. szám - Pénzügyi és bírói hatóságok jogköre telekkönyvi ügyekben

Meissinger: Pénzügyi és birói hatóságok jogköre telekkönyvi ügy Nem érdektelen annak a kérdésnek taglalása sem, hogy lehet-e szó a kir. kincstár jóhiszeműségéről akkor, midőn, mint említettük, B. zálogjoga a saját előbb kelt nyilatkozata szerint sem áll fenn? A telekkönyvi rendtartás 170. §-a értelmében az okiratgyűjtemény épen olyan nyilvános, mint maga a telekkönyvi betét, s ha a jogi forgalom gyorsasága a legtöbb esetben mellőzhetővé teszi is az eredeti okiratok megtekintését, per esetében — miként már löbbször kimondatott — a telekkönyvi betéthez tartozó okirat ismerete töivényes vélelmet képez s evvel szemben jóhiszeműségre, pl. a perköltség viselésének kérdésében nem lehet hivatkozni. Ha tehát még a jóhiszeműség sem vitatható, annál csodálatosabb, hogy a kir. kincstár téves jogcselekményei ellen a kir. híróságok megtagadják a jogvédelmet. Legfőképen azért közöltük a cikket, mert igazolni kívántuk vele azt, hogy milyen fontos a perorvoslati határidők betartása, és milyen helyrehozhatatlan károkat okozhat azok elmulasztás. Az érdem tekintetében azonban a szerzővel nem érthetünk egyet. Akkor, amikor a törvényhozás a kincstár javára fizetendő köztartozások behajtását a polgári bíróságok kezéből egészen kivenni, s a pénzügyi hatóságok jogkörébe utalja át, s a bírói védelmet végső fokon a közigazgatási bíróságnál biztosítja, bizonyára nem is akarta azt, hogy a felek tetszés szerint akár a közigazgatási hatóságok, akár a polgári bíróságok jogsegélyét vehessék igénybe. Amikor tehát a szerző által is idézett 1889. évi XXVIII. t.-c. 3. §. 1. I) pontja az adó- és illetéktartozásokra~'*szerzett zálogjogok kitörlését kifejezetten a pénzügyi hatóságok, és így végső fokon a közigazgatási bíróság hatáskörébe utalta, ezzel a polgári bíróságok jogköréből ezt a kérdést végképen és minden vonatkozásban kivette. A felhozott esetben különben is a fél saját hibájából mulasztotta el a bírói jogsegély igénybevételét, s így tulajdonképen jogsérelmet sem szenvedett, és pedig annál kevésbé, mert neki módjában van bírói úton a saját volt hitelezőjét arra szorítani, hogy az alzálogjog töröltetéséről gondoskodjék. Ami végül a kincstár jóhiszeműségét illeti, az e részben felhozottakat nem értjük teljesen. A zálogjog nyilván nem volt törölve, sőt törlési kérvény sem volt beadva akkor, amikor a kincstár az alzálogjog bekebelezését kérte. Az okiratgyűjteményben tehát az a bizonyos okirat, amely igazolta volna, hogy a követelés már nem állott fenn, nem is lehetett. A jóhiszeműség tehát kétségtelen, mert a kincstár épúgy nem köteles az ingatlan tulajdonosánál előzetesen tudakozódni, mint bármeiy más hitelező, téves jogcselekményről tehát a kincstár részéről szó sem lehet. A zálogjog töröltetését a fél mulasztotta el, mulasztásának következményeit tehát viselni tartozik. — (Szerk.) 343