A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 4. szám - A kiskoruak illetékessége és a perrendi javaslat - Néhány szó a bünvádi perrendtartáshoz

A JOG 29 napról-napra másként magyarázott és alkalmazott ingoványos természetű laza elvekre kell állapítani igen sokszor az emberi legfőbb jogokat elvonó, vagy korlátozó határozatait; másrészt pedig a világos és határozott büntető eljárás megnyugvást és férfias öntudatot ad az állam polgárainak a tekintetben, hogy legérzékenyebb jogai kellő garantiákkal vannak megvédelmezve. Végül megvan a hatása azokra nézve is, akik ellen készült, betölti a jó fegyver szerepét, amelyről tudják, hogy biztosan talál ; s ez okból kerülik, hogy ellenükbe használtassék. Az uj bűnvádi perrendtartás igen részletes törvény ; nagy anyagát és igen sok és finom jogi distinctióit tekintve, azok közzé a törvények közzé tartozik, amelyek megértéséhez alapos és modern jogi képzettség szükséges. A törvény azon részei, amelyeknek érvényesítése megfelelő jogi képzettséggel biró egyének hatásköréhez utaltatott, a gyakorlatban is megfelelőleg van alkalmazva, ellenben az a rész, mely e képzettséggel nem biró közegekre bízatott, a gyakorlati érvényesülésben arról tesz bizonyságot, hogy agy a törvény átértését, mint alkalmazását tekintve, a jogi szakképzettség hiánya szembeszökő hátrányokat okoz. Ennek bizonyítása céljából álljanak itt a következők: A bünpernek fő mozzanatai: a nyomozás, esetleg vizsgálat, vád alá helyezés, főtárgyalás: ítélet. Igen lényeges, úgyszólván fundamentumát képezi a bünpernek : az előnyomozat. Lényeges és fontos, mert a feltétlenül kötelező vizsgálatnak csak a bp. 103. §. 1. és 2. pontja esetében kell megelőzni a főtárgyalás elrendelését. A 103. §. 3. pontjában a)— d) alatt felsorolt esetekben a vizsgálat nem feltétlenül kötelező, ezek csak relatív okok (a bj alattit kivéve, amely azonban ritka s a bünperek igen csekély százalékát képezi), amelyek igénybevétele az ott megnevezett hatóságok felfogásától függ. Tehát a bünperek igen nagy része vizsgálat nélkül, tisztán az előnyomozat által előkészítve kerül a főtárgyalásra. A nyomozás nagy fontossága, már az okokat tekintve, kétségtelen. De kétségtelen magát a nyomozás lényegét tekintve is. Mi a nyomozás ? Bűnvádi eljárásunk szerint (83. §.): «a nyomozás tárgya azoknak az adatoknak kipuhatolása és megállapítása, melyek a vád emelése, vagy nem emelése kérdésében a vádló tájékozására szükségesek. A nyomozás e határon tul nem terjedhet». A definitio súlypontja a vádló tájékoztatása a vádemelés, vagy elejtés szempontjából. «A vizsgálat célja azoknak az adatoknak birói kiderítése és megállapítása, melyek alapján eldönthető, hogy van-e helye a főtárgyalás elrendelésének, vagy hogy meg kell-e szüntetni a bűnvádi eljárást. A vizsgálat e cél szabta határokon tul nem terjedhet». (Bp. 102. §.) A definitio lényege: adatgyűjtés a főtárgyalás megtartása, vagy az eljárás megszüntetése céljából. A nyomozásnál a cél a vád szempontjából van feltüntetve, a vizsgálatnál a bünper Ítélet előtti stádiuma, a főtárgyalás elrendelésének kérdése dominál. A két fogalom meghatározásánál a bünper kezdetlegesebb és fejlettebb stádiuma vétetett alapul. Azonban az e szempontból való különböztetés nem képez határvonalat a nyomozás és vizsgálat között. Mert, amint fentebb kifejtettük, a vizsgálat kötelező volta reducált és a bünperek nagy számában az előnyomozat alapján adatik vádirat és lesz tartva főtárgyalás (245. §.) Tehát a bíróság az előnyomozat adatai alapján dönti el, hogy van-e helye a főtárgyalás elrendelésének, vagy hogy meg kell-e szüntetni a bűnvádi eljárást. Ebből az következik, hogy a nyomozás és vizsgálat (bp. 83. és 102. §.) fogalmainak nem distingváló kritériuma az, hogy az adatgyűjtés a főtárgyalás elrendelése, vagy a bűnvádi eljárás megszüntetésének elbírálása céljából történjék. A vizsgálatnál e cél feltétlenül megvan a bp. szerint, de a nyomozásnál is megvan mindazon esetekben, amelyekben a vizsgálat tartva nem lett. A nyomozás tehát tágabbkörü és igen sok esetben pótolja a vizsgálatot. Lényegében a kettő ugy is egy. Mind a kettő adatgyűjtés a bünper elbirálhatása érdekében. Hogy a kettő között, a bűnvádi eljárásunk szempontjából, mi a külömbség, e kérdéssol nem kívánok foglalkozni, csupán a nyomozás nagy fontosságára kívántam az előadottak által rámutatni, abból a célból, hogy kimutassam azt, hogy egy ilyen fontos perjogi actus jogi képzettséggel nem biró egyénekre — a kivételes tehetségektől eltekintve — nem bizható. Bűnvádi eljárásunk 84. §-a megengedi, hogy az egész nyomozásnak keresztülvitele a rendőrhatóságokra bizassék. A 85. §. magyarázza, hogy kik ezek a rendőri hatóságok «az államnak, törvényhatóságoknak, rendezett tanácsú városoknak és a községeknek rendőri hatáskörrel biró hatóságai és hivatalai, valamint ezeknek vezetői és önálló intézkedésre jogosított tagjai, nevezetesen a községi elöljárók is.» Ez a § az, amely ugy közjogi, mint általános jogi szempontok s a gyakorlati kivitel tekintetében igen alapos kifogások alá esik. Alaptörvény által kimondott vezérelv az, hogy az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülönittetik. E törvény az 1869. évi IV. t.-c. 1. jj-a. Ugyanezen §. kimondja azt, hogy sem a közigazgatási, sem a birói hatóságok egymás hatáskörébe nem avatkozhatnak. E törvény alap-, más szóval sarkalatos törvény, vagyis olyan természetű tételes intézkedés, amely alkotmányjogi alaptételt tartalmaz. Birtositéka az állampolgárok jogai szabad érvényesülésének, védelem a politikai hatóság esetleges önkénykedésével szemben és salva gvardiája a bíróságoknak a kormány netaláni beavatkozásai ellen. Tehát ugy államjogi, mint törvénykezési szempontból végtelenül fontos és megőrzendő rendelkezés. E törvényt szembe állítva a bűnvádi perrendtartással, annak a nyomozásról szóló, imént hivatkozott intézkedéseivel, nyilvánvaló az ellentét s a sérelem ezen sarkalatos jogelv tekintetében. Kétségtelen az, hogy minden törvény az erre egyedül illetékes faktor, a törvényhozás által megváltoztatható, hatályon kivül helyezhető. A visszonyok nem állandók, az élet fejlődik, ugy arányában, mint belterjességében folytonos és fokozatos változásoknak van alávetve. A természetszerű fejlődést a régi keretekbe beosztani nem szabad, hanem a jogéletnek is alkalmazkodni kell a valódi élethez, annak fejlődését kell szolgálni, nem pedig előrehaladását gátolni. Azonban nézetem szerint a jelen esetben nem erről van szó. Meggyőződésem az, hogy a mai igazságügyi reformok is alapelvnek tekintik a hivatkozott rendelkezését az 1869. évi IV. t.-c. nek. E tekintetben a bűnvádi eljárás sem képez kivételt, elvileg ez is a jelzett alapelv kipróbált szilárd alapján áll, azonban tényleg attól eltért, sérti azt. Az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól való elkülönítését rendeli meg az 1869. évi IV t.-c. Az igazságszolgáltatás nem más, mint a tágabb értelemben vett magánjogi igényeknek és az anyagi büntetőtörvényben meghatározott büntetendő cselekményeknek a fennálló polgári és büntető eljárás szabályai szerint való elbírálása. Ebből következik, hogy az 1869. évi IV. t.-c. szerint ugy a polgári, mint a büntető perek minden néven nevezendő fázisa a birói hatóságok elé tartozik. Amint nem tudjuk elképzelni s minden jogász ember előtt nyilvánvaló igazságszolgáltatási sérelem lenne az, ha egy polgári perben csak egyetlen egy tanút, vagy szakértői szemlét közigazgatási hatóság, sőt mi több, jogi képzettséggel nem biró közigazgatási hatóság foganatosítana, éppen ilyen, sőt nagyobb jogsérelem és joghátrány az, hogy a jogi képzettséggel nem biró közig, hatóság által teljesített nyomozás alapján jön a büntető per a főtárgyalás elé. Ezzel szemben fel lehet hozni a büntető jogban az 1879. évi LX. t.-cikket, a polgári perekben 1877. évi XXII. t.-cikket, azonban, bár jogi szempontból ez is kifogás alá esik, de mégis csekélyebb érdekről lévén szó, s a kihágási bírónál, a r. t. városok rendőrkapitányait kivéve, a jogi képzettség mégis megvan, inkább elnézhető. De a büntettek és vétségek kiderítése érdekében folytatott nyomozat, amíg egyrészt megkívánja az elméleti és gyakorlati jogi képzettséget, addig másrészt megköveteli az eljáró egyénnél a biróságnak törvénynyel biztosított függetlenségét. A 85. ij-ban felsorolt hatóságoknak csak egy része bír jogi képzettséggel, de egyetlenegy sem bír a másik lényeges kellékkel, a birói függetlenséggel. A jogi képzettség megvan az állam és törvényhatóságok rendőrhatóságainál, milyenek a budapesti államrendőrség, a vármegyei törvényhatóságoknál a főszolgabirák és szolgabirák s a törvényhatósági városokban a rendőrkapitányok. A többinél nincs meg. A birói függetlenség egyiknél sincs meg. A nyomozások túlnyomó részét a községi elöljáróságok és a r. t. városok rendőrtisztviselői foganatosítják Hogy miként, az más kérdés! A felelet erre az, hogy ugy, amint az a jogi tudományokban járatlan embertől kitelik. Hogy a büntetőjog distinguált fogalommeghatározásai, kényes jogi kérdései, a beszámítás, beismerés, tanúvallomások, szóval a bizonyítás, a letartóztatás stb.-re vonatkozó tételes tanok miként lesznek felfogva és alkalmazva, arról jobb nem beszélni. Az itt tapasztalható tudatlanságból származó tévedések a törvény 85 ií-ának természetes következményei. A másik, talán még súlyosabb a bíróságoknak biztosított függetlenség hiánya a nyomozó hatóságoknál. Nagy és fontos feladat fűződik a nyomozáshoz. Alapja a bünpernek s a gyanúsított polgár legféltettebb jogait támadja meg. Ezt a hatalmat és kötelezettséget kellőképen csak anyagilag és erkölcsileg független tisztviselő gyakorolhatja. A községi jegyző, rendőrkapitány függ egyrészt az őt alkalmazó autonóm testülettől másrészt a főispántól, mind a kettő fegyelmi jogkörrel bir felette. Igen sokszor folyik a nyomozás a képv. testület tagjai ellen : itt a nyomozást teljesítő jegyzőtől a szigorú tárgyilagosságot várni nem lehet, ma ő jár el ellene, holnap pedig az illető befolyásos képviselő bíráskodik felette. A nyomozásnak szigorú-