Adó- és illetékügyi szemle, 1914 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1914 / 1. szám - A közigazgatási bíróság joggyakorlata illetékügyekben az 1913. évben

Vargha : A közigazgatási bíróság jogggakorlata illetékügyekben az 1913 évben. adókezelési törvénynek az illetékért való felelősséget szabályozó rendelkezéseivel is. Eddig ugyanis — amint azt már fentebb is érintettük — az 18S3. évi XL1V. t.-c. 95. §-a az ingatlan vagyonátruházás után járó illetékek fizetésére nézve is intézkedett s nevezetesen kimondotta, hogy abban az esetben, ha a szerződő felek valamelyike az illeték fizetését magára vállalta, elsősorban ettől, ha pedig egyik sem vállalta volna el, az ingatlan tényleges birtokosától kell első sorban követelni. Az új törvények, nevezetesen az 1909. évi XI. t.-c. 92. ós 112. §-ai, továbbá az 1912. évi Lili. t.-c. 41. §-a ezt a rendelkezést hatályon kívül helyezik úgy, hogy az 1913. évi január 1. után kötött jogügyleteknél már egyedül az a szabály az irányadó, hogy az illetékért mind a két szerződő fél egyetemlegesen felelős. Ezentúl tehát a kincstár nem köteles többé a szerződő felek akaratát figyelembe venni, és az elvállalásra való tekintet nélkül követelheti az illetéket bármelyik szerződő féltől. Különösen az ingatlan vagyonátruházásoknál van ennek nagyobb jelentősége. A vételi illetéket pl. rendesen a vevő fél szokta magára vállalni, ha pedig nem intézkedtek ebben az irányban, a kincstár már a törvény rendelkezése folytán is elsősorban a vevőtől, mint a tényleges birtokostól volt köteles az illetéket elsősorban követelni. A bíróság gyakorlata pedig ezen a téren úgy alakult ki, hogy az eladótól csak akkor lehetett az illetéket követelni, iia a vevőnek ingatlan vagyonából, tehát dologi végrehajtás útján sem lehetett az illetéket behajtani. Előre látható, hogy ezentúl abban az esetben, ha a vevő ingó vagyonából nem sikerül a behajtás, a kincstár azonnal a vevő ellen fordul, mert az ingóból közigazgatási úton való behajtás sokkal egyszerűbb, mint az ingatlanokból bírói úton való kielégítés. És a törvény rendelkezései szerint ehhez kétségkívül joga is van. Különösen fontos ez akkor, ha illetékmentes és illeték fizetésére kötelezett fél köt pl. adásvételi szerződést. A bélyeg- és ill.-szab. 13. §-a szerint ugyanis ilyenkor a vagyonátruházási illetéknek felét kell fizetnie az illeték alól nem mentes félnek. A közigazgatási bíróság azonban a 269. és 8 ÍO. sorszámok alatt közölt határozatai szerint azt a gyakorlatot követte, hogy az illeték fizetésének elvállalása esetén a kincstárnak ebben az esetben is elsősorban a fizetést magára vállaló, tehát akár a mentes féltől kell az illetéket követelnie, vagyis a szerződő felek magánjogi megállapodásait a kincstárra nézve is kötelezőnek ismerte el. Minthogy azonban ezentúl az elvállalásnak a fizetési kötelezettségre nézve a kincstárral szemben semmi jelentősége nincs, ilyen esetben a kincstár csakis a nem mentes féltől van jogosítva az illeték felét követelni. Ily értelemben határozott a közigazgatási bíróság az 1156. sorszám alatt közölt Ítéletében. Ennek 32