A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 4. szám - A kir. közjegyzők dijainak behajtásánál felmerülő visszásságok. 3. [r.]

28 A JÖG Eszerint az 1907: XVII. 4. t.-c. §-á értelmében felebbezéssel meg nem támadható azok az Ítéletek, amelyek a váltóés kereskedelmi eljárás szerint hozatnak, egyenlők a harmadbirói Ítéletekkel és ebből következik, hogy a V. E. 27. §-ának ama rendelkezése találhat alkalmazást, hogy «az eskü letételére . . . a harmadbirósági Ítélet kézbesítése után három nap alatt kell jelentkezni. Az adott esetben tehát: XI/22+3=XI/25-ike az utolsó nap, amelyen az eskü letételére való jelentkezési kérést joghatályosan be lehet nyújtani. E felfogás szempontjából nézve a kérdést, nem találom figyelmen kivül hagyandónak az 1881 : LIX. t.-c. 23. §-át megelőzően érvényben volt 1868 : LIX. t.-c. 253. és 254. §-ban foglalt ama rendelkezést, amely szerint a kötelezettség teljesítésére kiszabott határidő az Ítélet kézbesítését követő napon veszi kezdetét. Ez a rendelkezés ment át az 1881 : LIX. t.-c. 23. §. 3. bekezdésébe. Szóval az ítélet kézbesítésének napja a határidő megállapításánál nem számit. Ez az elv jut kifejezésre a felebbviteli határidők számításánál is. Az 1868 :LIV. t.-c. hatályon kivül helyezett 277. §-a ezt ki is mondotta : «A íelebbvitel határideje rendszerint 15 nap. E határidőbe a kézbesítés napja be nem számíttatik.» E helyett ma az 1881: LIX. t.-c. 32. §-a, az 1893: XVIII. t.-c. 126. és 131. §-ai vannak érvényben s hasonló értelemben rendelkeznek. A fennebb közölt jogesetben tehát az 1907. november 22-ik napját, mint amelyen a határozat kézbesítése történt, az eskü letételére kitűzött határidő kiszámításánál számitásofi kivid kell hagyni, mert az esküre való jelentkezést mint kötelezettséget lehet és kell fölfogni. Ebből folyóan az eskü letételére való jelentkezés határidejének kiszámítása ez volna: Kézbesítés napja: november 22, nem számol. A V. E. 27. §-ának azt a rendelkezését véve, amely szerint «az ítélet kézbesítése után három nap alatt* kell jelentkezni, az eredmény lenne: november 23., 24., 25., vagyis a november 26-án érkezett kérés elkésett. A II. A fennebb közölt határozatokat tévesnek tartók álláspontja a következő: Az 1868 : LIV. t.-cikk, mint általános civilis perjog fogandó föl, melylyel szemben a váltó- és kereskedelmi eljárás csak annyiban képeznek különös eljárást, amennyiben eltérő intézkedéseket tartalmaznak. E tekintetben az 1876: XXVII. t.-c. 118. és 119. §-ai alapján a váltóügyekben követendő eljárás tárgyában 1876. nov. 30. napján kibocsátott rendelet kézenfekvő bizonyíték, amely «az 1868: LIV. t.-cikknek s az ezt módosító törvényednek^ intézkedéseit rendeli alkalmazni. Az 1868. évi LIV. t.-cikk és az 1886. évi váltóeljárás — mutatis mutandis — egészen egybehangzóan intézkedtek. A kézbesítés, a határozatok elleni felebbvitel és a teljesítés teljesen egybehangzóan voltak szabályozva. Az esküre való jelentkezés tekintetében az 1868 : LIV. t.-c. 239. §-ával szemben a V. E. 30. §-a ezt mondja: a Az eskü letételére azon naptól számítandó három nap alatt kell jelentkezni, amelyen az ítélet az esküvel bizonyító fél részére jogerejüvé vált.-n E rendelkezés, dacára, hogy a váltóperekben keletkezett ítéletek a harmadbirósághoz is fölvihetők voltak, nem emliti a harmadbiróságot, amint az 1868: LIV. t.-c. 239. §-a teszi. A köztörvényi eljárásra az 1881 : LIX. t.-cikk módosításokat vitt keresztül és a felebbezéseket korlátozta. Ennek eredményében az 1881 : LIX. t.-c. 23. §-ának utolsóbekezdése meghatározta, hogy azon birói határozatok, amelyek ellen felébb'. ítélnek helye nincs, mikor emelkednek jogerőre. A jogerőre emelkedés napja a határozat kihirdetését vagy kézbesítését követő nap! A fenforgó vitás kérdésben ez a punctum saliens. Az 1881: LIX. t.-c. 107. §-a azonban a váltóügyekben való eljárás szabályozására is felhatalmazást adván, az ig. miniszter 2,851/881. I. M. E. számú rendeletével a jelenleg érvényben levő méltó eljárást léptette életbe. És itt figyelemre méltó jelenségként megemlítem, hogy az 1876. évi V. E. 30. §-ával szemben a 27. §. az 1868: LIV. t.-c. rendelkezését egyenesen fölhívja. Az 1876. évi váltóeljárás 30. §-a egész laza szerkesztéssel azt mondja, hogy esküre a jogerőre emelkedés után kell jelentkezni. Ámde azt a rendelkezést az 1868 : LIV. t.-c. egységes szabályozása pótolta. (Vége köv.) fA kir. közjegyzők dijainak behajtásánál '\ felmerülő visszásságok. Irta STEINER ÁRMIN dr., Budapest. (Folytatás.*) A szoros értelemben vett közjegyzői hatáskörről s az ennél fölmerülő közjegyzői dijakról térjünk át a magánmegbizásokra, melyekért járó dijakat a második csoportba oszthatjuk. Újból is hangsúlyozzuk, hogy ezen beosztás nem önkényes, nem a mi találmányunk, hanem a törvény distingvál így akkor, midőn a közjegyző hivatalos, kötelességszerű működését élesen elválasztja a magánmegbizásból folyó működéstől. Jelesül az Í874. évi XXXV. t.-c, az 1886. évi VII. t.-c, az 1880. évi LI. t.-c. és az 1894. évi XVI. t.-c vonatkozó szakaszai tüzetesen felsorolják a közjegyző hivatalos működési körét, mig az 1874. évi XXXV. t.-c. 55. §-a megengedi s illetve kimondja azt, hogy: «A kir. közjegyző jogosítva van a hatóságokhoz általában, a bíróságokhoz pedig nem peres ügyekben beadványokat intézni». Az ily működésért járó dijak, — az első csoportbeliekkel ellentétben — nincsenek a törvényben megállapítva. Az 1880. évi LI. t.-c 1. §-ának f) pontja ezeket külön emliti fel s ezeknek díjazását a közjegyző és ügyfél szabad egyezkedésére bizza. Egyben ezen törvény 27. §-a kimondja azt is, hogy ily magánmegbizásból felmerülő, de egyezségileg meg nem állapított dijakat a kjző személyes bírósága előtt peresítheti. Ilyen munkálatok, hogy csak egy-két példát említsünk, a telekkönyvi beadványok, az adó- és illetékfelebbezések, végül egyéb peren kivüli ügyek. Aki a közjegyzői törvényeket valaha figyelmesen átolvasta, az az első és második csoportba osztott hatáskör és illetve dijak közötti óriási különbséget rögtön észreveszi. Szembeötlőleg kidomborodik az a merev határvonal, amely még a kevésbbé éles jogászi megfigyelő szemet sem kerülheti el. Hogy csak a leglényegesebb ismérveket és megkülönböztető jeleket emeljük ki: első sorban feltűnő a magánmegbizásoknál, hogy a fél ezek elintézésével mint jogismerő magánszemélyt bizza meg a közjegyzőt, de nem mint hivatalos, hiteles személyt. A közjegyző, ha akarja, elvállalja a magánmegbízást, ha nem tetszik neki, indokolás nélkül visszautasíthatja. A díjazás is eltér az 1880: LI. t.-c. 3—21. §§-aiban megállapított díjazástól, mert e dijakra nézve teljesen szabadon lehet egyezkedni, ami a szoros értelemben vett közjegyzői dijakra nézve ki van zárva. A közjegyző is mint magánszemély jár el ily ügyekben, közhitelesség nem illeti, tlkvi beadványai, vagy illetékfelebbezései épp oly elbírálás alá esnek, mint az ügyvédek, vagy az ügyvédi diploma nélkül zugirászkodó személyek beadványai. Ha össze akarnók hasonlítani a kir. közjegyzők e második csoportbeli magánmegbizási hatáskörét a kir. birákéval, *) Előző közlemény a 2. számban.