A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 3. szám - A házassági jogszabályok összeütközésének kiegyenlítése

JOGESETEK TÁRA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a Jog 3. számához. Budapest, 1908. január 19. Köztörvényi ügyekben. Amennyiben a feleség a válóper folyamán a végleges nőtartás iránti kérelmet nem terjesztette elö, ez a végleges nőtar tás iránti igényéről való lemondással azonos tekintet alá esik. A m. kir. Kúria (1907 dec. 12. 6,180/1907. p. szám) következő ítéletet hozott: A másodbiróság Ítéletét helybenhagyja. St. M. dr. ügyvéd munkadiját és kiadását felperessel szemben 88 K. 30 f.-ben megállapítja. Indokok: A végleges nőtartáshoz való jog a házassági kötelékből eredő jog, amelynek határa a házasság felbontásakor nyilvánul, mivel a házasság felbontásával egyidejűleg válik érvényesithetové. A végleges notartás jogi természetében rejlik tehát, hogy annál a szoros összefüggésnél fogva, melyben a házasság felbontásával jár, továbbá a H. T. 90. §-ának ama rendelkezésénél fogva, mely szerint a végleges notartás kötelezettségének és terjedelmének megáliapitásánál a vétkessé nyilvánított férjének a házasság felbontásakor létezett vagyoni helyzete, társadalmi állása és a nem vétkes nőnek jövedelme az irányadó, a végleges nőtartási igény — éppen ugy, mint a viszontkereset nélküli vétkesség, a férj nevének a házasság felbontása utáni viselhetése és a közös kiskorú gyermekek elhelyezése és tartása iránti kérdés (H. T. 85. §. 3. bekezdés, 94. és 95 §§.) magában a házassági bontó perben kerüljön megvitatás, birói mérlegelés és döntés alá, amikor a biró abban a helyzetben van, hogy a végleges notartás összegének meghatározásánál irányadóul szolgáló körülményeket kiderítse és megállapítsa. A kiemelt általános szabálylyal szemben felperesnek a H. T. 91. §-ára alapított érvelése meg nem állhat, mert e törvényszakasznak rendelkezéséből kétségtelen, hogy a nem vétkes nő végleges nőtartási igényét a házassági bontó peren kivül csak abban az esetben érvényesítheti, ha azt már a házassági bontó perben előterjesztette, de annak a pernek a bírája a vétkes férjet a tartás alól csakis azért mentette fel, mert a nem vétkes nőnek a házasság felbontásakor saját eltartására elegendő jövedelme volt avagy a vétkes férjnek vagyoni viszonyainál fogva a nem vétkes nő részére tartást vagy éppen nem, vagy pedig a szükségesnél csekélyebb mértékben állapított meg. utóbb azonban a nő a házasság' felbontásakor létezett jövedelmétől önhibáján kivül elesett, ellenben a férjnek vagyoni helyzete időközben javult. Ámde felperes a házassági bontó perben végleges notartás iránti kérelmet nemcsak hogy nem terjesztett elő, sőt annak előre bocsátása után, hogy alperes róla nem gondoskodik, keretében nyíltan kijelentette, hogy alperes ellen vagyoni követelése nincs. Ez a kijelentése, miként azt a másodbiróság a H. T. 92. §-ára utalással helyesen kijelentette, a végleges nőtartási igényről való lemondással azonos tekintet alá esik, következéskép a házassági bontó per bírája nem is volt abban a helyzetben, hogy felperes végleges nőtartási igénye felől határozhatott volna. Ezek szerint egyike sem forogván fenn azoknak az eseteknek, amelyek feljogosítanák felperest arra, hogy végleges nőtartási igényét házassági bontó peren kivül is érvényesíthetné, — ennélfogva felperest keresetével el kellett utasítani és mint pervesztest a perköltségben marasztalni s illetőleg a másodbiróságnak ekként rendelkező ítéletét helybenhagyni. Az optv. 953. §. megadta joga a hitelezőnek, miszerint ha adósa ajándékozás által a kielégítési alapot elvonja tőle, ö a megajándékozottól is követelheti, hogy követelésének kielégítését az ajándék tárgyát képező vagyonból tűrje, ez a joga fennáll azok ellenében is, akikre az illető vagyontárgyat nem az adós, hanem már az adós által megajándékozott ruházta át ajándékkal, ha a tárgy tulajdonát bár azok meg is szerezték. A m. kir. Kúria (1907. dec. 17. 07/1907. p. s^ám alatt) következő ítéletet hozott: A kir. Kúria a másodbiróság Ítéletét helybenhagyja; egyben alperesek ügyvédének felebbezési diját a bélyegkiadáson felül képviseltjei irányában 30 K.-ban megállapítja. Indokok: A jelen perben alkalmazandó optkv. egyedül a 953. §-a esetében adja meg a jogot a hitelezőnek, hogy az adósa által tett vagyonelidegenités érvényét keresettel megtámadhassa. amidőn t. i. az adós vagyonát elajándékozza s ezáltal hitelezőjé-' tői a kielégítési alapot elvonja, mely esetben a hitelező követelheti a megajándékozottól, hogy követelésének kielégítését az ajándék tárgyát képező vagyonból tűrje. E szerint és tekintettel arra, hogy a perben az nyert bizonyítást, hogy felperesnek adósa az I. r. alperes ingatlanait nejének, a II. r. alperesnek, ellenérték nélkül adta tulajdonába, tehát őt azokkal megajándékozta: kétséget nem szenved, hogy felperes az ajándékozáskor már fennállott követelésének az ajándékozott vagyonból való kielégítésének tűrését, a II. r. alperestől, mint megajándékozottól követelni jogosult. Az a további kérdés vár még megoldásra, hogy felperes a fennebb emiitett kielégítési jogát érvényesitheti-e a 1II-V. r. alperesekkel szemben is, akikre az ingatlanok tulajdonát nem közvetlen felperesnek az adósa, hanem ennek megajándékozottja, a II. r. alperes ruházta át s akik már azok tulajdonosai is? Ezen kérdés megoldásánál mindenekelőtt felperes követelésének a jogi természete volt megvizsgálandó, amelynek eredeti jogalanyában annyiban változás történt, hogy felperes a II. r. alperestől, mint adósának a megajándékozottjától, követelésének nem a megfizetését követelheti, ahogy azt személyes adósától, az I. r. alperestől tehette, hanem csak azt követelhette, hogy a II. r. alperes tűrje, miszerint felperes követelését az ajándékból kapott vagyonból kielégíthesse. E tekintetben tehát a II. r. alperes ily értelemben felperesnek adósává vált s ezt a kötelezettségét sértette meg ő azáltal, hogy az ajándékba kapott vagyont a III—V. r. alperesekre átruházta s ezáltal az kielégítési alapot a felperestől ő is elvonta. Ezek szerint tehát II- r. alperes is jogilag felperes adósának lévén tekintendő, az általa a III—V. r. alperesekre történt vagyonátruházást, amennyiben az ajándékozást képez, felperes az optkv. 953. §-a értelmében érvényességében megtámadni jogosult. Az utóbb nevezett alperesek tagadják ugyan, hogy ők az ingatlanokat anyjuktól, II. r. alperestől ajándékba kapták, sőt bizonyították is, hogy ők azok vételárában anyjuknak 840 K.-t fizettek. Ez a vételár azonban az ingatlanok valódi értékével arányban nem áll, mert azok a szakértői becsű szerint az átruházás idejében 3,957 K. becsértékkel bírtak, alperesek e szerint azokban 3,117 K. értéket kaptak ingyen, ezzel az értékkel tehát ők is megajándékozottaknak tekintendők. Ez az érték pedig felperes követelését meghaladván, a fennebbiek szerint a III —V. r. alperesek is annak tűrésére voltak kötelezendők, hogy a tulajdonukba jutott ingatlanokból felperes követelését végrehajtás utján kielégíthesse. A másodbiróság ítélete az itt s az abban felhozott s az elsőbiróság ítéletéből átvett ezeknek ellent nem mondó indokokból hagyatott helyben. Bár a köteles rész után a törvényes kamat az örökhagyó elhalálozásától fogva jár, ez a szabály nem nyerhet alkalmazást oly esetben, midőn a köteles részre jogosult hosszabb időn át indokolatlanul mulasztja el követelési jogát birói uton érvényesíteni. A magyar kir. Kúria (1907. évi szeptember hó 27-én 6,336/906. V. sz. alatt) Ny. B. dr. ügyvéd által képviselt K. K.-né Zs. B. felperesnek K. I. ügyvéd által képviselt M. A.-né Zs. T. alperes ellen ingatlanok tulajdonjoga, esetleg köteles rész megítélése iránti ügyében következő ítéletet hozott: A kir. Kúria a másodbiróság Ítéletének alperest 2,013 K tőkében, kamatban- és a per és felebbezési költségben marasztaló felebbezett rendelkezését helybenhagyja; a kamatfizetési kötelezettség kezdőpontjára azonban mindkét alsóbiróság ítéletét megváltoztatja akként, hogy alperes a megítélt 2,013 K tőke után 5%-os kamatot csak 1905. évi február 27-től kezdve köteles felperesnek fizetni, az ezt megelőző időre követelt kamatra irányuló kereseti kérelmével pedig felperest elutasítja. Indokok : A másodbiróság Ítéletének felebbezett marasztaló rendelkezése vonatkozóan felhozott indokolása alapján hagyatott helyben. A kamatfizetési kötelezettség kezdőpontjára azonban mindkét alsóbiróság Ítéletét a rendelkező rész értelmében megváltoztatni kellett azért, mert jogszabály ugyan, hogy a köteles rész után a törvényes kamat az örökhagyó elhalálozásától, mint az örökség megnyílta napjától jár, — azonban ez a szabály nem nyerhet alkalmazást olyan esetben, midőn a köteles részre jogosult felperes hosszabb időn át indokolatlanul mulasztja el követelési jogát birói uton érvényesíteni; a per adatai szerint örökhagyó 1893. október 2-án halt el, felperes pedig keresetét csak 1905. évi február 27-én, tehát több mint 11 év után indította meg anélkül, hogy késedelmezésének bármi okát adta volna; ilyen körülmények közt az érintett kivétel a jelen esetben annál inkább helyt foghat, mert a felperes mulasztása folytán több mint 11 évre felszaporodott kamatnak egyszerre egy összegben teljesítendő fizetése az alperesre aránytalanul terhes volna és mert a 11 éven át jogát nem érvényesítő felperes, a saját mulasztásának következményét egyedül tartozik viselni.