A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 5. szám - A gyakorlatiasság hiánya jogi oktatásunkban [4. r.]

36 A JOG felek között kölcsönösen megszüntettetnek azzal, hogy a szakértő dija is alperes által viselendő. Indokok : Békéscsaba nagyközség orvosa 1904. évi október hó 25-én kelt A) alatt csatolt bizonyítványában azt bizonyította, hogy alperes elmegyengeségben szenved és vagyonának önálló kezelésére nem képes és ennek alapján alperesnek gondnokság alá való helyezését véleményezte. Ennek ellenében a kir. törvényszék a kir. törvényszéki orvos véleményéből azt a meggyőződést merítette, hogy alperes elmegyengeségben nem szenved és hogy ennélfoga gondnokság alá helyezése nem indokolt. Az egymással ily ellentétben álló orvosi véleményre való tekintet a felmerülő költségek megszüntetését eléggé indokolja, minélfogva az alperes mellett bizonyító szakértő dija is alperes terhére esik. Kelt Budapesten, 1905. évi július hó 10. napján. Sebestyén Mihály s. k. tanácselnök, Tolnai Antal s. k. előadó. Amidőn tehát a gondnoksági eljárásban a legellentétesebb gyakorlatot találjuk és a kir. Kúria is egyik hónapban másként ítélkezik, mint a reákövetkező hónapban, kétségtelen, hogy ezen a téren az 1881. évben kibocsátott igazságügyminiszteri rendelet óta mitsem haladtunk. A gyakorlatiasság hiánya jogi oktatásunkban. Irta DIÓSZEGI GYÓZÓ dr. kir. járásbíróság! jegyző Trflkéit (Folytatás.)*) Tudjuk jól, hogy készíti ma elő magát a jogász a legfontosabb, t. i. a tételes jogtudományi tárgyak megértésére. Nagyobb része csakis azt nézi, mely foglalkozás jár reá nézve a legnagyobb jövedelemmel. A jogásznak, ki az előadásokat rendszeresen látogatni akarja, csak a délutáni órákban lehet irodákba járni, ezért a 2 — 3 órai -irodai munkáért az ügyvéd nem fizet többet 10 —12' frtnál, ami a jogásznak még zsebpénznek is kevés, de ha 2—3 tanítványa van, kétszer, sőt háromszor annyit is keres. Igaz, hogy pályájával és élethivatásával semmi összefüggésben nem álló foglalkozása őt az alapos jogi kiképzésben akadályozza. De ezzel ők nem törődnek, nagyobb része kénytelen existentiáját ily módon fentartani, mert az irodai foglalkozásból magát a legszolidabb idények mellett sem tarthatja fenn. Tehát a jogászok nagy része instruktorkodással tartja fenn magát; az instruktorkodás tölti el idejének legnagyobb részét. Persze ebből zsebpénze is van bőven, oly nagyobb vidéki városban pedig, hol jogi tanintézet van, annál inkább a fővárosban, van rossz diák elég, kik az instruktor támogatására rászorulnak. Természetes, ez a foglalkozás utóbb nagyon megbosszulja magát, mert ez által az instruktor jogi kiképeztetése évekkel vissza van vetve, amennyiben a szoros értelemben vett jogi képzés csakis a végbizonyítvány elnyerésétől kezdődik, mert azt a néhány hetet, melyet a jogász vizsga előtt a rómaijogi vagy jogtörténeti compendiumok átolvasására fordít, hogy a vizsgán valahogyan átcsuszszék komolyan jogi képzésszámba venni nem lehet. Nem mondom, hogy az alapvizsgára általában elég a felületes készülés; az igazság kedvéértbe kell vallanom, hogy például ahhoz az alapvizsgához, hogy valaki a budapesti tudomány-egyetemen az alapvizsgán átmenjen, igazán komoly tanulás kívántatik. De sajnos, ez vidéki jogi tanintézeteknél nem igy van, a jogakadémiák valósággal versenyeznek, hogy melyiknek van több hallgatója, nehogy a győri kir. jogakadémia sorsára kerüljön. Természetes aztán, hogy a szigorúság a létszámemelkedésnek ellenlábasa lévén, a legtöbb esetben az ilyen vidéki akadémiákon felette gyöngéden bánnak a vizsgázókkal és szinte hálásak a professzorok, ha csak valamennyire is jó feleleteket hallanak. A gyakorlati kiképzés hiányán, véleményem szennt csakis ugy lehetne segíteni, hogy a jogtudományi tárgyak hallgatására, illetve a jogtudományi vizsga letételére csak az volna bocsátható, aki bizonyos joggyakorlatot tud kimutatni. További kérdés az, mi módon szerezhető meg e joggyakorlat, az elméleti képzéssel párhuzamosan-e vagy annak megszakításával. Ha az elméleti képzést szigorúan és komolyan veszszük, ugy az egyidejű gyakorlatra kevés idő marad, de mégis marad naponként pár óra, ez is feltétlenül felhasználandó, mert sokkal jobb mint semmi. Azért az ifjakat kötelezni kellene arra, hogy az elméleti képzéssel párhuzamosan a 4 évi jogi tanfolyam alatt naponként pár órát irodákban és hivatalokban működjenek, a gyakorlat azonban ne csak papíron legyen meg, mint ma sok esetben az ügyvédjelölti praxis, hanem valóságban és a jogi főiskolák tanárainak és vizsgáló biztosainak szigorú kötelességük legyen a gyakorlat folytatásáról meggyőződést szerezni, *) Előző közlemény a £. számban. ilméleti képzés teljes V mellett nagyon célszerű volna az LgTzakifásával' a II. alapvizsga letété e után legalább egy ével teljesen a joggyakorlatnak szentéin.. Csakhogy e megszakítás többféle nehézséggel járván, az kotelezoleg csak azokra lehetne előszabni, kik az L. és II. evfo yammal párhuzamosan praxist nem folytattak, vagy nem kellő szorgalommal. Sajnos Magyarországon van olyan helyen is jogt tanintézet, hol a joghallgatók nagy számának megfelelő hivatalok és irodák nincsenek, például Eperjesen igen bajos lenne azt a 200-at is meghaladó joghallgató ifjúságot irodákban es hivatalokban elhelyezni, sM van jogakadémia oly vidéki kis városkában is\ hol semmiféle igazságügyi hatóság, tehát mé<r járásbíróság sittes, hol tehát lehetetlen a jogot tanuló ifjúságot irodákban elhelyezni, ezekre nézve kötelező volna a II. évfolyam elvégeztével egy évet gyakorlatban tölteni. Lehet, hogy ez az intézkedés jogászaink existentiáját felette meg« nehezítené, de az nem volna nagy baj, hisz tapasztalható nálunk nemcsak az ügyvédi pályán, de általában a jogi szakban való túltermelés, amit természetesen a felette könnyű megélhetési viszonyok idéznek elő. Akárhány ifjú hivatást érez a tanári vagy orvosi pályára, ámde kivihetetlen, mert egyetemre nem mehet, a fővárosban megélhetése koránt sincs biztosítva, de ha akadna is valami mellékfoglalkozása, azt nem űzheti, mert nem engedi tanulmányával járó elfoglaltsága. Egyedül a jogi pálya olyan háládatos, hogy bár miféle mellékfoglalkozást megtűr, instruktorkódást, hiríapirást, sőt mellette bárki ónálló ipart vagy kereskedést is űzhet. Ügyvédeink és közjegyzőink bizony nagyobb önzetlenséget tanúsíthatnának a joghallgatóknak irodáikban való elhelyezésénél, — ne pusztán, mint munkaerőt vegyék figyelembe, hanem jusson eszükbe, mily nemes célt szolgálnak akkor, mikor módot adnak a jogtanuló ifjúság gyors és alapos kiképeztetésére és elterelik őket az instructorkodástól vagy más, a jogi képzést hátráltató mellékfoglalkozástól. Igaz, hogy különösen figyelemre méltatva az ügyvédek nehéz anyagi helyzetét, nem lehet tőlük kívánni, hogy csupa önzetlenségből a felesen alkalmazott munkaerőt díjazzák is; de azt igen, hogy teljesen qualificatio nélküli, csak írni és olvasni tudó írnokokat csupa kényelemszeretetből ne alkalmazzanak. Persze sok ügyvéd vagy közjegyző ugy gondolkozik, hogy nem bajlódik azzal, hogy évenként 2 — 3 jogászt tanítgasson és mire belejött az irodai kezelés titkaiba, akkorára el is távozzék, mig ha egy qualificatio nélküli egyént betanítanak az irodai teendőkbe, az állandóbb lesz és talán olcsóbb is a munkája. Jogi oktatásunk gyakorlatiasabb irányba terelésének nagy akadálya tanáraink hiányos képzettsége, mert csak hiányosnak tekinthető az olyan egyoldalú elméleti képzettség, mely a joggyakorlatot teljesen nélkülözi. Különösen feltűnő félszegségre vezet a jogi praxis teljes hiánya a tételes jogi tárgyak előadóinál. Elképzelhető, például milyen orvos lenne az, ki diplomát kapna az összes orvostudományokból anélkül, hogy egy hullát felboncolt, egy beteget kezelt vagy kezelésénél csak segédkezett volna. Az ilyen egyén szerencsére orvosi oklevelet nem kaphat, de nálunk elvégezheti valaki a jogi tanfolyamot, sőt jogtanár is lehet és a tételes jogi tárgyakat taníthatja anélkül, hogy a jogélet nagy laboratóriumában egyetlen jogesetet felboncolt, vagy felboncolásánál csak jelen lett volna is. Ennek eredménye aztán, hogy nálunk az elmélet és gyakorlat között bizonyos ellentét fejlődött ki, amely ellentét őszintén szólva csakis hátramaradottságunk bizonyítéka. Mint már fentebb is emiitettem, elmélet és gyakorlat nem ellentétes sőt nem is különálló fogalmak, tulajdonképen elmélet és gyakorlat önállóan nem is létezik, hanem tudás, vagy nem tudás, illetve valódi tudás, vagy félszegtudás, ami rosszabb a teljes tudatlanságnál. A jogtanári képesités a jogi oktatás keretében feltétlenül reformálandó lenne és pedig olyként, hogy minden jogtanártól még az u. n. elméleti, tehát a jogtörténeti és jogbölcseleti tárgyak előadóitól is bizonyos jogi praxist kellene megkívánni, ugy hogy az ügyvédi oklevél előfeltételét képezné a jogi szakon az egyetemi magántanári képesítésnek, azonfelül a tételes jogi tárgyak előadóitól okvetlen meg kellene kívánni önálló állásban — ügyvédi, birói állásban — folytatott néhány évi praxis kimutatását. Akkor elérnénk azt, hogy a gyakorlat terén kivált és elméletileg is magasan képzett elsőrendű tehetségek kerülnének fel a kathedrákra. Nem esnék meg, hogy 22 23 éves ifjak néhány havi ügyvédjelöltösködés után a perrendtartás vagy magánjog tanszékére jutnak, sőt megesik, hogy az illető minden jogi praxis nélkül tételes jogi tárgyak előadására vállalkozik. Ezekről beszélik aztán, hogy ha saját ügyükben keresetet adnak be, azt a bíróság alaki hiány miatt visszai telén és legegyszerűbb ügyeikben sem képesek magukat fcl-l találni, hanem kénytelenek jogi tanácsosokhoz fordulni. Komikus,