A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 1. szám - A gyakorlatiasság hiánya jogi oktatásunkban. Észrevételek a m. kir. vallás és közokt. miniszter által a jogi oktatásról az 1902. évben közzétett előadói tervezetre [1. r.]

•2 A JOG szik azzal, hogy egy bizonyos ügyszak elviteléhez szükséges közepes képzettséget megszerez pár éven át, eltanulja a teendőjét az idősebb birótól, nem lévén magasai)!) ambíciója, mint hogy restantiája ne legyen. Még legkönnyebb dolguk van a közigazgatási pályára lépőknek, akik ha az államtudományi államvizsgát letettek, amely a jogtudományinál amúgy is könnyebb ; végeztek, mert a gyakorlati közigazgatási vizsga, holott ezt törvény szabályozza, ma sincs rendszeresítve, igy a közigazgatási pályán működők szakképzettségéről egyáltalában nincs gondoskodva. Remélhető, hogy ez az állapot nem tart sokáig. Más pályákon és más szakokban kellő gondoskodás van, hogy a tanfolyam elvégzése valódi szakképzettséget nyújtson, igy aki a műegyetemet elvégezte, az a II. és IV. évfolyam végén egy-egy szigorlatot letévén, kész is van szakképzettségével. Ép ugy, aki középiskolai tanári pályára lép a II. évfolyam bevégeztével meglehetős szigorú alapvizsgát, a IV. év végeztével a még szigorúbb szakvizsgát leteszi és ezzel szakképzettségét megszerezte. Egyedül a jogi pályán vau azon igasán beteges állapot, hogy a tulajdonképpeni tanulás és szakképzés csak a végbizonyítvány elnyerése után veszi kezdetét; igy a képzés nem négy, hanem hét-nyolc évig tart, amely képzési időből a joghallgatásra szánt evek jóformán elveszetteknek tekinthetők. De felesleges bővebben fejtegetni a helyzet tarthatatlanságát ; hazánk jogászközönsége e felett már régen kifejezte megbotránkozását, a budapesti jogászegyletben annak idején erős hangok sürgették a reformokat. Csak az a különös, hogy a vita folyan án még a jogászegyletben is emelkedtek fel hangok, melyek a mai állapotokat kielégítőknek találták; akadtak a mai nem tanulási rendszernek ékesszavu pártfogói és védelmezői, kik szembeszálltak a reformok sürgetőivel. Sokan abban a felfogásban vannak, hogy nem baj, ha a jogász nem jár az egyetemre és nem tanul könyvből, mert ahelyett az élet nagy iskolájában képezi magát, hol ugyan nem jogeseteket döntenek el, hanem magát az életet látja és élvezi a teljes szabadság minden örömeit. Köszöni ezt a tapasztalást, de nem kér belőle az apa, ki drágán megfizeti fiának eme tapasztalatait, évenként számos család megy tönkre az ifjú jogász könnyelmű költekezése miatt és még drágábban megfizeti a tapasztalatok árát maga az ifjú, ki nem ritkán testileg, lelkileg, erkölcsileg megtörve kerül ki a tapasztalatok iskolájából, igy nagyon drága tandijat fizet. De a legjobb esetet véve, már maga az elfecsérelt idő nem áll arányban az esetleges ellenértékkel. Az elméleti jog- és államtudományi államvizsgáról és a jogi oktatásról szóló, s 1902. évben közzétett miniszteri előadói tervezet elismeri ugyan a mai állapot tarthatatlanságát, de a bajok egyedüli vagy legalább is legfőbb okának a budapesti egyetem túlzsúfoltságát tekinti, igy a jogakadémiák versenyképességének emelésével igyeksz'k a bajokon segíteni és nem veszi észre, hogy ez csak kis része a bajnak. Igy a bajok elhárítására vezető eszközökről nem gondoskodik kellőleg, egy vagy más kérdést csak félénken megpendít, holott a jogi oktatás egész anyagát felölelő részletes reformtervezetre volna szükség. A tanulmányi és vizsgarend reformjának kérdését csak megpendíti, ahelyett, hogy uj tanulmányi és vizsgarend javaslatával állana elő. A tervezet nem segít a baj egyik főokán, hogy a III. évfolyam végén vizsga nincs rendszeresítve, igy tovább is maradhat az az abnormis állapot, hogy aki a II. alapvizsgát letette, bátran félredobhatja a kön)-vet, két évig akár elő se vegye, mert a végbizonyítvány elnyeréséig több vizsgát letennie nem kell, colloquálnia sem kell, igy tehát tanulnia sem kell. Úgyszintén csak megpendíti az emiitett tervezet a kötelező gyakorlatok és kötelező colloquiumok eszméjét, a helyett, hogy e téren is határozott javaslattal lépne fel. A tervezet a jogtudományi államvizsgának csak két tárgyából igér kötelező gyakorlatot; ezt is oly félénken teszi, hogy előre kilátásba helyezi annak lehetőségét, hogy a gyakorlatokat majdan a kötelező írásbeli és szóbeli colloquiumokkal helyettesitik, pedig a colloquium mellett a gyakorlat is feltétlenül szükséges. Az Írásbeli colloquium pedig úgyszólván semmi. Ki garantálja azt, hogy saját munkája az illetőnek, aki beadja? minthogy némely tanár az egyetemen ma is el-elfogadja az írásbeli colloquiumokat, kölönösen a félév végén, mikor szóbeli colloquálásra már nincs idő s az illető pl. ösztöndíjas lévén, colloquiumra feltétlen szüksége van, ez felette alkalmas módja a tanulás kikerülésének. Hisz tudjuk, a doktori értekezések is mily értékkel birnak a jelölt képessége megítélésénél. De ha a jelölt az írásbeli gyakorlatot a plénum előtt maga referálja s a tanárnak, illetve majdan az adjunctusnak kérdések feltevése által alkalma lesz meggyőződést szerezni arról, hogy a dolgozat saját munkája-e az előadónak, ugy lesz értéke az írásbeli gyakorlatnak is, de ehhez adjunctusok kívántatnak, ez pedig némi anyagi áldozatba kerülne, eredménye pedig a jogásznevelés javulása, illetve az egész jogászosztály alaposabb és gyorsabb kiképzése lenne. A fentemiitett tervezet csak félénken megpendíti a jogkari adjunctusok alkalmazásának kérdését, ahelyett, hogy e téren is határozott javaslattal állana elő, csak kilátásba helyezi az adjunktusok esetleges alkalmazását, holott nyilvánvaló), hogy különösen a budapesti tudományegyetemen nélkülözhetetlen az adjunctusok vagy tanársegédek alkalmazása. E nélkül ott rendet tartani, általában eredményt elérni lehetetlen ; e nélkül továbbra is fejetlenség és anarchia fog uralkodni, hiába van meg a legjobb tanulmányi és fegyelmi szabályzat, ha annak végrehajtásáról gondoskodva nincs, a tanítás csak eredménytelen lehet, ha a hallgatók számához aránvban, a tanárok alkalmazásáról gondoskodva nincs, Ilyen körülmények között csekély anyagi áldozattól sem szabad visszariadni, de ha nagyon takarékoskodni akarunk, még áldozatba is alig kerül a dolog. Valamint a gyakorlatban kiváltakat az igazságügyminiszterium kodifikáló osztályába be lehet rendelni és e néhány egyén hiányát az igazságügy meg se érzi, épugy azokat a gyakorlati jogászokat, kik az elmélet és jogirodalom terén tehetségükről tettek tanúbizonyságot, a gyakorlati működéstől elvonva, államtisztviselői jellegük és viselt rangjuk épségben tartásával ideiglenesen adjunctusokul lehetne alkalmazni, ugy, hogy kivánatukra, vagy más okból a rendes állományba ismét visszahelyezhetők lennének. Az ország tisztviselői kara e néhány egyén hiányát bizonyára meg se érezné. A « Jog* 1904. évi ö. számában «Jogkari adjunctusok)) címén közzétett dolgozatomban bővebben kifejtettem az adjunctusok alkalmazásának szükségességét. Ismétlésbe bocsátkozni nem akarván, az ott elmondottakat egész terjedelmében fenntartom, de ezúttal is hangsúlyozom, hogy az egyetem kettős hivatásának, t. i. a tudomány fejlesztésének és a tanításnak, csakis adjunctusok alkalmazása mellett tud megfelelni. Nem szabad engedni, hogy a tanárokat teljesen lenyűgözze a vizsgáitatás, a colloquáltatás. időt kell engedni nekik tudományos működésre is, hogy szaktudományukat fejleszszék. Mert ellenkező esetben odajutunk, hogy a tanár elveszti ambícióját, ifjúkorában megirt könyvének száraz recitatorává sülyed és az ilyen előadásra igazán ráillik a hallgatók azon véleménye, hogy a jól megirt könyvnek rosszul hangsúlyozott felolvasását nem érdemes hallgatni. Igy az egyetem kettős hivatásnak akarván eleget tenni, kellő tanerő hiányában egyiknek se képes megfelelni és se a tudományt nem fejleszti, se nem tanít, mint ahogy ma tényleg van. (Folyt, köv.) JX^ Jogforrások a magyar közjogban. Irta MOSC0VITZ IVÁN dr., újpesti kir. aibiró. Jogot, kötelező társadalmi és állami rendet az, és egyesegyedül az alkothat, akinek hatalmában áll, hogy akaratát, mint kényszerítő szabályt ráoktroyálhassa az emberiség valamely szerves, törzsi, nemzeti, vallási vagy állami közösségben, alakulatban élő csoportjára. A jog kötelező ereje a hatalmon alapul, — jogot csak az alkothat, a kinek hatalma van. Ez a jogalkotó tényező főismérve, a melyet bizonyít a szervezett emberi társadalmak sokezer esztendős története. Ha tehát vizsgálni akarjuk, hogy valamely társadalomban ki vagy mi van arra hivatva, hogy jogot alkosson, azt kell első sorban kutatnunk, hogy kinek, melyik tényezőnek van a fölött a társadalom fölött olyatén hatalma, hogy akaratát kötelezőleg ráerőszakolhatja. A jogalkotó tényező hatalma különböző természetű lehet, — különböző is volt, — sok nyilvánulási formájában a történet során. A hatalom lehet reális, űsikai erőn, erkölcsi, szellemi i felsőbbségen alapuló, lehet egy fikciónak, hitnek, tradiciónak, ösztönszerű tiszteletnek szüleménye. A középkor erőalkotta ököljoga mellett ott látjuk a katholikus egyház divini juris tételeit, ott látjuk kevés idővel előbb a római jogtudósok auctoritását, látunk Caesárokat, akik diktálják a kódexeket és köztársaságokat, amelyekben a referendum elvén alapulva, a nép minden tagja erősiti meg «igen» szavával a tör vényalkotást. A hatalom tehát, amely a jogalkotásra képesit, jellegére, alanyára, megtestesülésére és nyilvánulására nézve igen különböző. E különbségek azonban nem igazolják azt a téves fölfogást, hogy jogot létesíthet oly tényező is, amelynek hatalma nincs. A különbség alapja nem a hatalom hiányában, de abban •\ keresendő, hogy más-más időkben más-más társadalmak a hatalom különböző nemei iránt voltak fogékonyak a szerint