A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 42. szám - Az uj polgári perrendtartás

JOGESETEK TARA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a Jog 42. számához. Budapest, 1907. október 20. Köztörvényi ügyekben. Az elévülésre vonatkozó törvények időbeli összeütközése esetében az elévülésnek, mint jogmegsztinést előidéző ténynek kezdete, a kezdetének megfelelő régi jog szerint Ítélendő meg; annak az uj törvény hatálya alatt beálló félbeszakítása pedig az uj törvény rendelkezései szerint bírálandó e). A jog elismerése sem bír a végrehajtási jogra nézve az elévülési időt megszakító joghatálylyal. A csákovai királyi járásbíróság (1906. Sp. 374. szám.) T. Gy. dr. ügyvéd által képviselt C. D. sipeti lakos felperesnek, F. O. ügyvéd által képv. Torontál vármegye közönsége alperes ellen végrehajtás megszüntetése iránt folyamatba tett perében a következő íteletet hozott: A biróság a keresetnek helyt ád. az 1906. évi V. 285/1. sz. végzéssel elrendelt végrehajtást felperessel szemben megszünteti, és kötelezi alperest, hogy felperesnek perköltséget megfizessen. Indokok : Felperes azon az alapon indította keresetét, hogy alperes kérelmére az 1906. évi V. '285/1. sz. végzéssel a folytatólagos kiegészítési végrehajtás felperes ellen elrendeltetett, holott a hivatkozott végrehajtási iratokból kitűnik, hogy az elrendelt végrehajtás alapjául szolgáló 1870-ik évben hozott ítélet 1873-ik évben, tehát több, mint 32 évvel ezelőtt már jogerőre emelkedett. Ekként tehát a végrehajtási törvény 23-ik §-ának 2. bekezdése értelmében alperes végrehajtási joga az 1906-ik évben, — mint amely évben a folytatólagos kielégítési végrehajtás elrendeltetett, — már elévült, miért is kéri a végrehajtást felperesekkel megszüntetni. Alperes kérte felperest keresetével elutasítani, mert az 1881. évi végrehajtási törvénynek az elévülésre vonatkozó határozmánya az ügyben nem alkalmazható, amennyiben az elévülés a végrehajtási törvény hatálybalépte idejében már folyamatban volt s az elévülési idő a hatálybalépés napján vagyis 1882. évi január hó 1-én veszi kezdetét, és mert végre alperes követelése kincstári követelést képez, és mint ilyen, csak 100 év múlva évül el. Ami azt a kifogást illeti, hogy alperes követelése kincstári követelést képez, s hogy ekként az csak 100 év múlva évül el, nem jöhet tekintetbe azért, mert az iratokból kitetszőleg már 1870-ben vagyis a kereset megindítása idejében Temesmegye, utóbb Torontálmegye szerepel mint végrehajtató és habár a követelés eredetileg kincstári követelés is lett volna, mihelyt alperes azt engedmény utján megszerezte, megszűnik annak kincstári minősége, és különben is a 100 évi elévülési idő tekintetében alapul szolgáló Werbőczy Hármaskönyvének I. 78. c. 2. §-a értelmében ezen rendkívüli elévülési idő csakis eladott, elfoglalt, vagy bármiképen elidegenített kir. fekvő jószágra és birtokjogra nézve, nem pedig követelésre, annál kevésbé végrehajtási jogra nézve áll fenn. Mert ezúttal kizárólag végrehajtási jog elévüléséről van szó. A beszerzett végrehajtási iratokból kétségtelenül megállapítható, hogy az ítélet, melynek alapján a végrehajtás 1873-ban elrendeltetett, ezen évben már jogerőre emelkedett. Igaz ugyan, hogy ezen időpont még az 1868. évi LIV. t.-c. végrehajtásra vonatkozó határozatainak érvényben volta idejére esik, mely t.-c. 378. §-ának értelmében a végrehajtási jog 3 év alatt évült el, azon naptól számítva, melyen az ítélet végrehajthatóvá vált, tekintve azonban, hogy az 1881. évi LX. t.-c. 23. §-a a végrehajtási jog elévülésére nézve tekintet nélkül a követelés minőségére és jogcímére, az itélet jogerőre emelkedésétől számított és semmiféle körülmény által félbe nem szakitható rendes magánjogi elévülési határidőt, ezúttal tehát 32 évet állapit meg, s tekintve, hogy általános jogelv, hogy az esetben, ha valamely uj jogszabály hosszabb elévülési időt állapit meg, mindig az utóbbi alkalmazandó és az előbbi jogszabály hatálya alatt megkezdett és lefolyt elévülési idő beszámittatik az újba, jogelv továbbá, hogy a megítélt követelés a jogerőre emelkedés napjától a rendes magánjogi elévülés alá esik, még akkor is, ha az igény előbb rövidebb idő alatt is évült volna el, e szerint tehát az uj végrehajtási törvény életbelépte előtt, vagyis 1882. év január 1-je előtti időben jogerőre emelkedett Ítéletre alapított végrehajtási jog elévülése tekintetében az uj végrehajtási törvény idevágó rendelkezése az irányadó, habár a prdtts 378. §-a szerinti elévülési idő már lejárt volna is. Ezen irányelvek szem előtt tartása mellett kétségtelen, hogy az 1873-ban jogerőre emelkedett ítéletre alapított végrehajtási jog a 32 év elteltével is 1905-ben már elévült, minélfogva a keresetnek helyt adni s a végrehajtást megszüntetni kellett. A temesvári kir. törvényszék (1907. D. 247.) az elsőbiróság ítéletét megváltoztatja, felperest keresetével elutasítja és őt végrehajtás terhével arra kötelezi, hogy alperesnek költséget fizessen stb. Indokok: A peres felek között nem vitás, ami különben a per- és végrehajtási iratokból is megállapítható, hogy a 6" . alatt csatolt 1857. március 28-án kelt kötelezvény alapján C. D. felperes 1870. okt. 21-én kelt ítélettel köteleztetett Torontálmegye pénztárának 252 frt o. é. tőkét s járulékait 8 nap alatt megfizetni. Ezen itélet alapján 1873. márc. 30-án a kielégítési végrehajtás az adósok ellen elrendeltetvén, az 1873. évi május hó 19. napján foganatosíttatott, az árverés pedig 1875. szept. 8-án megkiséreltetett, de eredményre nem vezetett. Az sem vitás a felek között, hogy az adósok ellen folytatólagos kielégítési végrehajtás 1898. évi augusztus 23-án Pv. I. 977/2. sz. végzéssel elrendeltetett, ennek foganatosítása is az 1903. V. 425/5. sz. a. felvett jkv szerint megkiséreltetett, de eredményre szintén nem vezetett. Ez után 1906. június 12-én V. 285/1. sz. a kelt végzéssel C. D. ellen ujabbi folytatólagos végrehajtás rendeltetett el Torontálmegye pénztára javára. Ezen végrehajtás folytán adta be felperes a jelen keresetét és kérte az elrendelt végrehajtás megszüntetését az alapon, mert alperes végrehajtási joga elévülés folytán elenyészett. Ezzel szemben alperes azzal védekezett, hogy mivel a fent emiitett követelés a 3 /. és 47- a. csatolt tkvi kivonatok szerint a kir. kincstár (K. u. K. Staatsverwaltung) javára van bekebelezve, a követelés kincstári követelést képez, igy tehát az elévülési idő 100 évet tesz ki, továbbá, hogy az 1881 : LX. t.-c. 23. §-a ezen törvény 256. §-a értelmében a jelen perben nem alkalmazható ; a régebbi törvényes intézkedések szerint pedig alperes végrehajtási joga el nem évült, végül, hogy mindezektől eltekintve is, minthogy az 1881. LX. t.-cikk 1882. január hó 1-én lépett életbe, az elévülési határidő is csak e napon veheti kezdetét, e naptól számítva pedig az elévüléshez szükséges 32 év még el nem telt. Az 1881: LX. t.-cikk 256. §-a értelmében ezen törv. rendelkezései az annak hatálybalépte napján folyamatban lévő végrehajtási ügyekre rendszerint nem alkalmazhatók, kivételt képeznek az ugyanott a), b), c), d) pontokban felsorolt esetek. Hogy az a), b) és d) pontokban említett esetek egyike sem forog ezúttal fenn, az a fentiekből nyilvánvaló. A c) pont szerint ugyan a végrehajtás megszüntetése iránt indított keresetekre a fenti szabálytól eltérően az 1881 : LX. t.-c. rendelkezései alkalmazandók, ámde a dolog természete és a helyest örvénymagyarázat elvei szerint csakis annyiban, amennyiben az idézett törvény a végrehajtás megszüntetése iránti keresetre vonatkozó intézkedést tartalmaz, vagyis alkalmazást nyernek a törv. 30 és 31. §-aí, de ezen c) pontnak, mint kivételes intézkedésnek olyan kiterjesztő magyarázatot adni nem lehel, hogy a törvénynek magát a végrehajtási jogot érintő rendelkezései is alkalmazhatók volnának. Ezekhez képest a kir. törvényszék jelen perben az 1881: LX. t.-cikk 23. §-ában foglalt rendelkezéseit alkalmazhatóknak nem találva, a régebbi eljárás szabályait vagyis az 1868: LIV. t.-cikk 378. §-ban foglalt rendelkezéseket vette irányadóul. Ezen §. értelmében a végrehajtási jog 3 év alatt évül el, de ha a végrehajtató kimutatja, hogy a végrehajtás kielégítési alap hiánya miatt nem eszközölhető, a végrehajtás mindaddig megújítható, mig a per tárgya a polgári törvények szerint el nem évült. Az a fentiek szerint kétségtelen, hogy alperes követelése kielégítési alap hiánya miatt behajtható nem volt és igy kérdés tárgyát csak az képezi, hogy alperes követelése a rendes magánjogi trvek szerint elévült-e ? E tekintetben alperes azt adta elő, hogy felperes a követelés fennállását elismerte és annak kifizetését igérte és kérte tanuk kihallgatását, ami elrendeltetett. Ezen tanúvallomásokat a kir. törvényszék a S. E. T. 64. §-a értelmében mérlegelve, tekintve, hogy S. E tanú határozottan vallotta, hogy az illető adósok és ezek között tanú is az 1890-es évek elején az alperes részéről megbízva volt D. főügyész s ennek helyettese B. I. dr. t. alügyésszel alkudozásban állottak és mindig kijelentették, hogy a tőkét kifizették, csak a kamatot és a költségeket engedje el az alperes, tekintve, hogy B. A. tanú vallomása szerint is a községházánál 10—12 év előtt tárgyalták az ügyet a sipeti emberek s kijelentették, hogy a tőkét megfizetik, tekintve, hogy B. I. dr. tanú valomása szerint 1894. év tájában az adósok képviseletében nála, mint a követelés behajtásával megbízva volt D. főügyész helyettesénél megjelent ügyvéd is az adósoktól nyert 5-/. a. csatolt megbízást felmutatva, a tőke kifizetését felajánlotta, csak a kamat és a költség elengedését kérte, amit tanú mint alperesi megbízott helyettese tudomásul vett s a megfelelő eljárást folya-