A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 24. szám - Előleges (praejudicialis) büntetőjogi kérdések a polgári perben - A spanyol büntetőjogi irodalom fejlődése [9. r.]

A JOG 191 hogy közreműködése oly hatékony és szükséges legyen, hogy annélkül a bűntett elkövetése ki legyen zárva, mert «nem igazi tettes a7, aki magától a bűncselekménytől távolesö segitséget nyújt, amely nélkül a bűntett kényelmesen elkövethető lenne». Bűnpártolónak azt tekinti, aki a tettesnek, a bűncselekmény elkövetése után, segitséget nyújt, vagy aki a tettest elrejti. A bűnpártolás — szerinte — nem az alapdeliktumra a törvényben megállapított, - hanem mindenkoron a biró belátására bízandó büntetéssel büntetendő. «De ezen szabály — folytatja — nem érvényes azokra, akik, a segítségre nézve, a bűncselekmény elkövetése előtt egyeztek meg a tettessel, mert az ily egyének már részestársak.» Végül enyhítő körülménynek tekinti a fölbujtásnál, a fölbujtó és a tettes közötti rokonságot. Az emberi élet ellen irányuló bűncselekményeknél különbséget tesz a gyilkosság és az emberölés fogalma között s az előbbit az utóbbi minősített esetének tekinti s a minősítő körülmény — szerinte az emberölésnek jutalom fejében való elkövetésében rejlik. A bérgyilkosságon kivül minősített emberölésnek tekinti: a szülő- és gyermekgyilkosságot, a magzatelhajtást, a párbajt és az öngyilkosságot is, — noha ez utóbbira nézve azt mondja, hogy az tisztán természeti, nem pedig polgári bűncselekmény s éppen ezért kárhoztatja némely korabeli törvényhozásnak azon intézkedését, amelylyel az öngyilkos holttestére «nevetséges affliktiv bentetéseket állapit meg» és amelylyel az elhunyt javait elkoboztatni rendeli. Uy büntetésnek — Gómez szerint — csak akkor van helye, ha az öngyilkos, — öngyilkossága előtt — olyan bűncselekménynek az elkövetését vallotta be, amely a föntemlitett büntetéseket vonja maga után. Az ölési bűncselekmények elkövetőivel szemben egyenlő büntetést követel, «akár tekintélyes egyének legyenek azok, akár közönségesek)). Csupán annyit enged meg, hogy a börtönben egymástól elkülönittessenek. Hosszasan tárgyalja a bűntett három fokozatát; a tettes szándékát vagy akaratát, a külső véghezvitelt és a bevégzést, amelyeket — szerinte — az animits, factum és a delictum szavak fejeznek ki a leghívebben. A abe nem végzett» bűntettre — igy szól — nem alkalmazható a törvényben megállapított büntetés, hanem annál enyhébbet kell kiszabnia a bírónak, még akkor is, ha nagyon súlyos bűncselekményről volna is szó. Végül emlitést érdemel még ama nézete, amely szerint magánegyének csak tettenkapás esetén tartóztathatnak le másokat, — valamint az is, amely szerint a torturát csak kegyetlen büntettek elkövetése esetén lehet alkalmazni; tizennégy éven aluli életkorban levő gyermekek, terhes nők és katonák nem vethetők alá torturának. Hevesen kikel azon bírák ellen, akik a tortura alkalmazásánál túlságba mennek s azt kívánja, hogy oly esetben, amidőn a vádlott, a tortura folytán, életét, vagy valamely tagját elveszti, a biró halállal büntettessék. Nagy tekintélyre tett szert a spanyol kriminalisták között Diego de la Catitera is, akinek aQuaestiones criminalesr, cimü művét az első, igazán alapos, és rendszeres spanyol büntetőjogi munkának kell tekintenünk. Kiváló figyelmet érdemelnek a büntettek fölosztására, a büntetésekre, a beszámitásra, a bűnhalmazatra, a bünrészességre és az emberölésre vonatkozó fejtegetései. A bűncselekményeket — a dolus és a culpa alapján — súlyos, súlyosabb és igen súlyosakra osztja, aszerint, amint a társadalomra nézve kisebb, középszerű, vagy nagyobb veszélyt jelentenek. A büntetés jogalapja, szerinte: a társadalmi szükségesség. A beszámítás kérdésének a fejtegetésénél, különös figyelmet fordit azon befolyásnak a mérlegelésére, amelyet az emberi szenvedély, különösen pedig a harag, — az akaratra, illetve a vérbü7itettek genesisére gyakorol. Szerinte a harag megzavarja és csökkenti az értelmet s néha teljesen kizárja a szabadságot, amidőn az u. n. elvakultság esete forog fönn, amelyet mentesítő körülménynek kell tekintenünk, mert — folytatja — ugyan ki kételkednék abban, hogy az erőszakos szenvedély képes elvakítani az embert, egész addig, hogy az képes volna ura lenni a cselekményeinek egy bizonyos időpontban ? Ily esetben a cselekmény nem számitható be a tettesnek)). A beszámithatlanság eseteit két csoportra osztja aszerint, amint azok objectiv, vagy pedig subjectiv jellegűek. Az előbbiek azon alapulnak, hogy a tettes elegendő belátással vagy cselekvési képességgel hajtotta végre a cselekményt, az utóbbiak alapját pedig különösen az képezi, hogy a tettes minő körülmények között követte el a büntettet. Ez utóbbiakat illetőleg, három főesetet vesz föl Cantera, amennyiben szerinte nem számitható be 1. valamely materiális cselekményben annélkül való részvétel, hogy az illető a cselekmény bűnös rendeltetési célját tudná? 2. valamely, önmagában megengedett cselekménynek, a köteles engedelmesség folytán történt elkövetése; 3. jogos védelem azon esetben, amidőn a törvényes föltételeket egyesíti magában. A bűncselekmény elkövetésében — szerinte — háromféle módon lehet résztvenni, u. m. megelőző, egyidejű és utólagos cselekmények által. Azok, akik a büncselkkményt megelőző, vagy azzal egyidőben történt cselekményeket követtek el, tettesvagy részestársak, az utólagos cselekmények elkövetői pedig bűnpártolók. — Különös figyelmet szentel a «megbízás» folytán elkövetett bűncselekményeknek s ezek alatt nemcsak azon eseteket érti, amelyekben egy fölebbvaló alantasának megbízást ad, hanem ide soroz minden olyan megegyezést is, amely szerint valaki pénzadomány, igéret, «hizelgés», vagy fenyegetés által, más egyént valamely bűncselekmény elkövetésére reábir. A közönséges értelemben vett «megbizó» és «megbizott» közötti visszonyt tárgyalva, azon alapelvet állítja föl, hogy ez utóbbi kisebb felelősséggel tartozik azon esetben, ha az előbbi köteles engedelmességgel tartozik, vagy ha annak alárendeltje. «Igaz ugyan — folytatja - hogy sem a gyermek atyjának, sem a szolga urának nem tartozik engedelmeskedni, ha bűncselekmény elkövetéséről van szó; de ugyan ki kételkedhetik abban, hogy az atya vagy a gazda megbízása erős súlyt gyokoroi a megbízott lelkületére és hogy ezen pressió csökkenti ez utóbbinak a vétkét, aki a bűncselekményt talán akarata ellenére és csak nagy lelki tusa után követte el ? Tovább menve, azon esetet fejtegeti, amidőn a megbízó több egyénnek mindmegannyi, egymással összefüggésben nem álló, bűncselekmény elkövetésére ad megbízást. Ily esetben a megbízó minden egyes bűncselekmény miatt felelős. Ha pedig több egyént egy és ugyanazon bűncselekmény elkövetésével bizott meg valatci, akkor — Cantera szerint — két eset fordulhat elő, amennyiben a megbízás vagy az összes egyénekre egyidejűleg, vagy különböző időben vonatkozik és a megbízottak vagy uj terveknek, vagy pedig különböző elhatározásoknak engedelmeskednek. Az első esetben a megbízó csupán egy bűncselekmény miatt felelős ; a második esetre nézve pedig azt állítja, hogy «az öntudatban csupán egy bűncselekmény van meg, amely annyiszor ismétlődik, amennyi a megbízás és igy, objektíve egy bűncselekmény forogván fönn, a büntetés is csak egy lehet.» Azon bűnpártolókra nézve, akik a bűnöst elrejtik azt mondja, hogy azok nem büntethetők akkor, ha azzal rokonságban vannak; valamint azok sem büntethetők, akik valamely nyilvános helynek a tulajdonosai, kivéve, ha a bűnössel összeköttetésben voltak. A cselekmény materiális elkövetőinek a kisebb, vagy nagyobb felelőssége a bűncselekményben való részességük mértékétől függ. Erre nézve a következő szabályokat állítja föl: 1. Ha mindenik egyén szándékosan (con dolo) járt el, mindegyik felelős; 2. ha a szándékosság csak egyesek részéről forgott fönn, a többiek pedig nem ismervén cselekményük célját, csupán materiális cselekményekkel vettek részt az elkövetésben, akkor csak az előbbiek felelősek; 3. ha egy bűncselekményt többen követtek el és a bünszerző («főtettes») kiléte nem állapitható meg : valamennyien felelősek ; 4. ha valamely testi sértés elkövetéseben többen vettek részt s ha nem lehet megállapítani, hogy a sérülést ki okozta, akkor a gyakorlat szerint senki sem vonható felelősségre ; 5. végül, ha valamely emberölésben több egyén vett részt, akkor nemcsak az felelős, aki a halált «materialiter» okozta, hanem a többiek is valamennyien. A bűnhalmazatra nézve is felállít néhány szabályt. Ezek ; 1. Midőn különböző bűncselekmények egy célra törekszenek és «egy és ugyanazon szándéknak felelnek meg», csupán egyetlen bűncselekmény forog fenn és igy csupán egyetlen büntetésnek is van helye ; 2. ugyanezen szabály érvényes azon esetben is, midőn ugyanazon vagy különböző fajta bűncselekmények, mint eszközök, egy bűnös célra törekszenek ; 3. midőn egyetlen cselekmény különböző, jogokat sért, csupán egyetlen bűntett forog fenn s ily esetben a büntetés qualitative, vagyis súlyosítva szabandó ki. Végül megemlítjük még, hogy az emberölesről szólva, a római jog dolus és culpa elméletének az analógiájára, közvetett és közvetlen szándékot különböztet meg s az emberölés büntethetőségére nézve a közvetlen ölési szándékot kívánja meg. A XVIII. századbeli spanyol kriminalisták sorát Domingo Bannyez «De jure et justitia decisiones* cimü (1702) munkájával nyitja meg. Nála nem sok eredetiséget találunk, mert műve inkább csak az előtte élt kriminalisták tanainak az összefoglalása. Önálló nézetet csak a bűntett és a büntetés kérdésében vall. Igy a büntettet nem csupán az egyesek, hanem a társadalom ellen is irányuló sérelemnek tekinti s éppen ezért azt vitatja, hogy sem a bírónak nem áll jogában elengedni a büntetést, sem pedig a fejedelemnek nem szabad megengednie azt, hogy a bűnös a büntetést pénzzel megváltsa, még ha a sértett fél megbocsátott is neki. A büntetésekről szólva, azoknak a személyes jellegét hangsúlyozza. A büntetési nemek között első sorban emliti a halálbüntetést,