A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 23. szám - A gyilkosság és emberölés. 4. [r.]

188 A JOG pecsét vesztegetett meg. Az aranypecsét folytán hiszik, hogy ami felette okiratban van, az okvetlenül örök jelentőségű az ország szempontjából is, pedig nem egy egyszerű birtokadománylevél alján is volt aranypecsét. Maga Lajos, aki elfogadja és megerősíti is, igy emlékezik meg az aranybulláról «exhibuerunt nobis quasdam literas privilegiales . . aurea bulla sua robioata . . .25)» Kiemeli azt is, hogy az Aranybulla megsemmisítését azzal kérik tőle az országnagyok, ho^y ezzel István királytól nyert szabadságukat erősítse meg. Világos, hogy azért volt rá szükségük, hogy Lajos meg ne támadhassa őket az apja elleni felkelések miatt, s azért, hogy adómentésségüket biztosítsák. Itt már épen István király törvényeire alapítják a jogukat, hogy annál nagyobb tekintélyt biztosítsanak neki. A Lajos-féle megerősítés és a banderialis rendszer azonban semmiképp sem egyeztethető össze. Az 1222. évi aranybulla 7-ik cikke szerint a nagybirtokosok, sőt a várispánok is csak a király pénzén tartoztak katonáskodni a határon kivül. Sokkal érthetőbb, ha a banderialis rendszer előzményeként az 1231. évi átírás 15-ik cikkébe foglalt rendelkezést fogadjuk el, mely a nagybirtokosoknak, főpapok- és várispánoknak kötelességévé teszi a hadbaszállást. Lehetetlenség elgondolni is, hogy a nagybirtokosokat a különbeni kötelesség fennállása nélkül minden ellenállás nélkül kötolezni lehetett volna az országon, kivüli hadakozásra. Ebből viszont az aranybullára nézve az következtethető, hogy a 7-ik cikknek az a szövege, melyet hitelesnek tekintenek, éppen nem az. Ellene szól a logika s a történelem egyaránt. V A gyilkosság és emberölés. Irta THÓT LÁSZLÓ dr., budapesti kir. ítélőtáblai tanácsjegyző. (Folytatás.)*) VIII. A germán jogfejlődés, x.) A már tárgyalt népjogok uralmának a megszűnése után, a jogkönyvekben és a városi jogokban kell keresnünk a mai Németország középkori büntetőjogának forrásait. Ezen források között, a XIII. században készült Sachsenspiegel és a Schwabenspiegel, továbbá a fns culmense, a bambergi, R7iürnbergi városi jog, a magdeburgi és a breslani jog s a«Qwstitutio Criminalis Carolinan érdemelnek nagyobb figyelmet. E korszak (XIII—XVII. század) büntetőjogát az elrettentési elméletnek a legislációban irányító eszme gyanánt történt megjelenése jellemzi. Az ölési és egyéb bűncselekményekre nézve, eltűnik a kompozíció s a legrettenetesebb halálnemekkel torolják meg a vérbüntetteket. -Létrejönnek a minősített halálbüntetések különféle nemei s a pokoli gonoszságok kitalálásában valósággal remekel az emberi elme. Az ölési bűncselekmények distinkciója perfektté válik: a jogrendszerben meggyökeresedik a gyilkosság és az emberölés önálló fogalma s a külön és eltérő jellegű büntetésekben szankciót nyer. De néhol túlzásba esik a jogrendszer : a gyilkosság fogalmát oly erősen fejleszti ki, hogy az emberölés fogalma beleolvad s igy történik meg, hogy egyik-másik jogban a gyilkosság fogalma az emberölésnek a kifejezésére is szolgál, s hogy — ilyenkor — csak a gyilkosság elnevezéssel találkozunk. Ilyen pl. a bambergi városi jog, amely csak a «Mord» fogalmát ismeri, mig a bambergi városi könyv (Stadtbuch) használja ugyan, a «Mord» megjelölés mellett, a «Todtschlag» kifejezést is, de mindkettővel egy és ugyanazon fogalmat fejezi ki, t. i. a gyilkosságot. A Sachsenspiegel már különbséget tett az előre megfontolt ölés (mord) és a fölindulásban elkövetett emberölés (manslat) között4b) s különbözőképen büntette mindkettőt. Az idevágó rendelkezés a következő: «AlIe mordere . . sal man radebraken. Die den manslat . . . den sal man dat hovet ahslan». *') «Elénk terjesztettek valamely kiváltságlevelet .... mely aranypecséttel van megerősítve. . .» *1 Előző közlemény a 22. számban «•) II. a. 13., i. és 5. §. A nürnbergi jog is distingvált «mord» és <itodtschlag» között s az előbbit kerékbe töréssel, az utóbbit pedig lefejezéssel büntette. V. Károly hires törvénykönyve, a «Hals-, oder peinliche Gerichtsordnung» (C. C. C.) különös figyelmet szentel az ölési ' deliktumoknak. Igy megkülönbözteti a gyilkosságot az emberöléstől s annak a fogalmát precíze állapítja meg: aki előre megfontolt szándékkal követett el emberölést, kerékbe töretett. Az pedig, akinél a harag volt az indító ok, vagyis aki szándékos emberölést követett el, karddal lefejeztetett. Ezenkívül külön emlékezett még meg a törvény a gyermekgyilkosságról, amelyet vizbefulasztással s a mérgezésről, amelyet a férfiaknál kerékbe töréssel, a nőknél vizbefulasztással büntetett. Ide vonatkozólag, ezeket mondotta még a törvény : «Endtlichen todsstraff zu mcrer forcht anndem solliche bosshafftige missthatige personen geschleifft, oder etliche griff inn ír leib mit gluenden zangen gégében werdenn.» (130. sz.) Megemlítjük még, hogy a tettest rendszerint azon eszközzel végezték ki, amelylyel áldozatát megölte. Ezért: «die bosshaftigen uberwundenen brenner mit dem feur von lében zum tod gericht verdén.» (125.) A germán büntetőjog — amint láttuk — a gyilkosság fogalmát a lehető legprecízebbre kifejtette s — tárgyunka illetőleg — ez a legnagyobb érdeme. (3) Az angolszász jog. Az ölési bűncselekmények között a titokban elkövetett — és az orgyilkosságot tekintette különösebben az angolszász jog. Ezen bűncselekményt — amelyet a régi törvények mnrdrit néven emlegetnek — mindig halállal büntették. Aki mérgezés, varázslás, bübájosság, vagy igézés által másnak a halálát idézte elő, halállal bűnhődött. II. Rikárd királynak egyik törvénye distingvált először gyilkosság és emberölés között. Gyilkosságnak tekintette e törvény az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölést, amelyre halálbüntetést állapított meg. C) A svéd büntetőtörvényhozás legrégibb emléke47) a régi városi följegyzések, amelyek szerint az ó-svéd jogban az emberölés egyes eseteire nézve a kompozíció rendszere volt érvényben, mig a titokban elkövetett gyilkosságot, valamint az orgyilkosságot, mint meggyalázó {fiithingsvórk) és pótolhatatlan jellegű [orbofómal) bűntetteket halállal büntették. A középkorban a városi és tartományi statútumok, királyi rendeletek és a szokásjog eleinte szintén a kompozíció rendszerét alkalmazták az ölési deliktumokra. A késő'bbi jogfejlődésnek a Gusztáv Adolf 1618. jan. 7-én kelt büntetőtörvényében találjuk meg a hű képét. Ezen törvény az ölési deliktumokat a «sulyos» bűncselekmények közé sorolja s azoknak a következő eseteit veszi fel: 1. a rablógyilkosságot, amelynek a tettese, ha férfi volt, kerékbe töretett, ha pedig nő volt, elégettetett; a gyermekgyilkosságot, amelyet a rablógyilkosság esetei szerint büntetett; 3. a mostoha gyermekeknek a meggyilkolását, oly célból, hogy a tettes az áldozat vagyonát megszerezze ; 4. a hitvesgyilkosságot, amelyet kerékbetöréssel, illetve elégetéssel és jószágvesztéssel büntetett. Ezenkívül külön említi a törvény a szándékos emberölést, amelyet halállal büntetett a talio alapelve szerint: «livet för livet!» A gondatlanságból elkövetett ember- és gyermekülést husz márkával büntette a törvény, a mérgezés kísérletét pedig hatvan márkával. d) A norvég büntetőjog forrásait, a XII. századig, a szokásjog és a királyi rendeletek képezték, amelyek a talio és a kompozíció elvén építették föl a büntetőjogot.48) Az első rendszeres norvég büntetőtörvénykönyv Kristóf királytól a XIV. századból ered. Ezen törvény rendkívül bőséges intézkedéseket tartalmaz 47) Szerző: ((Büntetőjogi tanulmányok.)) Debrecen, 1904. 96—101. 1. 3 ") Szerző i. m. 101 — 124. 1.