A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 18. szám - Vádlott és tanu

146 A JOG naszos) a terhelő adatokat tudó, de állása vagy rokonsága folytán hallgatásra följogosított (B. P 205. §.) tanút megfosztja ettől a jogától és önvédelmi ösztönénél fogva vallomásra kényszeríti azáltal, hogy őt a följelentésbeli tényeknek megfelelő csoportosítással vádlott-társsá teszi. Ez a két veszély különösen a járásbirósági eljárásban fontos, mert ott az előzetes intézkedések minimálisak, a vád kérdése körüli külön eljárás nincs és a biró, akinek nincs is módja a kérdésnek kellő előkészítésére, különben is a B. P. :~)27. §-ának, szerintünk helytelen, a törvény intencióját roszszul kifejező szövegezése folytán kevés kivétellel kénytelen magán az érdemleges, az ügydöntő tárgyaláson mindenkit terheltként kihallgatni, akit a följelentés feléje terheltként állit. Ott tehát különösen könnyen történhetik meg, hogy a rosszhiszemű, vagy a rajta esett sérelmet okvetetlenül megtorolni kivánó sértett följelentését mindjárt ugy szerkeszti, hogy a mentő vagy a terhelő, de vallomásmegtagadásra jogosult tanút tettes-társ vagy bűnsegédként tüntesse fel, vagy egyszerűen magán a tárgyaláson kérje az eljárásnak az ilyen tanú ellen való kiterjesztését. Az ilyen tanú rendszerint eléggé közel áll a bűnesethez arra, hogy az ellene kért vádkijelentés alaptalanságát a biró ne tudja rögtön megállapítani, — tehát belemegy a vádlotttársként való kihallgatásába, — és az ártatlanul vádlottá tett tanút csak a főtárgyalás végén menti föl. Ezzel sérelem esik a voltaképpeni vádlottnak jogos érdekén, mert elveszti mentő tanuját vagy beszélésre kényszerül a B. P. 205. §. értelmében hallgatásra jogosult terhelő tanu. De másrészt sérelem esik a vádlottá sülyesztett tanu érdekén is, és ezért a sérelemért retorzió nagyon nehéz, a hamis vád esete nehezen állapitható meg mindig és kivált éppen ilyenkor, amikor a vádlottá tett tanu a voltaképpeni vádlotthoz és a bűnügyhöz olyan közel áll, még a hatóság előtti rágalmazás (Bttk. 260. §.) sem igen lesz a vádkiterjesztést kérő sértettre rábizonyítható, még akkor sem, ha a sértettet nem tulbuzgalom, de rosszhiszemű ravasz számítás vezette. A baj orvoslásának módját keresni kellene olyképpen, hogy a sértettnek megszűnjék érdeke lenni az, hogy a tanu (akár a mentő, akár a hallgatásra jogosult terhelő tanu) vádlott-társsá váljék és hogy az, ha valamelyik tanu az eljárás során vádlott-társsá válik, ne legyen befolyással annak a vallomásnak sem formájára, sem súlyára, sem esetleges mentségeire, amely vallomás a másik vádlott ügyére vonatkozik. Hogy ez miképpen volna megoldható, hogy ki lehetne-e hallgatni a társvádlottat, «mi?it tanuH a másik vádlott-társnak önálló tevékenységét tárgyazó kérdésekre, vagy nehezebbé kellene-e tenni egyáltalán a vádkiterjesztést, azaz a jelenleginél több garanciához kötni azt, hogy valaki a nyomozatot követő eljárási stádiumokban vádlottként hallgattassák ki ? Mindezek megfontolását igénylő kérdések, megfelelő megoldást nehéz találni. Egyelőre kívánatos az ügyészség és a bíróságok figyelmének fölhívása arra, hogy amennyire csak a jelenlegi perrendtartási szabályok azt lehetővé teszik, megakadályozzák a sértett fél által sokszor tulbuzgalomból vagy aniala /ide» szorgalmazott vádkiterjesztéseket. Másrészt a B. P. 527. §-ának első bekezdését okvetetlenül sürgősen módosítani kellene. Ez a bekezdés azt szabja meg, hogy a járásbíróság az eljárás megindítását akkor tagadja meg, ha annak megindítását a vád emelésére jogosultaknak egyike sem kívánja, ha a cselekmény, amely miatt vádinditványt vagy följelentést tettek, nem büntethető, vagy «végre», ha a magáninditvány hiányzik. A törvényszakasznak teljes tartalma és különösen az itt idézőjelben idézett ts.végrett szócska mutatják, hogy ez a rendelkezés az eljárás-megtagadási okoknak kimerítő felsorolása akar lenni. Ez a fölsorolás nem tartalmaz megtagadási okot arra az esetre, ha a följelentés nyilván alaptalan, — az eljárás mellőzése nincs módjában a bírónak, mégha előzetes nyomozás cs a ma utján meg is állapithatja a följelentett egyénnek ártatlanságát, - mégha (amint ez gyakran megesik) maguk a följelentéshez atolt bizonyítékok cáfolják is meg a vádat, vagy igazolják, hogy följelentett egyének közül egyik-másik ártatlan. Ha csak a igánvádló (még közvádas ügyben is, az ügyészi vádelejtés után is, a pótmagánvádra, a vád képviseletének átvételére jogosult sértett) vádját vissza nem vonja, vagy annak képviseletétől el nem áll, — a biró kénytelen a tárgyalást lefolytatni, a teljesen ártatlan embert vádlottként a nyilvános tárgyalás izgalmainak, sokszor szégyenének kitenni s csak a tárgyalás végén menheti fok A járásbíróság előtti eljárás nemcsak a megtagadást korlátozza ilyenképpen olyan esetekre, amikor valamely tett miatt a jogosultak egyikének vádja (magáninditványa) sem forog fönn, vagy a tett nem büntethető (azaz olyan tett, amelyre nincs büntető paragrafus, vagy amely elévült, vagy más kizáró ok miatt nem létezőnek, büntetőjogilag «el nem követett n-nek tekintendő), — hanem a megtagadás ilyen korlátozása mellett nem ismer voltaképpen megszüntetést sem, — csak akkor ha a főmagánvádló meg nem jelent vagy ha közvádas ügyekben az összes jogosultak vádjoktól elállanak. Ha tehát a feljelentő az A. elleni panaszába B.-t, a mentő tanút rosszhiszemüleg belekeverte, a biró nemcsak hogy nem tagadhatja meg nyomozati adatok, vagy magából a a följelentésből kitűnő alaptalanság miatt, az eljárásnak B. ellen való kiterjesztését, de — hiába derül került ki £.-nek teljes ártatlansága az első tárgyalási napon, — hacsak a följelentő vádjától el nem áll, kénytelen az esetleg 6—8 tárgyalási napon folytatott eljárás ítéleti befejezéséig az evidenter ártatlan B.-ve\ mint vádlottal bánni. Az egyetlen anyagi természetű megtagadási ok a följelentett cselekménynek nnem büntethetők volta. Ez azonban csak igen ritkán alkalmazható, mert ha a vádbeli tett el nem évült, ha a terhelt nem 12 éven aluli kiskorú, vagy maga a följelentésben előadott cselekmény nem nyivánvalóan olyan, hogy bebizonyításának esetén sem vonható büntető jogszabály alá, akkor a anem büntethetöt>-ség esete nem forog fönn. Ilyen följelentéseket pediglen a való életben csak elmebeteg quaerulánsok szoktak tenni, a rendes, gyakori rosszhiszemű följelentések természetesen büntethető tettekről mesélnek, büntethető tettekkel vádolnak ártatlan egyéneket és büntethető tényálladékok részeseiként akarják föltüntetni az alaptalanul megvádolt egyéneknek nyilvánvalóan mentő tanúit. Törvényszék előtt is megeshetik az ilyen, de mégis nehezebben, ott az előkészítő eljárás során a lelkiismeretes biró és ügyész elégséges alkalmat és megfelelő formát tud találni arra, hogy az ügydöntő főtárgyalásig az alaptalan följelentésre megindított, vagy alaptalanul kiterjesztett eljárást megszüntessék Ott tehát önmagában erős garancia lehet a bíróság és ügyészség körültekintő lelkiismeretessége és kivált az ügyészségnek vádlói tulbuzgalomtól való mentessége. A járásbíróság előtti eljárásban azonban sem a bírónak, sem az ügyészségi megbízottnak ébersége nem képes a B. P. 527. §-ának mai szövegezése mellett a sértettek részéről alaptalanul, sokszor rosszhiszeműen szorgalmazott vádkiterjesztéseknek útjába állani. Itt tehát törvényes intézkedésre van szükség, nézetünk szerint olyképpen, hogy a járásbíróság) (éppúgy mint a törvényszéken a vádtanács), a B. P. 264. §-ának 1 — 6. pp.-ban fölsorolt öszszes esetekben (tehát "a 6. p. szerint, az alapos gyanú hiánya miatt is) a már meginditott eljárást, az alaptalanul gyanúsított terhelt irányában, amint annak ártatlansága kiderült, bármikor, a tárgyalás folyamán megszüntethesse, függetlenül attól, vájjon a vádló fönntartja-e vádját vagy sem. Ugyancsak ki kellene terjeszteni a B. P. 527. i?-ában megirt eljárásmegtagadás kötelességét arra is, ha a biró a följelentés vizsgálata alapján, a melléje csatolt bizonyítékokból vagy nyomozati adatokból, vagy éppen az általa a szükséghez képest elrendelt (esetleg rövid uton foganatosított) nyomoza