A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 23. szám - A Bttk. 274., 275. §-aihoz

A J telenül komoly, s megérdemelné, hogy a legkiválóbb magyar gondolkozók vetnék eszméiket megszüntetésükre, mely a fejlett magyar jogállam egyik legnagyobb diadala lenne. A Bttk. 274., &75. faihoz. Irta MOSCOVITZ IVÁN dr., újpesti kir. albiró. Büntetőtörvénykönyvünknek 274. és 275. §-ai, ha nem is a bennük tárgyalt delictumok fontossága által, — de mindenesetre a practicus életben való gyakori alkalmazásuk miatt, jelentős helyet foglalnak el törvénykezésünkben. Mindkét szakasznak különben elvi jellegű tartalma is van. A Bttk. 274. §-a kivételt statuál az általános rész elévülési szabályai alól, mondván, hogy «kölcsönös rágalmazás vagy becsületsértés esetében, — mig az egyik fél indítványára megindított bűnvádi eljárás befejezve nincs, — jogában áll a másik félnek is, az ellene elkövetett sértés miatt a bűnvádi eljárást megindítani, habár az elévülés határideje már lejárt volna.» (112- §.) A Bttk. 275. §-ában két elvi természetű, kivételes rendelkezés foglaltatik: 1. a compensatió elve, 2. a büntetés alóli fólmentés lehetősége, a bűnösség kimondása mellett. Mind a két szakasz szövegezése több szempontból félreértésekre, complicált kérdésekre ad alkalmat; — lássuk először a 274. §-t. E szakasz azt mondja ki, hogy « kölcsönös rágalmazás, vagy becsületsértés esetében . . jogában áll a másik félnek is, az ellene elkövetett sértés miatt a bűnvádi eljárást megindítani Sértés alatt szoros magyarázattal csak becsületsértést lehetne értenünk, és igy stricte véve viszonvádnak rágalmazás esetén is csak becsületsértés cimén volna helye. Ez azonban, — concedáljuk, — komolyság nélküli játék volna, a törvény betűivel, mert a szakasz többi részébői, különösen bevezetéséből kitűnik, hogy a törvény intentiója a rágalmazás és becsületsértés miatti viszonvádra egyaránt kiterjed, — miért is, bár a sértés kitétel nem ptácis és büntetőtörvénykönyvünk e névhez határozott fogalmat nem füz, — ennek a szóhibának jelentőséget nem tulaj donithatunk. Az idézett szakasznak másik homályos nementuma, hogy azt rendeli: «. . jogában áll . . . eljárást megindítani, habár az elévülés határideje már lejárt volna» (112 .§). Elévülési határidő alatt, törvényünk e szakasz kivételével az általános részben megszabott azon időtartomokat érti, a melyeknek leteltével valamely delictum büntethetősége vagy a büntetés végrehajtható volta megszűnik. Itt mégis mást akart a törvény kifejezni, azt, hogy a magáninditványi, 3 hónapos határidőn túl is, de csak a rendes elévülési időn (3 éven) belül, joga van az erre hivatottnak magáninditványát viszonvád alakjában megtenni. E végből hivatkozik is a Bttk. 112. §-ára, amely a magáninditványi határidőt szabályozza, de a hivatkozás, a mely csak a 112. §-nak zárjelben való megemlítéséből áll, — szintén nem nyújt félreérthetetlen fölvilágosítást, mert ugyanaz a 112. §. emlegeti a rendes elévülést is, sőt csak azt nevezi elévülésnek, és a magáninditvány előterjeszthetőségét épen attól teszi függővé, hogy a tettnek büntethetősége «elévülés által el nem enyészett* légyen. Ennek folytán a 27,4. §. kivételes rendelkezését ugy is lehetne interpretálni, hogy kivételt tesz a 112. §-ban foglalt, a magáninditvány előterjesztését szabályozó mindkét korlátozás alól, azaz, viszonvád emelését megengedi a 3 havi inditványozási és a 3 évi rendes elévülési határidő letelte után is, szorosan véve meg éppen ugy kellene magyaráznunk, hogy csak az elévülési, tehát a rendes elévülési határidő alól akar kivételt concedálni. A gyakorlat ezt a kérdést is megoldotta már, olyan értelemben, hogy a kivételt csak a rendes elévülés keretén belül, csupán az inditványozási határidővel szemben látta fönforogni. A. B. P. 49. §-ából azonban uj controversia merül föl. E szakasz szerint a magánvádrói való lemondás nem vonható i vissza. Már most, ha a 274. esetében a vádlott előzőleg, bíróság előtt, vagy azon kívül már lemondott vádjáról abban a hiszemben, hogy mint egyoldalulag sértett szerepel — kérdés, vájjon ha később az, a ki vele szemben vágalmazást vagy becsületsértést követett el, ellene (az eredetileg sértett ellen) ugyancsak rágalmazás vagy becsületsértés miatt vádat emel: jogosítva lesz-e a viszonvád miatti eljárás megindítását kérni olyan tett alapján, amely miatt való vádjáról ő már lemondott? Az eset eléggé gyakori. A. megsérti B.-t. B., aki békeszerető ember, A. elleni vádjáról lemond. Később A., aki még mindig haragszik B.-re, B.-nek valami szavába belékapaszkodik és följelenti őt becsületsértés miatt. Most már B. látva, hogy a perlekedést ugy sem kerülheti el, hogy őt idézik terheltként a biró elé, holott A. a bűnösebb, szeretne viszonvádat emelni a rajta elkövetett sértés miatt, — de azt a választ kapja, hogy ő már lemondott vádjáról és ez a lemondás vissza nem vonható, — B.-t meg is büntetik, A. ellenében pedig az eljárást megtagadja a bíróság, vagy fölmentő Ítéletet hoz, mondván, hogy az ő tettére nézve a büntethetőséget kizáró ok forog fenn, vagy pedig jogos magánindítvány nem tétetett. Ez a gyakorlat a B. P. 49. §• rendelkezésének strici alkalmazásából folyik, — de a méltányosságnak nem felel meg és a Bttk. 274. §-ának szelleme, — amely az inditványi határidőn tul is kiterjeszti a viszonvádemelés jogosultságát, — nézetünk szerint arra irányul, hogy a magánvádról való előzetes lemondást se vegye az eljárás megindítását kizáró okként figyelembe, — kölcsönös rágalmazás vagy becsületsértés esetében. A 275. §. a nyomban viszonzott kölcsönös becsületsértés esetéről beszél, tehát a rágalmazásra nem terjed ki. Tekintettel arra, hogy a legtöbD esetben csak a tanuk száma tesz különbséget e két vétség között, — de lege terenda szólva, — ha egyáltalán föntartjuk a compensatió elvét, kiterjesztendőnek tartanok e szakasz szabályait a kölcsönös rágalmazásnak arra az esetére is, amidőn ketten ugyanazon vagy egymást nyomban követő időben, ugyanazok előtt a tanuk előtt egymást rágalmakkal illetik. Egyébként a compensatiót sem elvi, sem politikai szempontból nem helyeseljük. Mert elvi tekintetben: vagy delictum a sértegetés és akkor ilyen esetben két delictummal állunk szemben, kettőt kell büntetnünk, — vagy nem delictum, és akkor ne büntessük az egymagában álló becsületsértést sem. Nem szabad a viszontsértést, a viszont-vétséget büntetési nemmé sanctionálnunk, — és ha még a viszontsértőre nézve találnánk is enyhítő vagy mentő természetű subjectiv motivumot abban, hogy őt az előző sértés ingerelte föl, elvi szempontból nem engedhetjük el az először sértőnek büntetését, azért, mert ő rá nézve, a bűnösségére, az utólag bekövetkezett visszasértésnek semmi befolyása nem volt. Az, hogy őt később viszontsértették, tettének motivumaként nem szerepelhetett. Jogpolitikai szempontból helytelen a compensatió azért, mert a kölcsönös gyalázkodásoknak büntetlenül hagyása az erkölcsök eldurvulására bátorít föl; mert a kölcsönös fölmentő ítélet, a kölcsönös kibékülésre nem hajlandó felekre ritkán hat megnyugtatólag és mert a kölcsönös sértegetések, a veszekedések, amelyek elharapódzván, könnyen nagyobb sulyu bűntények forrásává válnak, amelyek a köznyugalmat is háborítják,— a közérdek tekintetéből nemcsak nem kevésbbé, de még sokkal inkább igényelnek megtorlást, mint az egyoldalú becsületsértés. Ha már büntethetőséget kizáró vagy a büntetés elengedésére szolgáló okot keresünk a becsületsértések enyhébb nemére, — megfelelőbb volna annak kimondása, hogy szóbeli becsületsértés esetében a bíróság előtt történt bocsánatkérés alapján, a biró a büntetés alól fölmentő Ítéletet hozhat akkor is, ha a sértett vádját nem vonja vissza. A megkövetés alapján való büntetés-elengedésnek legalább morális alapja van és a bocsánatkérés tényleg megfelelő eszköz is a sértettnek rehabilitálására, — mig a kölcsönös fölmentés az egyik félnek sem ad satisfactiót, hanem csupán jóváhagyja kétoldalú vétküket. Visszatérve a 275. szövegére, de lege lata a következő kérdések tárulnak elénk : először is folytatása-e ez a szakasz a 274 £-nak, és ennek folytán csak viszonvád esetén alkalmazható-e a compensatió, vagy pediglen helye van-e akkor is, ha a vádlott viszonvádat nem emelt, vagy éppen a viszonvádtól kifejezetten elállt ? Maga a 275. §. viszonvádról nem beszél ugyan, — de igenis kimondja, hogy a bíróság a bűnösség kimondása mellett a büntetés alól mindkét felet vagy csak azok egyikét fölmentheti. Kérdés, vájjon a bűnösség kimondása mindkét félre kötelező-e ilyenkor? Nézetünk szerint igen, — mert a törvény a diseretionárius fölmenthetést csak a büntetés tekintetében állai pitja meg. Már pedig, ha a bűnösséget ilyenkor mindkét fél ellen ki kell mondani, a compensátió alkalmazhatása végett, akkor e szakasz mindkét fél ellen vádat föltételez, és igy a kölcsönös fölmentés csak viszonvád esetén volna alkalmazható, ami által teljességgel ki volna zárva az az eset, hogy a biró éppen a sértettben, aki ellen viszonvád nem emeltetett, — lássa azt a felet, a kit a bűnösségnek mindkét félre való kimondása mellett a büntetés alól nem talál fölmentendőnek; mert hiszen a B. P. értelmében vád nélkül nemcsak büntetni nem szabad, de a B. P. 325. §-a szerint olyan tettet, amely miatt vád nem emeltetett, egyátalán Ítélet tárgyává tenni sem lehet. Ha azonban a bűnösség kimondását mindkét félre, nem tartjuk a 275. íj. alkalmazásához szükséges kelléknek, akkor e szakaszt ugy foghatjuk föl, hogy az a viszonvád kérdésétől