A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)
1908 / 16. szám - Az örökös és hagyományos felelőssége az örökhagyó tartozásáért
130 A JOG belül más szavakkal azt mondotta ki, hogy: ha nem lett volna ex-lex s ha igy 1905 május 15-ike után a kir. kincstár adókövetelését bekebeleztetette volna, ugy a hagyományost terhelte volna az egész évi adó, e nélkül azonban az örököst. E pontnál meg kell állnunk. Hagyjuk már most pihenni ezt a felülvizsgálattal meg nem támadható birói tévedést s ha már idejutottunk, foglalkozzunk a már emiitett két szakaszszal vizsgáljuk meg annak tartalmát a tekintetben, vájjon nem idéz-e elő majdan a gyakorlatban oly bonyodalmakat, melyek vagy megváltoztatásukat, vagy kibővítésüket teszik szükségessé. Az 1,899. §. első bekezdése igy szól: «Ha a hagyománytárgy zálogjoggal vagy jelzáloggal van terhelve : az örökös «kétség esetében)) (helyesebb volna igy: «külön végrendeleti intézkedés hiányában») követelheti, hogy a hagyományos annyiban, amenynyiben a hagyománytárgyból telik, helyette viselje az adósságot. » A 2,033. §. pedig igy szól : «Az örökhagyónak zálogjoggal vagy jelzálogjoggal biztosított adósságát rendszerint (ugyancsak a fenti beszúrás volna helyesebb) az az örököstárs vegye át, akinek a zálog vagy jelzálog jut osztályul.)) Mindkét §. intenciója helyes és humánus — sajnos azonban az intenciót nem fedi teljesen a szöveg. Az intenció az, hogy ha az örökhagyó tudva hagyományoz el bárminő terhelt hagyományt, vagy juttat ily örökséget, akkor a hagyományos, illetve örökös, ne kívánja mástól a tehermentesítést s ha tetszik, hát fogadja el a hagyományt, illetve örökséget ugy, amint az örökhagyó neki azt rendelte, vagy rendelni akarta, egyszóval az ajándéklónak ne nézze a íogát. Lássuk mármost, helyesen adja-e vissza törvényhozó szándékát a fenti §§. szövege. A tagadó válasz kézenfekvő. A zálogjog, illetve jelzálogszerzés, önálló kötelmet nem létesít. Sem a zálogjog, sem a telekkönyvi bejegyzés maga, függetlenül más jogügylettől, uj követelés forrását, jogalapját nem képezheti. Mindez a hitelező részéről csak biztosítása, megerősítése lévén a tulajdonképeni kötelemnek, miért, mi címen járjon tehát egyéb konzekvenciákkal is, mint amely célra rendeltetett. Avagy abból a tényből, hogy az ingatlan jelzáloggal terhelve van a hagyomány megnyíltakor, következtethetünk-e örökhagyó intenciójára ? A felelet erre is tagadó, mert ugyan hogyan ismerheti ezt a körülményt az az örökhagyó, aki 10 évvel a végrendelet szerkesztése előtt, zálogjogi bekeblezésre alkalmas adóslevelet ad át hitelezőjének s a hitelező nem keblezteti be zálogjogát 9 év 11 hónapig, akkor fogja magát, benyújtja kérvényét a telekkönyvhöz s mire az örökhagyó adós a bekebelezést elrendelő végzést kézhez vehetné, már elköltözött az élők sorából anélkül, hogy tudta volna, hogy egyik ingatlanát megterhelték ? Megnyílt tehát a hagyaték, megnyílt a legkedvesebb rokonnak juttatott hagyomány, de jelzáloggal levén ez az egy ingatlan terhelve, ő az áldozat, ő az egyetlen, ki nem részesedik örökhagyó célba vett kedvezményében, ő felel egész hagyományával, csakis a miatt a véletlen, — vagy a hitelezőnek az örökössel történt összejátszása miatt, mert az a neki juttatott hagyományt terhelte meg. De ám jó, maradjon meg eme megkülönböztetése a terheknek, vagyis distingváljunk a bekebelezett és be nem keblezett terhek között, — kérdjük már most, mi történjék azzal az előjegyzéssel, vagy bekeblezéssel, mely a telekkönyvi rendtartás 72. illetve 74. §-ai alapján rögtön az örökhagyó halála után eszközöltetik. A hitelező kénye-kedvének, vagy tetszésének szolgáltassuk ki az örökös, vagy a hagyományos érdekeit ? Útját vághatja a hitelező az örökhagyó legféltettebb intencióinak ? Mikor, mely időpontig kell tehát ennek a zálogjogi biztositásnak megtörténnie ? A végrendelet megalkotásáig, az örökhagyó haláláig, avagy lehet-e ezek után is bármikor ? Mindezekből a csupaszon beállított szakaszokból ez ki nem magyarázható s mostani alakjukban be kell látnunk, hogy a hagyományos kötelezettségét mereven ahhoz a feltételhez kötni, hogy a hitelező igénybe vette-e a zálogjogi biztosítást, vagy sem, már csak azért sem lehet, mert az adós (örökhagyó) soha sem tudhatja, hogy halálanapjáig-vagy ezután igénybe veszi-e ezt a jogot a hitelező s ha igen, milyen vagyonra nézve. Ha tehát a ((zálogjoggal, vagy jelzálogjoggal)) való terheltség esete külön szakaszokat igényel a Tervezetben s ha a kötelezettség egyik zsinórmértékét ezek a feltételek is képezik, ugy ám kössük ezeket, nemkülönben az 1,898. §-t is ahhoz a másik feltételhez is, s szövegezzük meg a kérdéses szakaszok ezen részét ekként, vagy helyezzünk el nyomban utánuk még egy szakaszt ezzel a szöveggel : ha az örökhagyó tudta, vagy tudnia kellett, hogy a hagyomány tárgy terhelve, illetve jelzálogjoggal, vagy jelzáloggal van terhelve, ez esetben stb. stb. . . . Belátom, hogy ezen szövegezés mellett nyitva maradt az a kérdés, vájjon örökhagyónak a végrendelet szerkesztése előtt kellett-e ezt tudnia, vagy sem. Erre a kérdésre csak az lehet válaszunk, hogy míg az esetek legnagyobb részében ez teljesen egyre megy, addig másrészt ez ugyanezen magyarázó szakasz kibővítésével is megvilágítható. Ha tudta örökhagyó a végrendilet szerkesztésekor, ugy akkor annál jobb, ha pedig nem tudta s csak később szerzett róla tudomást, de végrendeletét, feltéve, hogy ez módjában állt volna, még sem változtatta meg, ugy ő maga is belenyugodott előző intézkedésének következményeibe s sem az örökös, sem a hagyományos nem szenved ennek folytán jogsérelmet. Mindenesetre több világosságot s azt érnők el ezekkel a szövegváltoztatásokkal és kisegítő magyarázatokkal, hogy egyelőre szükségtelen volna állást foglalnunk nekünk is amellett az ultramodern felfogás mellett, mely kiküszöbölni óhajtja a «hagyományos»-nak még a rómaiaktól átvett s az osztrák polgári törvénykönyv nyomán a mi joggyakorlatunkba is átköltözött typusát, — mert ezekkel a korrigálásokkal életben hagyhatjuk még az ősi «legatum» jogintézményét s a «legatariust» anélkül, hogy utóbbit a jogok és kötelezettségek tekintetében mindenben egyenlővé kellene tennünk az örökössel. Már pedig ezen módosítások nélkül egygyel több okunk volna nekünk is mi különbséget sem tenni az örökös és a hagyományos között, s öröklött vagyonuk erejéig egyetemlegesen felelőssé tenni az örökhagyó tartozásáért. Nyilt levél K. M. dr. kir. járásbiró úrhoz. Kalapot emelek minden őszinte, tárgyilagos, higgadt módon nyilvánított nézet előtt, igy az igen tiszt, kollega ur előtt is. Nem hittem, mert nem hihettem, hogy cikkemmel azt a gyanút keltem, mintha a birói karban a demokratikus irányt letagadnám. Ki a cikkemet figyelemmel olvasta, legkevésbé vetheti szememre, hogy én a cimkórságban szenvedek. Hisz magam vetettem föl a kérdést, váljon a mai demokratikus világban okos dolog-e a címek után hajtóvadászatot tartani. De épp, mert ezt kerülni kívántam, emeltem ki azt, hogy épp a demokrácia türí és megengedi azt, hogy az érdemnek az erkölcsi jutalma is jusson. Szándékomban sem volt válaszfalat avagy oly elsőbbséget érinteni, melylyel tán a tiszt, bíró kollegák érzékenységét ingereljem. Nem hozható e kérdés kalapja alá a birói függetlenség kérdése, a birói függetlenség saját hatáskórének intakt lényegében rejlik. Az intaktság oly szent, hogy azt bármily magas cim magasabbra nem emelheti és bármily rosszlelkü kicsinylés le nem alacsonyíthatja. Igen t. kartárs ur csak megengedi, hogy a születési