A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 19. szám - Az örökösödési eljárás köréből

A JOG 149 vádlottat felment, vagy elitéi. Az osztálybiráskodás gyanújával eddig a szociáldemokrata izgatók vádolták meg a magyar birói kart. Másrészt a bírónak discretionalis hatalma sem lesz korlátlan és a szükségen tul kiterjedt, mert a törvény objektív feltételekhez is köti annak alkalmazhatását. Igaz, hogy mindnyájan emberek vagyunk, tehát megbotolhatunk, ezért szórványosan előfordulhat majd, hogy a bíró öntudatlanul, vagy akaratlan részrehajlásból helytelenül alkalmazza e kivételes intézkedést, de hogy ez az eset rendszerré fajulna, a kötelességtudó birói karról még feltenni sem szabad. Ahol életbeléptették ez intézményt, onnan sem hallottunk hasonló panaszokat. Hiszen nem vagyunk török khádik. De meg egy-két szórványos eset miatt nem szabad az egész, alapjában véve humánus, erkölcsös intézményt elvetni. Nagyon helyesen mondja a Ssildgyiféle törvényjavaslat indokolása: «A bíráskodásnál mathemaUkai biztosságra nem lehet számítani, ha az élet és halál kérdése (előre megfontolt szándék a gyilkosságnál) hozzávetés és következtetés alapján dönthetik el, ugy hasonló döntés amaz aránytalanul jelentéktelenebb kérdésben is megengedhető, hogy valamely csekély deliktum jó magaviselet esetében büntetlen maradjon-e vagy sem.* .S helyesen mutat arra, hogy: «A birói önkény és végrehajtás ellen a felülvizsgálat helyes szervezésén kivül a megfelelő szakképzettség és kötelességérzet nyújtanak biztosítékot. Ha ezek megvannak, ami általában feltételezendő, akkor a büntetés felfüggesztése tárgyában is, különösen ha ez megfelelő szabályokkal körüliratik és csak kivételül alkalmazható, részrehajlatlan döntést lehet várni.a (Id. helyen 35. 1.) Saját birói gyakorlatomban is sokszor éreztem már szükségét ez intézménynek; bizony nem egyszer fordul elő, hogy «vérző szívvel» kárhoztatunk egy-egy becsületes embert annak a fogháznak elszenvedésére, amely fogházról tudjuk, hogy «a még romlatlan elemeket a megrögzött bűntettesekkel hozván érintkezésbe, a kriminalitás iskolájává válik*.10) Ismétlem: az elkövetett cselekményben s nemcsak a tettes lelkiindulatában keresvén a büntetés alapját «és jövendőbeli törvényszegések megakadályozásában a büntetés célját*: még akkor is alkalmazhatjuk a tervezett intézményt. Mert a bűncselekmények súlyának megítélésénél soha sem mellőzhetjük a tett erkölcsi oldalának, a tettes lelkiindulatának a figyelembevételét és mert akinek jogában áll bizonyos cselekményeknek megbüntetése, annak jogában áll azoknak megbocsátása is. Ezt teheti az állam is, ha a bocsánat, a büntetés elengedése céljával s a társadalmi renddel összeegyeztethető. Legkevésbé áll ez —mint Baumgarten állítja — a vallás, az erkölcs tanaival ellentétben, melyek a táliót ridegen soha sem követelték, s a bűnös ember rossz tettét erkölcsi és magánjogi elégtétel adásával kellően expiálhatja. Mindezek után, mig Bálás Elemér dr. előadó a jogászegyletben azért imádkozott, hogy «ránk ne szakadjon*, «Jsten óvjon a feltételes elitélés intézményétől*, én magam az iránt fohászkodom : Feltételes elitélés, jöjjön el a te országod! Az örökösödési eljárás köréből. Irta KUBINYI JÁNOS, nagyröcei kir. közjegyzóhelyettes. K. Fejér Vilmos kir. közjegyzőjelölt kartárs ur ily cimü cikkére, mely a Jog február 17-iki számában jelent meg, a következő véleményt közölhetem. Előrebocsátom, hogy nyolc év óta szakadatlanul ezen törvény alkalmazása képezi hivatali működésem jelentékeny részét, s azért gyakorlati szempontból is merek róla véleményt nyilvánítani. Tisztelt kartárs ur kritikájára nézve megjegyzem, hogy az 1894: XVI. t.-c. intézkedéseit áthatja a törvényhozó azon dicséretreméltó intenciója, hogy segítsen telekkönyveink rendezetlen állapotán, s ebből folyik a kényszereljárás behozatala, mely ellen a magánjog szentségének fegyverével viaskodni nem gyakorlati jogászhoz méltó feladat. A kényszereljárás elejtése odavezetne, hogy a telekkönyvi állapotok a magánfelck ismert indolenciája és költség- s illetéktől való irtózása folytán még sokkal rendezetlenebb állapotba jucnának, mint aminőben most is vannak. A kényszereljárás legalább azt teszi lehetővé, hogy amit az élők elmulasztanak, azt holtuk után lehet rendbehozni. A kényszereljárás behozatala emellett megélhetési forrást nyitott a kis közjegyzőségeknek, melyek ezen törvény meghozatala előtt már csak tengődtek. A praxisban helyes dolog odatörekedni, hogy a tárgyalás a felek személyes részvételével ejttessék meg, mert célszerűbb ugy a felekre, mint a kir. közjegyzőre, ha a felek személyes részvételével tárgyalható az ügy, s a törvény alkalmazása a felek elmaradása esetében végre is nem tökéletes rendezés. Azért, gyakorlati szempontból tekintve a dolgot, nem célszerű azonnal a jogkövetkezményhez nyúlni s kétszeri meg nem jelenésnél megszakítani az eljárást. Legalább én igy tapasztaltam. Ugyanis annak, hogy örökösök közül kétszeri idézésre sem jelenik meg egy sem, igen gyakran a tényleges viszonyokban rejlő akadályok is lehetnek okai, miről az elüljáróság is adhat felvilágosítást. Sokszor betegség, rossz időjárás s más elfogadható oka van a távolmaradásnak, s ha újból alkalmas időben tűzik ki a tárgyalást, mégis csak megjelennek a felek, esetleg halasztást kérnek. Az I0) Szilágy i-féle tervezet indokolása 34. lap. is igaz, hogy az ily huzavona nem kellemes dolog és sok ingyen munkát ró a kir. közjegyzőre. Igy sok esetben ki lehet kutatni azon érdekeltséget, mely a telekkönyvi rendezés alapját képezi. Xyomozat utján fellelhető a tényleges birtokos, az beidézhető, okiratot is tudhat felmutatni, s akkor az örökösök részvétele nélkül is könnyen megy a rendezés. Az 1894. évi XVI. t.-c. szerint különben az eljárás az lenne, hogy a kir. közjegyző a tárgyalást a helyszínen tartsa meg. Ha tehát a felek nem jelennek meg és célszerűnek mutatkozik, a tárgyalás kitűzhető az örökösök költségére a helyszínre, s ott a tényleges birtoklás szerinti telekkönyvi helyesbítési eljárással köthető egybe. Ehez nem szükséges a telekkönyvi hatóság kiküldése, hanem már a hagyatéki bíróság megbízása alapján hivatalból veheti igénybe a kir közjegyző ezen eljárást, s a törvény ezen intézkedéseiből is kitűnik a törvényhozó azon akarata, hogy a hagyatéki eljárás során a telekkönyvi állapot teljesen rendeztessék, az A. B. C. lap együttesen. Ha tehát a kir. közjegyző a felek személyes részvételével igyekszik letárgyalni a hagyatékot, s ebben a hagyatéki bíróság segédkezet nyújt neki, csak üdvös dolgot cselekszenek. De mindenesetre jogában áll a közjegyzőnek azonnal a 62-ik szakaszhoz folyamodni, mely esetben az eljárás a következő : Ha az örökösök az első idézésre nem jelennek meg, másodízben már a 62. §. szerinti jogkövetkezmény mellett lehet őket beidézni, s ha ekkor sem jelennek meg, az iratok beterjesztése után a hagyatékot a kir. járásbíróság a törvény szerinti arányokban osztatlan állapotban köteles átadni az örökösöknek, kiktől dijait a közjegyző végrehajtás utján szedheti be, ha ugyan sikerül. Ezen eljárás által a cél, amelyet a törvényhozó elérni akart, részben el lesz érve, mert a telekkönyvből a halott neve kitöröltetik, népiesen szólva, s helyébe kerülnek az élő tulajdonosok, s igv a további rendezés alapja meg van vetve. Olyan végzést, milyet a cikkíró ur idéz, nem hozhat a járásbíróság, mert az ellenkeznék törvényes rendelkezéseinkkel, melyek alapján nem lehet azt vélelmezni, hogy az örökösök meg nem jelenésükkel azt akarták a hagyatéki bíróság hivatalos tudomására hozni, hogy a hagyatékra igényt nem tartanak. Ily vélelem ellenkeznék az ipso iure örökösödés elvével, melynélfogva az örökös az örökhagyó halála pilanatában a magyar örökösödési jog szelleme szerint minden elfogadási nyilatkozat nélkül a hagyaték tulajdonosává lesz s az átadó végzés csak deklaratív, de nem konstitutív jellegű. Az átadó végzés csak konstatálja, hiteles alakban nyilvánosságra hozza, hogy az örökösök miként rendelkeztek azon jogállapot felett, melyet jogelődük halála előidézett s azon örökösödési jogok és örökség felett, melyet örökhagyó halála folytán a törvény hallgatólag máris nekik itélt s mely örökösi rendelkezésekhez tulajdonilag véve birói sanctio nem szükséges. Az örökös nálunk csak ugy szabadulhat az örökösi minőségtől, ha arról kifejezetten lemond, ha a hagyatékot, vagyis örökséget kifejezetten visszautasítja. Igen helyesen utalt erre Majtán Arnold kir. aljegyző ur március 3-iki cikkében, melylyel teljesen egyetértek. A kérdéses végzés alkalmas lehet talán arra, hogy az örökösöket ijedelembe ejtse, s őket megjelenésre kényszerítse, s igy a közjegyző munkáját megkönnyítse, de mivel a kir. kincstár oly hagyatékot, melyet a létező örökösök kifejezetten vissza nem utasítottak, nem fogadhat el, mert hiszen azt örökösök az elévülési időn belül a kincstártól visszaperelhetnék, a kérdéses végzés olyannak készült átadni a hagyatékot, akit ez meg sem illet, s ha elfogadná, sem illetné meg. Tárgyalási jegyzőkönyvet hivatalból vesz fel a közjegyző, első izben megállapítván benne a hagyaték állagát s a hivatott örökösöket és konstatálja, hogy az örökösök az idézés vétele dacára a tárgyaláson meg nem jeientek. Az idézések vételét tanúsító vevények az iratokhoz csatolandók. Ezután a tárgyalásra idéztetnek örökösök, azon hozzáadással, hogy meg nem jelenésük esetén a hagyaték a törvény szerinti osztályrészekben, osztatlan állapotban fog részükre bíróilag átadatni. A második tárgyalásról, ha senki sem jelenik meg, ismét hivatalos folytatólagos jegyzőkönyv veendő fel, mely hitelesen megállapítja, hogy örökösök a mai tárgyalásra az 1894. évi XVI. t.-c. 62-ik szakasza szerinti idézés dacára sem jelentek meg. Ha végrendelet van, vagy pl. ági örökösökkel szemben hitvestársi örökösödés stb. a jogkövetkezményes idézés tartalma ehhez képpest változik. Ehelyütt sokféle esetről lehetne tárgyalni, mi azonban e cikkecske keretét már túllépné. Annyi tény, hogy örökösök passiv viselkedését mindazon hagyatékoknál, melyeknél hivatalbóli eljárásnak van helye, a hatósági közegek aktivitásának kell pótolni, korrigálni. Nézetem szerint nem helyes eljárás, ha a közjegyző nem vesz fel jegyzőkönyvet, s csak jelentés kíséretében terjeszti vissza az iratokat. Az eljárásnak ugyanannak kell maradnia, ha meg sem jelennek az örökösök. Ha szükség van rá, a leltár ilyenkor is hivatalból kiigazítandó a beszerzendő tkvi szemlék és az adóadatok felhasználásával. A közjegyző állapítja meg a tárgyalási jkvben a hagyaték helyes állagát. Ezt a munkát a hagyatéki bíróra hárítani nem lehet. A' hagyatéki bírónak már kész munkát kell kapnia. A jelentés tehát nem elég, sőt ilyen esetnél is elkészítendők az illetékkiszabáshoz szükséges másolatok és a hagyatéki kimutatás. Utóbbi különben teljesen kiküszöbölendő lenne, mert egyáltalán felesleges, legfeljebb talán statisztikai adatok gyűjtésére alkalmas. Igaz, hogy az ilyen hivatalos tárgyalás alapján