A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 13. szám - A lelkiismeret- és vallásszabadság a magyar közjog keretében

98 A JOG hogy a megszabott rendes elévülési határidő semmi körülmény által félbe nem szakitható. Olyan tilalomtábla ez, mely, amenynyibcn a rendes elévülési idő bekövetkezett, a végrehajtatónak megálljt parancsol még akkor is, ha a végrehajtást szenvedő a végrehajtási jog elévüléséről bármi okból nem vesz tudomást, vagy ha tudomást vesz, nem reagál rá. A végrehajtatónak az az eljárása, hogy a végrehajtási jog elévülése dacára a végrehajtási lépéseket folytatja, nemcsak rosszhiszemű, de egyenesen tarthatatlan, mert igaz ugyan, hogy qui iure suo utitur, neminem laedit, de van-e ott jog, ahol az elévült, megszűnt, elenyészett és van-e abban igazság, hogy csupán annak örve alatt, hogy bele disputáljuk magunkat az elévülésnek hivatalból való nem-észlelhetésébe, az adóst a végtelenségig terjedhető végrehajtási procedúra veszélyeinek szolgáltatjuk ki? De az adósnak ilyetén prédául dobása a bíróság fenségének és a bíróságba vetett bizalomnak is ártalmával jár, mert a törvény a bírót arra is kötelezi, hogy a feleket flagrans jogsérelmektől, mégha ezekre figyelmessé nem tétetik is, megvédelmezze. Már pedig az elévülésnek általában, különösen pedig az amúgy is roppant hosszú végrehajtási jogi elévülésnek az aktákból látható fennforgásával szemben a végrehajtás, tovább folytatásának megengedése a törvények megtartására éberen őrködni köteles bírót a nembánomság és nemtörődömség nem éppen előnyös színében tüntetné fel akkor, amikor a törvény világosan beszél, a bírónál azonban a beszéde csupán azon az ingó alapon, hogy kifogás nincs, süket fülekre talál. A gyakorlatnak ebbe az útvesztőbe terelésével elérhető ugyan, hogy néhány szalmaszál után kapkodó éhes hitelező zöld ágra jut, de ennél sokkal többet kockáztatunk : azt, hogy a nyilt törvény kijátszására, vagy legalább megKerülésére tág kaput állítunk be. Kérdezzük csak meg különösen a romlatlan jogérzékkel bíró, józan észjárású magyar népet, mit szólna ehhez és az ilyen módon látni nem akaró birót, a mikor a port már elverték rajta s mikor a szeme nagykésőn felnyílt, minek titulálná ? Álláspontunk ellen felhozzák, hogy hisz ott van az 1881. évi LX. t.-c. 30. §-a és hogy az elévülési időn tul végrehajtással sanyargatott fél az abban stipulált végrehajtás-megszüntetési keresettel az ügynek ebben a stádiumában is szabadon élket. Az idézett törvényszakasz a), b) és c) pontja volna tehát j az adós mentsvára, amely szerint végrehajtás megszüntetése ! iránti keresetnek van helye: «birói határozatokon alapuló vég- j rehajtások eseteiben, ha a végrehajtás megszüntetése olyan ' ténykörülményen alapul, amely a határozat hozatalát megelőző | peres eljárás befejézése után merült fel; perbeli egyességeken alapuló végrehajtások esetében: olyan ténykörülmény alapján, j mely az egyesség megkötése után merült fel és közjegyzői okiratok alapján elrendelt végrehajtások eseteiben: olyan ténykörülmény alapján, mely a végrehajtást elrendelő végzés kézbesítése után merült fel.» stb. Kérdjük mármost: ténykörülmény-e az elévülés, nevezetesen ennek az a negatív formája, amely a hitelezőnek abból a magatartásából származik, hogy az elévülési időn belül követelését az adóson nem realizálta? És ha feltéve, de meg nem engedve: az elévülés a kérdéses ténykörülmény fogalma alá volna szorítható: adhatunk-e a törvénynek olyan kiterjesztő magyarázatot, hogy a megszüntető ténykörülményt a peres eljárás befejezése után felmerültnek kell neveznünk akkor is, ha a 32 vagy 30 évi elévülési idő után következett be? Mert nagy különbség van a peres eljárás befejezése, a perbeli egyesség megkötése és a végrehajtást rendelő végzés kézbesítése után és az elévülési,idő után előálló «ténykörülmény» közt és törvényhozó tiszta gondolkodásáról feltételezendő, hogy e kettő közt ő is különbséget akart tenni. A peres eljárás befejezése stb. után felmerülő ténykörülményt szó- és mondattani értelemben u. i. csak bizonyos kisebb és közvetlen időfolyás előzheti meg, a hosszú határidőre kitolt rendes magánjogi elévülés ellenben ilyen közvetlen időfolyásnak nem fogadható el. A jogélet előre nem látható százféle alakulataira tekintettel a törvényhozó sem precizirozhat ab ovo minden jogesetet, ámde ha az elévülésre a miniszteri javaslattal összhangban a leghosizabb határidőt állapította meg, ezzel elejét vette a találgatásoknak és igenis láthatóan és kézzelfoghatóan azt célozta, hogy az elévülés a peres eljárás befejezése után felmerült ténykörülménynek nem tekinthető és ezzel egy kalap alá nem vonható. És mi volna az értelme és célzata annak a miniszteri indokolásnak, hogy «a végrehajtató felesleges munkát okozó végrehajtásokat kisért meg akkor, amikor azoknak eredménytelenségét önmaga előre látja» ; ha nem az, hogy a legtöbbször amúgy is gyámoltalan adós mulasztása esetében ő helyette a bíró tartozzék az elévülésre rámutatni és annak jogkövetkezményeit alkalmazni? A végrehajtási jog elévülésénél ez a nobile officium annyival inkább indokolt, mert a végrehajtási kérvény elintézésénél az adós nincs jelen és nem védekezhet. Az adós ennélfogva attól, hogy a végrehajtási jog elévülése cimén a végrehajtás megszüntetése iránt perre kényszeríttessék, három okból kímélendő meg : 1- sz'ór, mert a végrehajtás-megszüntetési per végkimenetele legalább is bizonytalan; 2- szor, mert a perek felesleges szaporítását jogpolitikai szempontok is tiltják és 3- szor, mert a végrehajtás megszüntetése iránt folyó perben a perköltségek viselésének kérdése — maga mellett mind a két fél az 1868. évi LIV. t.-c. 251. §-a második bekezdésében megjelölt nyomós perkörülményre és jóhiszeműségre egyTÁRCA. A lelkiismeret- és vallásszabadság a magyar közjog keretében.*) — A. Jog eredeti tárcája. (Az 1608: I. t.-c, 1646: V. t.-c, 1681: XXV. t.-c, 1790/91: XXVI. t.-c, 1792: XXVII. t.-c, 1843/44: III. t.-c. 1848: XX. t.-c, 1868: LIII. t.-c, 1895: XLIII. t.-c. alkotmánytörténelmi háttere. (Vége.) Az 1790/91. XXVI. t.-c.-et megalkotó nemzedéket igy jellemzi Marcsali: «igazságos birt lenni a más felekezetűek iránt. Annak a küzdelemnek, melyet annyi időn át minden eszközzel folytattak a protestantizmus ellen és mely erkölcsileg és anyagilag annyira gyöngítette a magyart, végeszakadt. Végeszakadt nem királyi parancsszóra, hanem mert a nemzet meggyőződése már ellene volt a felekezeti huza-vonának. És ebben a nagy eredményben határozott érdeme van a kath. papság egy részének is. mely hazafias kötelességét előbbre tette confessionális érdekeinél"... az a dicső tény megmarad, hogy negyven évvel Bú-ó Mártonnak eretnek-égetéssel fenyegető munkája után, maga a kath. Magyarország is buzgólkodott abban, hogy a protestánsok visszanyerjék teljes polgárjogaikat. (M. O. T. VIII. k. 477. 1.) Az 1790/91. XV. t.-c. megalkotói a törvény szövegét a következőkkel indokolják : «Amennyiben minden köznevelés feladata abbeli gondoskodás, ami az ifjúság lelke, értelme és teste idomitására vonat*) HORVÁTH JÁNOS dr., egyetemi m. tanár előadása 1907. februír 22-én. kőzik, a lélek kettős módon alakul : a vallástan — doctrina Religitonis — által tudniillik és az erkölcstan — philosophia morum — által; ezért a közoktatásnak feladata legyen a vallástan, mely bármely vallás híveinek tiszta forrásaiból és külön adandó elő, de azon módon, hogy mind a vallástanitás tartózkodjék tőle, hogy a kora ifjúságban a különböző vallások iránt j gyűlöletet ne keltsen, hanem inkább kölcsönös szeretetet és barátságos érzületet oltson ifjú korukban mélyen a polgártársak lelkébe.»*) Az 1825. évi országgyűlés elején Szepessy pécsi püspök következőképp köszönté a követi kart: «egy Istenünk, hazánk és alkotmányunk van és hogy tanácskozásunkat egy lélek vezérelje, az egyetértés lelke», akkor mindenki átértette, hogy ezen szép szavaknak minő történeti és politikai hátterök van, mennyi erő és hatalom nyilatkozik meg bennök, — irja Beöthy Ákos. (L. a Magy. államiság fejlődése, II. k. 221. 1.). Az 1832/36. évi országgyűlés időszakában egy a vallásszabadságot tárgyazó törvényjavalat lett előterjesztve, melynek pontjai közül a következők említendők meg: minden törvényesen bevett vallás gyakorlata szabad; az áttérést egy vallásról másra, bármiként akadályozni tilos. Az 1791. II. t.-c. azon pontja, mely a protestánsoktól a lakás és birtoklás jogát Horvátországban megtagadja, érvénytelenittetik, a protestáns céhbeliek a kath. ünnepeinek megtartására nem kötelesek. *) Érdekes jelenség amaz időből, hogy 1791. Sz. István napján a budai Zsigmond-templomban Walther Lipót dominikánus Sz. Istvánt, mint a türelem példányképét mutatja be, — az ő példájára utalva figyelmezteti hallgatóit, hogy tartsák tiszteletben a hazai törvényeket és a felsőbb rendeleteket s polgártársaikkal szemben legyenek igazságosak és békességszeretők. Nem beszél ugyan világosan a protestánsokról és a vallásszabadságok biztosító törvényekről, de azért minden szavából kiderül, hogy ö a felekezetek közti békességnek és nem a visszavonásnak barátja. (L. B a 11 a g i: Pol. irod. 662.1.)