A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 12. szám - A vádtanács - Az ügyvédi kamara és a büntetötörvényszék

A JOG 93 A hány kijelentés annyi tévedés. Ezért nem is kellene a téves mondatokra és szavakra reá mutatnom ; ezért csak azt emeltem ki, mit a legnagyobb fokú tévedésnek tartok s egyenesen a végrehajtási törvény 10. §-ába ütköző kijelentésnek, hogy a hagyatéki bírósághoz való befizetés, a fizetés tényéveí annál kevésbbé azonos, mert igy az összeg kiutalhatása a hagyaték jogerős befejezhetéséig be nem következhetik stb. s ha - - kérdem — a perbeli képviselő ügyvéd fizeti be a végrehajtási törv. 16. §-a kötelező előírása szerint, a nála letett összeget—akkorkiadják-e az örökösöknek a hagyaték befejezéséig a pénzt ? Vagy kérdem, mi különbség, ha a teljesítési határidőn belül alperes fizeti be a hagyatéki bírósághoz az örökösök részére, vagy ha ezt perbeli ügyvéd teszi? Szerény nézetem szerint a teljesítésre nézve, a íentorgó esetben csak az döntő, hogy befolyt-e a hagyatéki bíróságnál, a teljesítési határidőben a marasztalási összeg vagy nem? mert a 16. i>. 2-ik bekezdésének helyes értelme csak az, hogy a perbeli ügyvéd jogosítva van a végrehajtást megkérni, a marasztalt félre nézve sem ez, sem más szakaszban nincs kimondva, hogy köteles neki fizetni is, hanemha a teljesítésnek már többször jelzett módon is eleget tesz, — a perbeli ügyvéd jogosítványa megszűnik, a per bírósága pedig semmi esetre sincs végrehajtást elrendelni jogosítva, ha saját végzésével tette át a nála lefizetett összeget a hagyatéki bírósághoz.' Ezen jogerős, mái- letárgyalt ügyben (az eredeti táblai végzést idemellékelve, a szerkesztőség rendelkezésére bocsátom), óhajtanám Méltóságod véleményét ismerni, és ennek megadá,- & sára kérem is. Rosenthal Mór dr., ügyvéd, Nagyváradon. j L X A vádtanács. Irta HALMI BÓDOG, máramarosszigeti tszcki aljegyző. megfigyeléseimet. A joggyakorlat Folytatom a megfigyeléseimet. A joggyakorlat köréből gyűjtöm őket, — egy jobb, alaposabban értékelő jövendő számára, amely nemcsak a törvény alkalmazásának administrativ szempontból való végrehajtása felett őrködik, hanem amelynek lesz ideje és kedve bírálni a törvényt, keresni a hézagokat és megvilágítani azt, vájjon valamely intézmény szolgálja-e azokat a célokat, amelyek érdekében kreálva lett. Jelen fejtegetések a büntető perrendtartás uj intézményével, a vádtanácscsal foglalkoznak. A vádtanács a kir. ügyészség és a vizsgálóbíró működésének biráló faktora; a terhelt érdekének védelmére szerveztetett. Célja az, hogy a csekély gyanuokokkal megelégedő és gyakran a sértett egyoldalii feljelentése alapján is vádiratra kész királyi ügyészség kezei közül kiragadja a terheltet és megóvja a főtárgyalásra hurcolástól arra az esetre, ha a vád tárgyává tett cselekmény nem bűncselekmény, vagy res judicata ; ha a terhelt meghalt, ha kegyelmet kapott, ha beszámítást kizáró elmezavarban szenved vagy a cselekmény elkövetésekor életkorának 12-ik életévét be nem töltötte, ha magáninditványi vagy felhatalmazó vétségek esetén ezen indítvány hiányzott, visszavonatott, végül ha a terhelt ellen felhozott bizonyítékok nem elegendők arra, hogy bűnösségére nézve alapos gyanút keltsenek. (B. P. 264.) Tehát a vádtanács működése végigvonul a bűncselekmény csaknem egész szervi létén, figyelemmel van a jogi minősítésre, vagyis hogy a vád tárgyává tett cselekmény egyáltalán büncselekmény-e és azt a büntetőtörvénykönyv mely szakasza szerint kell minősíteni, figyelemmel van a tettes korára, csak éppen azokra a tárgyi momentumokra nem lehet figyelemmel, melyek a bűncselekmény büntethetőségét megszüntetik, vagyis a jogos védelem, a kényszer és a végszükségre. Itt van tehát az a kardinális hézag, amely tetemesen devalválja az egész intézmény értékét, mely azt megfosztja jelentőségétől és komolyságától. Hiányosság ez, amely egyáltalán nem indokolt, mert vádlottak padjára, főtárgyalásra hurcolja a szerencsétlen végzetnek, a kínból jövő jogtalan insultusoknak, a halálos veszedelemnek áldozatait, akiket az életbenmaradás, vagy az erőszakosan jogtalanul megsértett fisikai és vagyoni statusquo védelme sodort a visszautasítás, az insultus elhárításának terére. A vádtanács, amelynek a Bp. 202. §-a megadja a jogot, hogy a bizonyító eljárás minden fásisát kidomborítsa, aki minden detailkérdést megvilágítani jogosult, akinek kezébe helyezik azt az egész pert, a terhelt egész sorsát, az feltétlenül jogosult kell hogy legyen a 77., 79. és 80. §. fennállásának megítélésére és hiszen ez a tanács az, amely a bűnügy lélektani értékelésére a leghivatottabb, ez a tanács az, amelyet a nyilvánosság agitáló és már a jelenléténél fogva zavaró és gyakran befolyások) tömeg hangulata nem érhet, amely tudományos és erkölcsi bonckés ala veszi a tettet és hatásait. Éppen ez a tanács kénytelen a zárt, kisszerű ténybeli korlátok között mozogni és mérlegelése kizárólag abban a drastikus tényben merül ki, hogy büncselekmény-e a tett és elegendő bizonyítékot szolgáltatott-e a nyomozás ? Kénytelenek vagyunk kritikát mondani a vádtanácsok működéséről is. A törvénynek hatásköri fukarsága teljesen illusóriussá teszi a reform értékét. A tanács nem végez finom munkát, az előkészítő eljárás adatainak bírálatában egy cseppet sem skrupulosus és nem érzi át kellően azt a nagy jelentőségű erkölcsi problémát, amely a terhelt egész existenciájál érinti, hogy főtárgyalási tanács elé kell-e állani vagy sem r Néha bántó könnyelműséggel nyugszik meg ez a szervezet abban, hogy a főtárgyalás, a teljes reprodukció majd elintézi a vádlott sorsát, csak közhatósági tisztviselőknél, ahol a vádhatározattal ipso jure együtt jár az existencialis kérdés, a felfüggesztés, tapasztalunk némi mélyebb alaposságot. Pedig a törvény intenciója nagyszabású emberi oltalmat célzott. Korrigáltatni akarta az előkészítő eljárás minden alaki és anyagi hézagosságát, a laikus nyomozat minden dissonanciáját, de ezen nagy célok megvalósítását maga vágta el a 264. §. sziikkörüségével és igy áll elő az a tragikomikus helyzet, hogy a vádtanács vádhatározatot hozhat egy ember ellen annak dacára, miszerint meg van győződve, hogy az ítélet felmentő lesz. A jobb jövendő talán gondol erre is, mert a bíróságok erkölcsi souverainitását kell védelmezni az insultusok sara ellen, melyet a jól szervezett pártközvélemény szava dobál reájuk* _ | Belföld. A polgári törvénykönyv előkészítése. A napokban hagyta el a sajtót a íőelőadmány nyolcadik kötete, mely 530 lapon az öröklési jog első felének feldolgozását tartalmazza, s melyet a befejező (kilencedik) kötet megjelenése nyomon fog követni. A most megjelent kötet az öröklési jog általános szabályain kívül, a törvényi öröklésre, a végrendelet alkotására, tartalmára, az örökösnevezésre, utóörökösödésre és hagyományra, végül a végrendelet hatálytalanítására vonatkozó részeket foglalja magában és az e körből vett 45 elvi kérdést, valamint a szakirodalomban megjelent és a vezetőségben kidolgozott részletes bírálati anyagot öleli fel. A főelöadmány befejeztével és annak alapján a második szöveg kidolgozása következik. E végből a . bizottság szervezeti szabályzatának szükségessé vált módosítása O Felsége által jóváhagyatván, az igazságügyminiszter a küszöbön álló uj munkaszakra nézve megállapította a bizottság részletes működési rendjét. Minthogy ilyképpen a bizottságra váró ujabb munka ugy szervezetileg mint tárgyára nézve gondos előkészítést nyert: a tervezet végleges szövegének mielőbbi elkészülte biztosítva van. Az ügyvédi kamara és a büntetötörvényszék. A budapesti ügyvédi kamara évi jelentésében szóvá tette a gyakori lapelkobzásokat és azt a vádat emelte a budapesti büntető törvényszék sajlóügyi vizsgálóbirája ellen, hogy aláírásával előre ellátott blanketlákat ad át a kir. ügyészségnek, amely aztán a laplcfoglalásokal saját belátása szerint eszközli. A nagy feltűnést keltő vádra Bakonyi Kálmán dr., sajtóügyi vizsgálóbíró hosszabb nyilatkozatot adott be Zsitvay Leó büntetőtörvényszéki elnökhöz. A nyilatkozat a kamara vádját az utca szemetjéből kapott minden alap nélküli, teljesen valótlan állitásnak nevezi, majd hosszasan bizonyítja a törvényszék ártatlanságát. A védekező vizsgálóbíró elsősorban elmondja, hogy milyen módon történik a hírlapok elkobzása. A kir. ügyészség azt a hírlapot, melyben inkriminálandó közleményt talál, a lefoglalásra vonatkozó inditványnyal együtt a vizsgálóbírónak bemutatja; a vizsgálóbíró pedig, ha ugy tartja, hogy a kérdéses közlemény tartalma bűncselekményt képez, elrendeli a lefoglalást. Az ügyész a feljelentését és a lefoglalásra vonatkozó indítványát az illető lap megjelenésének idejében, tehát napközben, este, vagy a reggeli órákban terjeszti elő. Ez, természetes, nem a hivatalos helyiségben, hanem a vizsgálóbíró lakásán történik, ahol az illető ügyész már 6 és íél 7 között megjelenik. Azt, hogy az eljárás ilyen, bizonyítják az ügyészek, bírák, postai alkalmazottak, stb. Bizonyítja továbbá az a tény, hogy a lefoglalásra vonatkozó végzések nem egy és ugyanazon bitó aláírásával vannak ellátva. Nem lehet vádolni a vizsgálóbírót azért, mert határozatát a lakásán hozza meg. Igy van az egyéb hasonló esetben is, mikor gyors intézkedésre van szükség. Akárhányszor éjszaka idején álmából kelti fel a rendőrség, vagy más hatóság a vizsgálóbírót, aki akkor is teljesiti kötelességét. Ha — mondja a nyilatkozat — az ügyvéd urak megtehetik is, hogy az alkalmatlan időben jelentkező jogkereső embereket kidobják, nem tehetik ezt a vizsgálóbirák, mert ők átérzik kötelességüket. Sajnos, hogy a kamara téves és célzatos hírlapi közleményekből von le következtetéseket, pedig a testület választmányi tagjai könnyen megtudhatták volna az