A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 7. szám - A dolus fogalma az olasz büntetőjogi irodalomban

A JOG 27 alkalommal és ugyanazon személy ellen hasznaitatván, a súlyosabb rágalmazásba az enyhébb becsületsértés teljesen beleolvad. A m. kir. Kúria (1900. december hó 28-án 11,478. B. sz. a.) rágalmazás vétsége miatt vádolt K. L. és K. E. ellen következő ítéletet hozott : Vádlottak semmisségi panasza elutasittatik. Mindazonáltal mindkét alsófoku bíróság Ítéletének a bűncselekmény minösitésére, ezenfelül a kir. törvényszék ítéletének a büntetés kiszabására vonatkozó része is a B. P. 385. §. 1 b. és 3. pontjaiban meghatározott és ugyanazon szakaszutolsó bekezdése értelmében hivatalból figyelembe vett semmisségi ok fennforgása miatt a B. P. 557. §. harmadik bekezdése szerint megfelelően alkalmazandó 437. §. harmadik bekezdésében foglalt rendelkezéshez képpest megsemmisíttetik, K. L.és K. E. vádlottak terhére megállapított cselekmény csupán a B. T. K. 258. §-ban meghatározott rágalmazás vétségének minősíttetik és ezért vádlottak a B. T. K. 92. §-ának alkalmazásával fejenként 15 nap alatt különbeni végrehajtás terhe mellett a kovásznai kir. járásbírósághoz befizetendő és az 1892 : évi XXVIÍ. t.-c. 3. §-ban megjelölt célokra fordítandó, behajthatlanság esetén a B. T. K. 53. §-a értelmében egy napi fogházra átváltoztatandó 10 K. pénz- mint fő- és ugyancsak egy napi fogházra átváltoztatandó 10 K. pénz- mint mellékbüntetésre ítéltetnek. Az alsófoku biróságok Ítéletének egyéb rendelkezését a kir. Kúria nem érinti. Indokok : A kir. törvényszék mint felebbviteli bíróság ítélete •ellen a vádlottak által bejelentett semmisségi panaszt a kir. Kúria a B. P. 385. §. 1. a) pontjánál fogva használtnak tekintvén, ezen az alapon vette elbírálás alá. Minthogy azonban az alsóbirósági ítéletekben vádlottak terhére megállapított az a tett, hogy a kovásznai kir. járásbírósághoz mint tkvi hatósághoz 1905. dec. hó 27-én 8,101. szám alatt benyújtott felfolyamodásukban H. J. dr. ügyvédet kapzsi természetű, fekete lelkű ügyvédnek nevezték és róla azt állították, hogy az a célja, hogy egy ártatlan családot merőben megkopasszon és annak vagyonát zsebre vágja, a bűncselekménynek, jelesül a B. T. K. 258. §-ban meghatározott rágalmazás vétségének ismérveit kimeríti: ennélfogva a vádlottak semmisségi panaszát, mint alaptalant a B. P. 437. §. negyedik bekezdése értelmében elutasítani kellett. A vádlottaknak a fentiek szerint használt becsületsértő kifejezései és rágalmazó tényállítása azonban még eszmei halmazatban állólag sem minősithetők külön becsületsértés és rágalmazás vétségének. Mert egy akaratelhatározásból, ugyanazon beadványban, tehát ugyanazon alkalommal és ugyanazon személy ellen használtatván, -a súlyosabb rágalmazásba az enyhébb becsületsértés teljesen beleolvad. Erre való tekintettel mindkét alsófoku biróság a vádlottak sérelmére tévedett, amikor a terhükre megállapított cselekményt a becsületsértés vétségével eszmei halmazatban álló rágalmazás vétségének minősítette. Nemkülönben tévedett a kir. törvényszék abban is, hogy a vádlottak javára a B. T. K. 92. §-ának alkalmazását mellőzte, holott a megállapított enyhítő körülmények és az, hogy a vádlottak cselekményüket a szenvedni vélt sérelem folytán keletkezett felindulásukban követték el, a B. T. K. 92. ij-ának alkalmazására törvényes alapot nyújtanak. Ezeknélfogva mindkét alsófoku biróság ítéletének a cseiekmény minősítésére és a kir. törvényszék Ítéletének a büntetés kiszabására vonatkozó része is az előirt törvényszakaszok rendelkezéséhez képpest megsemmisítendő és vádlottak és rágalmazás vétsége miatt a B. T. K. 92. S-a alkalmazása mellett a bűnösségük fokával arányban álló nagyságú pénz- mint fo- és mellékbüntetésre itélendó'k voltak. Jogesetek a kolozsvári királyi Ítélőtábla gyakorlatából. Rendezi és közli TÓTH GYÖRGY dr; tanácsjegyző. 596/900. I. Az elsőbiróság idézett keletű és számú végzésének felfolyamodással egyedül megtámadott az a része, mely szerint P. Jenő bir. végrehajtó javára a beadott végre hajtási kérés II. es FII. példányaiért költség nem állapíttatott meg, a végzés többi részeinek érintetlenül hagyásával, helybenhagyattk. Indokolás : P. Jenő bir. végrehajtó, az elsőbiróság végzését azon az alapon támadta felfolyamodással meg, mert az eljárt biróság a megállapított és a kibocsátott fizetési meghagyás dacára ki nem fizetett eljárási dijainak végrehajtás utjáni behajtását szorgalmazó kérés II. és III. példányaiért javára költséget nem állapított meg, holott állítása szerint ez az 1881. évi LX. t.-c. 6, 11. és 27. ^-aiban foglalt rendelkezések szerint őt megilleti. Az 1871. évi LI. t.-c., valamint az 1891. évi december hó 10-én 31,1.")8. I. M. szám alatt kiadott és a bírósági végrehajtók dijazása tárgyában intézkedő igazságügyminiszteri rendelet a réisben, hogy a bírósági végrehajtót, a megállapított eljárási dijainak végrehajtás utjáni behajtását szorgalmazó kérésért illeti-e meg díj s ha igen, ez mily összegben állapítandó meg és hogy az elrendelt végrehajtás miként eszközlendö, rendelkezést nem tartalmaz. Az erre vonatkozó rendelkezések hiányából azonban nem vonható le az a következtetés, hogy a bírósági végrehajtóval szemben is az eljárási dijainak behajtását célzó végrehajtási kérés példányszámai és ezek költsége tekintetében, azok a rendelkezések az irányadók, amelyeket a példányokra nézve az 1881. évi LX. t.-c. általában előir s amelyek a költségek megállapítása tárgyában az ily ügyekben alkalmaztatnak annál kevésbé, mert már a 40 koronán aluli összegű követelések behajtása tárgyában az 1893. évi XVIII. t.-c. 225. §-a is éppen a végrehajtási költségeknek csökkentése szempontjából kivételt állapit meg. Kétségtelen ugyan, hogy a bírósági végrehajtó bíróilag megállapított dijainak behajtását, amennyiben a fentebb hivatkozott igazságügyminiszteri rendelet 11. §-ában emiitett fizetési meghagyás következtében ki nem fizettetik, e fizetési meghagyás alapján kényszer, tehát végrehajtás utján is szorgalmazhatja, de éppen a bir. végrehajtó, mint hivatalos közeg állásából és a behajtandó, rendszerint a 40 koronán alóli követelés összegéből és ennek eljárási dij iránti természetéből folyik, hogy a bir. végrehajtó csak oly költségeket igényelhet, amelyek dijainak behajtásához szükséges lépések megtételével merültek föl. Miután pedig mi sem áll útjában annak, hogy a biróságok a végrehajtást a bírósági végrehajtó által egy példányban benyújtandó beadvány alapján elrendelhessék, mert a végrehajtást szenvedett részére a szükséges számú példányokban amúgy is kiállítandó elrendelő végzés lesz kézbesítve, kétségtelen tehát, hogy a végrehajtás elrendelése iránt a bírósági végrehajtó által beadott II. és további példányok merőben fölösleges és céltalan beadványok, amelyek által a végrehajtási költségek indokolatlan növelése eredményeztetik csak, miért is az ily beadványok után költség meg nem állapitható. Ezekre való tekintettel tehát az elsőbiróság végzésének sérelmezett részét helyben kellett hagyni (1906. február 14.). 3,534/1906. I. 3. A kir. ítélőtábla az elsőbiróság végzésének azt a részét, melylyel a végrehajtó eljárási dija 4 koronában és a letiltási rendelvények dija 1 K. 40 f.-ben lett megállapítva, megváltoztatja, az eljárási dijat 6 koronában, a letiltási rendelvényekért járó dijat pedig 2 K. 70 f.-ben megállapítja. Indokok: Az elrendelt és foganatosított végrehajtásnak a konkrét esetben az a célja, hogy a végrehajtató a 600 K. tőke és jár. iránti követelését a végrehajtást szenvedőnek lefoglalt fizetéséből bizonyos idő alatt megkaphassa. Az a körülmény, hogy a végrehajtási törvénynek a közérdek indokára alapított 54. $-a értelmében az évi fizetésnek csak bizonyos hányada foglalható le, nem bir befolyással annak megállapithatása tekintetében, hogy a lefoglalt vagyon becsértéke voltaképp 6,000 korona. E szerint a végrehajtási összeg a lefoglalt vagyon becsértékénél még kevesebb, mert 105 IC. értékű tárgyakra felülfoglalás is történt. Az 1871 : LI. t.-c. 24. §. c) pontja értelmében, annak utótételében foglalt rendelkezésre is tekintettel, tehát nem lehet kétség az iránt, hogy az eljárt végrehajtót 6 korona eljárási dij illeti meg. A fentebbieknek folyományaképp s az 1891. december 10-én 31,158/1891. sz. a. I. M. rendelet 5. §-a értelmében nem lehet vitás az sem, hogy a végrehajtót a 3. rendelvény mindenikéért 90 f. illeti meg, mert nem kifogásolható a végrehajtónak az az eljárása sem, hogy a letiltási rendelvényt a katonai .számvevőségnek is megküldötte. Eljárásának helyessége következik az 1895. évi 24,418. 1895. I. M. sz. rend. (Igazs. Közi. IV. évf. 13. sz.) és azt a kir. ítélőtáblai elnök utján 1901. október'4-én 2,832/1901. sz. a. közölt 27,830/1901. I. M. IV. számú igazságügyminiszteri rendelet intézkedéseiből. A felfolyamodás sikeres ugyan, de arra a felek egyike sem szolgáltatott okot és a végrehajtó nem is jelezte, hogy a felfolyamodás költségeit kinek terhére kívánja megállapittatni. De különben nyilvánvaló vétség esete sem forog fenn, mert részben vitás kérdés elintézéséről volt szó. (1906. aug. 7.) Szám 3,774/899. I. 4. Ingó vagyonra vonatkozó árverési hirdetménynek (1881 : LX. t.-c. 1«>2., 120 §§.) ,i bírósági végrehajtót az általa székhelyének belterületén személyesen teljesített kézbesítésért, az összes foglaltatok- és felülfoglaltatóknak szóló példányok után, az 1891. évi december 10-én 31158. I. M. szám alatti rendelet 5. utolsó bekezdésében meghatározott kézbesítési dij megilleti (Kir. Ítélőtábla 1899. dec. 20. 3,774/899. I. és 1,162/900. L).