A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 46. szám - A bűnügyi költségek és kártérítés vádelejtés esetén. (Bp. 323. §.)

336 vádlottat a megállapított kártérítési követelésben. (Bp. 489. §.) Ezt tenni kötelessége is, kivéve a Bp. 5. §. esetét, ha t. i.ja magánjogi követelés összegének kiderítése a bűnvádi eljárás befejezését jelentékenyen késleltetné. Fölmentő Ítélet vagy megszüntető határozat esetén értesíti a bíróság a magánfelet, hogy magánjogi igényei tekintetében ez okból nem határoz. (Bp. 487. §-a.) E szerint a marasztalást mindig contradictorius tárgyalás előzi meg, melyben a kártérítés összege a felek szóváltása alapján — bizonyítási eljárás után — állapittatik meg; ehhez járul a marasztalás anyagi előfeltétele, a bűnösség megállapítása. Más módon és más okból a bíró vagyoni marasztalást nem mondhat ki a vádlott ellen. Ezt az elvet kifejezetten hangsúlyozza a Bp. indokolása a 704. lapon. Az egyességkötést pedig oly értelemben, hogy a büntetőbiró az egyességet végrehajtható ítélet erejével ruházza fel, nem ismeri a Bp. rendszere. Ha a felek a magánjogi igények tekintetében egyességre lépnek és a magánfél kívánja, hogy a megállapított összegre nézve végrehajtható határozatot nyerjen, ennek sincsen egyességi formája, hanem az ítéletben a bíró a szokásos marasztalási formulát használja és az egyesség sem jön a büntető eljárás során tekintetbe, ha az ítélet felmentő, vagy a vádlott ellen az eljárást megszüntették. Mert az egyesség csak a követelés mennyisége tekintetében, nem a bűnösség kimondása tekintetében létesülhet. Helytelen tehát az a bírósági gyakorlat, mely az eljárás megszüntetése esetén egyességi kijelentés alapján a telet kártérítésre kötelezi. Hasonlóképpen vagyunk a bűnügyi költségekkel is. Ezekre nézve meglehetős világos rendelkezések vannak bűnvádi eljárási törvényünkben. A bűnügyi költségek közé sorozza a Bp. 479. §-a : 1. a bűnvádi eljárásnak az állam által előlegezett költségeit; 2. a magánvádlónak készkiadásban okozott szükséges költségeket; 3. A védő dijait és készkiadásait. Jelenben csak a 2., 3. alattiakkal kívánunk foglalkozni. A bűnügyi költségek viselése tekintetében is különbséget tesz a törvény : a) ha a vádlott bűnösnek mondatik ki; b) ha a vádlott felmentetett vagy ellene az eljárást megszüntették. ad a) Bűnösséget megállapító itélet esetén rendszerint a vádlott visel minden költséget (Bp. 480. §•). ad b) Ha azonban a bűnösséget nem mondották ki, akkor a vádlott rendszerint csak a védelmével járt költségeket viseli. (Bp. 482. §.) Ez azonban csak közvád esetén áll. Mert ha az eljárás egyedül magánvád alapján folyt (főmagánvád, pótmagánvád), avagy ha az eljárást a magáninditvány (btk. 112. §.) visszavonása miatt szüntették meg, akkor az összes bűnügyi költségeket (még a védő diját is!) a magánvádló, illetve magáninditványrajogosult viseli. (Bp. 482. §. 2. bek.) Itt ki kell terjeszkednünk némely bíróságnál előforduló helytelen praxisra. A 482. §. 2. alienájának azon szavaiból, hogy vádelejtés (indítvány visszavonása) esetén a bűnügyi költségeket a magánvádló (magáninditványra jogosult) köteles megtéríteni, némelyek azt következtetik, hogy ez csupán az államkincstár által előlegezett költségekre (tanudijak) terjed ki és nem vonatkozik az ügyvédi költségekre. Ugy okoskodnak, hogy ((megtéríteni)) csak azt lehet, ami mint kiadás tényleg felmerült, az ügyvédi dijak pedig nem azok, mert hisz csak a per végén nyernek megállapítást, — ezekre tehát a 2-ik aliena nem vonatkoztatható. Ezt a felfogást kontemplálja Edvi Illés Büntető perrendtartás zsebkönyve 3. kiadás 370. lap, valamint a Balog-VarghaIllés-féle Kommentár IV. köt. 209. lap 5. pont. E felfogás azonban téves, mert csupán grammatikai alapból indul ki. A törvényhozó szándékát világosan megmonaják az Indolás következő helyei: «Irányelvül szolgál, hogy a pervesztes fél rendesen ugy tekintendő, mintha az ellenfél terhére felmerült költségeket jogellenesen okozta volna. Ennek a szabálynak adott kifejezést a javaslat is, midőn a bűnvádi eljárás költségeinek viselésére a vádlottat kötelezte, ha azt bűnösnek itélik. ellenben a vádlót, ha ennek fellépése sikertelen volt» (698. 1.). Továbbá: ('kiemelendő (a 482. §. indokolásánál), hogy a magánvádló és feljelentő kötelezettsége a 479. §. 1. bekezdésében felsorolt összes költségekre kiterjedi) (791. 1.). Ezen törvényes felfogás szerint készült a Baumgartner-félc Mintatár 71. h. mintája is. Ezekből következik, hogy a 482. §. esetén a védői dijat sem lehet a megtérítendő költségek közül kivonni. Kiviláglik továbbá ebből az a felfogás is, hogy a főmagánvádas bűncselekményeket a törvény a költségviselés szempontjából a polgári per analógiájára vonja : a vesztes fizeti az összes költségeket. Nem alkalmazható a fenforgó kérdésre egyáltalán a Bp. 483. §-a. E szakasz szerint a feljelentő csak akkor marasztalható el a bűnvádi eljárás költségeiben, ha rosszhiszemű vagy feltűnően gondatlan feljelentést tett. Ez a szakasz csak a feljelentésről szól (ki lehet egyúttal sértett és magánfél is), de nem a magánvádlóról, mert erről kifejezetten a 482. §. 2. bekezdése intézkedik. Ezekből kitetszőleg a vádlott csak akkor marasztalható el a magánvádló képviselőjének dijaiban s a magánvádló egyéb költségeiben, ha bűnösnek mondatott ki. Egyéb esetben nem. E tekintetben tiltó rendelkezést is használ a törvény, amidőn azt mondja ki, hogy a felmentett, illetőleg az, ki ellen az eljárást megszüntették, csak a védelmével járt és a vétkes mulasztásával okozott költségekben marasztalható el. Helytelen tehát az a bírósági gyakorlat is, mely vádelejtés esetén a vádlottat a magánvádló részére ügyvédi költségekben, habár akaratával is, elmarasztalja. Helytelen még azért is, mert a vádlott némiképp kényszer hatása alatt cselekszik; csak azért vállalja el a költséget, hogy a vádtól, a büntetéstől megszabaduljon. Lehet pedig, hogy ártatlan, de a huzavonát, a meghurcoltatást akarja kikerülni. A tárgyalás során azon alternatíva elé állíttatik, hogy vagy fizet, vagy elitélik, illetve meghurcolják. Más szóval a főmagánvádló a vádelejtést ahhoz a feltételhez köti, hogy a vádlott a költségeket (kártérítést) megfizeti. Fölmerül itt a kérdés, lehet-e a vádelejtést ilyen teltételhez kötni ? Törvényeink szerint nem. A mi büntetőjogunkon, mint az európai büntető törvénykönyveken általában, a legalitás elve vonul át; minden bűncselekmény üldözése elvileg az államhatalom kötelessége, mely azt a törvényes vádhatóság, a kir. ügyész által gyakorolja. A vádmonopolium alól opportunitási szempontokból tettek kivételt a főmagánvádas, illetve a magáninditványu bűncselekményeknél; az opportunitás pedig lehet gyakorlati szükség eredménye, de sohasem tudományos elv. Ha pedig egyszer a magánvádló az állam büntető fóruma elé viszi sérelmét, akkor nincs joga többé a vádelejtést feltételhez kötni, olyan feltételhez, melynek motora az anyagi érdek. Ez visszaállítása volna a compositionalis rendszernek, melyet büntetőjogunk perhorreszkál. E szempontból tekintve, ha a vádlott elvállalja is egyességileg a követelt kártérítést, az így keletkezett kötelem jogi alapja, esteleg turpis causa kifogással, megtámadható. Mert a tartozáselismerést (egyességet) elismeri ugyan hazai jogunk marasztalási alapnak, de az adós az erre alapított keresettel szemben mindig élhet azzal a kifogással, hogy az elismerés alatti ügylet a törvény vagy a jó erkölcsök által tiltott. Hogy kötelezhet tehát a büntető biró olyan akaratkijelentés alapján, amely esetleg erkölcsi kényszer vagy más kifogás alapján megtámadható?! Erre annál kevésbbé van joga, mert civiljogi természetű marasztalásra rendszerint nem terjed ki hatásköre, lévén eljárási alapelv, hogy a büntető biró a polgári bíróság hatáskörébe nem avatkozhatik. Hogy nézetünkkel nem állunk egymagunkban, mutatják a 6W//-féle Döntvénytár II. 2. köt. 533—535. lapjain közölt jogesetek. A felsőbíróságok ugyan ingadoznak abban, hogy ez a jogügylet érvénytelen-e vagy nem, de azt hiszem, általánosságban áll az a kijelentés, hogy «az olyan jogügylet, melyben a felek a sértett felet megillető bűnvádi inditványozási jogot tevén egyezkedés tárgyává, az egyik fél arra kötelezi magát, hogy ha ellene a másik fél a bűnvádi eljárás megindítását nem indítványozza, annak bizonyos összeget fizet, a jó erkölcsökkel ellenkezik)) (Pécsi tábla 1897. G. 71.). Ez áll arra az esetre is, ha a már megindult bűnvádi eljárás folyamán a vádelejtés iránt alkudoznak a felek. Ez a btk. rendszerének megfelelő álláspont, mely a compositiót kizárja. Téves tehát a marosvásárhelyi kir. táblának az a kijelentése: «ha a büntető eljárás csupán a felek kívánságától függ, a vizsgálat és büntetés elhárítása is egyesség tárgyát képezi» (1896. G. 37. Grill Döntvénytár II. 2. 195. eset.). Ez az elv csak abból a szempontból jöhetne figyelemben, amenynyiben az egyezkedés a sérelem erkölcsi orvoslását célozza, így állunk a kérdéssel elméletileg. Ha azonban a gyakorlati észre appellálunk, minden kétség nélKül elismerjük a vádelejtés fölötti alkudozások s a létrejött egyesség érvényességét.