A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1906 / 35. szám - A bírósági jegyzők mozgalmáról
244 A JOG rangosztályzat legalsó gradusán négy éven keresztül, tehát szolgálatuk 8—10-ik évében az irógépkezelők, fegyintézet! őrparancsnokok, dohánykertészek s vámszedők különben becsült társaságában egyedül képviselik a legmagasabb jogi képesítés érvényesítőit, — talán megelégedésre is találnak! Ezt a türelmet azonban még kitartóbbá kell hogy ttgye a vidéken is hasonlóan tapasztalható az a körülmény, mely szerint ha egy törvényszéki székhelyen böjtölő s birói vizsgás joggyakornok elfásult lélekkel arra a merész lépésre határozza magát, hogy a terület egyik legsötétebb járásbíróságánál megüresedett aljegyzői állásra pályázzék, — az illetékes tényezők jóindulatához kell folyamodnia, hogy előmenetelt legalább remélhessen. Es az elkeseredés ne vegyen rajta erőt, ha egy távoli országrész szintén kísérletező joggyakornoka szerencsés elébelépésével reményét szétszakítja. S ne veszítse el a csalódásokban edződő tisztviselői türelmét akkor sem, ha ez az eset néhányszor ismétlődik s miheztartás végett tanulja meg a gyakorlati életből ellesett azt a szokásszerü regulát, hogy a rendes időben kezdett pályázati sorozat csak az 50—60-ik kérvénynél lép a biztosabb reménység stádiumába. Na! és hova jutottunk az aljegyzővé történt kinevezéssel ? Első sorbán a 2ö—28-ik életévbe. Itt önkénytelenül felhangzanak a várományosok százainak a boldog időkre hivatkozó sóhajtásai, amikor még a 26. év minimális korhatárához a birói hatalom gyakoilására való képességet kötötték s ennek megfelelően a kinevezések is rendszerint bekövetkeztek. A legújabb kor gyilkos versenyében mily illusóriussá vált, hogy elavult ez a tételes rendelkezés. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az aljegyzőség magas életkorában természetszerűleg lép fel a családalapítás komoly gondolata; annál is inkább, mert egyebektől eltekintve a meglett férfivá korosult aljegyző nem teheti ki magát annak az ironikus esetnek, még ha a gyermekek felnevelésének problémáját mérlegelés tárgyává sem teszi, hogy a tisztességes fizetés korában alapított házasságából esetleg származó gyermekeit unokáinak tekintsék. De ezenkívül az örökös reménynyel táplálkozó honleányok, nemzeti szempontokra is hivatkozhatnak a XXX közelgésekor. Gyors elhatározás kell tehát — ha ugyan a joggyakornokság korában nem érkezett el az idők teljessége — s az aljegyző ur, mint a haute volée-ba tartozó paterfamilias szerepel tovább az élet forgatagában S mi következik most az 1,200, majd 1,400 kor. javadalmazással ? Változhatatlanra való hivatkozással sem lehet elfogadhatónak találni azt a cynikus kielégítést, hogy a kis aljegyzőpár szerényen zárkózzék be a 150 Irtos laküreg egyik sötét zugolyába s külső levegő szívásának egyedüli szórakozására kényszerüljön; mert hiszen Mucsán, a kihalt sikátorok sorában a korzózás magasabb élvezete is rudakkal támogatott kothurnusokban, elszánt gyakorlatok után volna eszközölhető S ha valaki csak némileg ismeri a mai dühöngő drágasági visszonyokat s annak szertelen progressióit s a fővárosi árakat mindenben majmoló vidéki piacot, az ne provokálja a kicsinyek társadalmi érintkezéseit az emberi lényeg ösztönszerű sarkalására sem, ne vessen terhükre mucsai maradiságot, s ne hallja meg a falak közötti sóhajtásokat, amiért a malom alatti filkózás s fonókazsurok önként kínálkozó költségtelen passiói nem tudnak rést törni a megostromolt jóizlés erején. S akinek volt alkalma közelebbről megismerni a familiás aljegyzők életét, annak nincs kétsége az iránt, hogy a legalsó rangosztályra megállapított fizetés nem elég ez elzárkózottság igénytelen körében előálló existencialis szükségletek kielégítésére sem, s az anyagi erő fonala kivül szakadt el a társadalmi érintkezés labirintusán. S talán a jegyzői állás valami vigasztaló pozíciónak tekinthető az igazságügyi hivatás sivár processusában ? Régebben az előhaladás normális korszakában arra szolgált, hogy az intézmény lételét egy-egy kinevezés documentálja, mert a vizsgázott aljegyzők oly rövid idő alatt promoveáltattak albirókká, hogy nem értek rá jegyzőkké lenni, hacsak valaki a helyhezkötöttség miatt nem fogadta el, vagy curiositásból nem ambicionálta magának mint ritka különlegességet. Az ujabb gyakorlat kikerülhetetlenül illesztette be az előhaladás rendszerébe, hogy egyrészről az aljegyzői javadalmazás mostohaságán enyhítsen, másrészről a birói kinevezés késleltetésével kiváló szolgálatot tegyen a takarékossági politikának. S mit látunk a rendszer behozatalával ? Azt, hogy a központokban az úgynevezett tüz k'óriil is találunk aljegyzőket, akik siralmas anyagi visszonyaik közt, a birói vizsga letétele után, évek múlva is hiába várják a jegyzői kinevezés ideiglenes segedelmét, noha minduntalan ismétlődnek a hivatalfőnök méltányos felterjesztései. S hogyan reméljen most már a diplomás aljegyző birói kinevezést, mil:or csak a jegyzői állás több évre eső akadályán keresztül 33—35 éves korában, anyagi visszonyainak roncsaival s az összes segitő erők kikuncsorgott jóindulatának támogatása mellett érhet el a birói méltóság fáradságos céljához? Elrémítő képek tárulnának elénk, ha a tisztviselői proletáriátus magánéletének kulisszái közzé bepillantanánk; de az a szilárd kitartás, önmegtagadás, mely különösen az igazságügyi tisztviselőket jellemzi, eltakarja a rendszer égető bajait, még a segítésre hivatott tényezők elől is. Éppen ezért álljunk elő! Törjük meg a conservativek fásult közönyét! . . . Ébredjetek kartársak! Emeljük fel kiáltó szavainkat segedelemért s ne hallgassunk a méltányos kívánalmak teljes kielégítéséig. Döntsük le a cynismus kicsinyes ellenvetéseit, hiszen a hivatottak bármily nagy tömege nem lehet indok a felvilágosultak szemében proletárok tengetésére. Az állami létcélok szolgálatában lelkiismerettel végzett fenntartó munkát becsületesen kell honorálni annál is inkább, mert az anyagi erőnek az életvisszonyokhoz való folytonos alkalmazásával csak a munka értéke nő s a közjó erősbbödik. Én hiszem, hogy ez a kormány, mely liberális szellemmel már felismerte a legégetőbb bajok veszedelmét s kilátásba helyezte az első segély azonnali megadását, nem fog elzárkózni a legnagyobb áldozatok meghozatalától sem, ha a kérelmeket teljes egészégben eléje tárják, annál kevésbbé, mert bajaink gyökeres gyógyításával állami feladatot teljesít s vitális nemzeti célt is szolgál. S ha az országos szervezkedés megindulásával visszatekintünk a mult rögös mezejére s nézzük a romlás okait s felvetjük a kérdést: miért jutottunk az anyagi zavarok veszedelmes örvényébe, — s miért kiáltozunk kétségbeesve segedelemért — mi a felelet ?! Azért, mert tétlenül tűrtük az életvisszonyok hánytorgató viharát, amikor mások lételüket ösztönszerűleg biztosítani iparkodtak. Avagy a fizetésrendezés idején nem volt alkalom a célt megközeliteni ? ! Hallgassunk ! Magunkra vessünk ! . . . Pironkodjunk ! Míg mások mindenféle kongreszusokkal, memorandumokkal felkorbácsolták a közérdeklődést s tettre kényszeritették a vezető hatalmat, mi, az igazságügy harcosai, az elite-beamterek hallgattunk, a mozgalomhoz nem csatlakoztunk, 'ónnálló szervezkedésre talán nem is gondoltunk. A felségjogu bíráknak, — akik jóhiszemű várakozásainkban minket is, kicsinyeiket védő szárnyaik alá vettek, — derogált leereszkedni méltóságuk ködös magaslatáról, hogy a létharcban tevékeny részt vegyenek s elfogadják az előttünk lojálisán meghajló harci kasztok vezető lobogóját s a birói hatalom egyesült erejével feltétlen megadásra kényszerítsék a hitványán alkotók tehetetlen elemeit. Nem! A felséges ur válogatott népe büszke bizalommal várta, hogy a szűkkeblű kormányhatalom a fehérben ragyogó Themis félisteneinek lábai elé hódolatteljesen hurcolja egy egész állami budget kincseit s esedezik annak kegyes elfogadásáért. S mi lett a vég ? Az, hogy a mai zsugori világban, amikor a legutolsó hivatalos tollszárról való gondoskodás egy egész administrativ hatalmi sorozat tevékenységét hozza mozgásba — megelégedésnek találták az igazságügyiek méltóságos hallgatását, s elénk vetették a tucatbeamter filléreit a provisorius törvény formalitásának megóvásából s ezzel kapcsolatosan — fájdalom tovább szólni — az alkotmány hajnalán fundamentált külön status évtizedekben gondosan rakott drágaköveit szétszórták. S most kesergünk Carthagó romjain. A büreauk komor falai panaszokkal teltek. . . Siratjuk a külön status elvesztett paradicsomát ! Intő példa volt ez, hogy a végleges rendezés idején öntudatra keljünk s egész szervezetünk összetartó erejével az újjáalakulás nagy küzdelmében elől álljunk s a szétszórt kövekből örökbecsű alapjait rakhassuk le külön statuálandó magasztos hivatásunk törvényes biztositékainak, ugy a fizetésrendezés alkalmával, mint a szolgálati pragmatika megalkotásánál. S bár nem vonom kétségbe a szintén felébredt küzdelemre kelő birói szervezet teremtő hatalmát, — s az egész igazságügyi szervezetet minden részében kitöltő egyöntetű reformmunkában bizalommal látom sorsunk letételét eleink kezébe, — de a mult tanúsága mindazideig önálló küzdelemre készteti a jegyzői kart, hogy sérelmeink annál szembeötlőbben a mi nyelvünkön, a maguk igazában, különösen is feltárassanak. Mi ismerjük valóságban ami nagy bajainkat, mi tudjuk azokat igazán elpanaszolni. S tovább nem várhatunk! Legyen az a szeptemberre tervezett kongresszus korszakalkotó a birói hatalom gyakorlására hivatottak mostoha életében ! Képviseltesse magát minden törvényszék egy-egy lelkes szószólóval s a készítendő memorandum-tervezet a jogos és méltányos határok között ölelje fel az összes sérelmeket. Tárja