A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 22. szám - A Btk. 359. §-a

172 A JOG végzésére feljogositandók. Közjegyzői teendők alatt a speciális közjegyzői teendőket, vagyis a közhitelességi'! cselekmények elvégzését és a birói kiküldetések ellátását értjük, nem pedig a inai értelemben vett közjegyzői teendőket, amelyek igen nagy részben perenkivüli ügyvédkedésből állanak és ezentúl kizárólag a jogi ügyvivők ügykörébe tartoznának. Egyes jogi ügyvivőknek közjegyzői teendőkkel való felruházása első sorban avval a haszonnal járna, hogy ez a/, ügyvivői kar tekintélyét emelné, mert nagy súlyt fektetünk arra, hogy a jogi ügyvivői kar is tekintélyben és becsülésben részesüljön. Ne gondolja ám senkise, hogy a jogi ügyvivői kart azért, mert működése üzleti alapon fog nyugodni, nem illeti meg semmiféle tekintély és becsülés, hogy a jogi ügyvivőket jogosan és helyesen jogászi páriáknak lehetne tekinteni. A jogi ügyvivő is kiveszi a- maga részét a társadalom munkájából és ha helyet derekasan megállja, éppoly becsülés illeti, mint bárki mást. A mérnök, tehát tudományosan képzett, egyetemet végzett egyén igen sokszor vállalkozó vagy gyári igazgató, tudományát tehát üzletszerűen értékesitti. Igaz, hogy a technika, — mint reális tudomány — legnagyobb részében csak ugy értékesíthető ugy az egyén, mint az emberiség javára, ha üzletszerűen kezeltetik; de vájjon nincsen-e a jognak is olyan része, mondhatni technikai része (jogtechnika), mely csak ugy értékesíthető nemcsak az egyén, hanem a köz szempontjából is, ha üzletszerűen kezeltetik ? Hát akkor miért becsülnők csak a vállalkozó mérnököt és miért becsülnők le a jogi ügyvivőt? Az orvos, midőn valamely sanatorium vagy gyógyintézet tulajdonosa, akkor nem egyszersmind üzletember is? Azt megfontolás tárgyává kellene tenni, hogy a jogi ügyvivőjelölt a 3 évi gyakorlat letétele után köteles legyen e egy gyakorlati jogi ügyvivői vizsgát tenni. Nézetünk szerint ez a gyakorlati vizsga sok haszonnal nem járna, mert csak ismétlése volna a már letett államvizsgának, amint ma az ügyvédi vizsga csak ismétlése, és pedig enyhe ismétlése a már kiállott jogi szigorlatoknak. Ez a vizsga csak ugy járna haszonnal a jogi ügyvivők képesítésére, ha teljesen gyakorlati irányú volna. As ügyvedek. Az ügyvédek végeznék az igazi ügyvédi teendőket, ők látnák el a jog védelmét és érvényesítését. Ügykörükbe tartoznék tehát a társas bíróságok előtti tárgyalás és a jogi tanácsadás. Az ügyvédek minősítésének a lehető legmagasabb elméleti minősítésnek kellene lennie. A jogi tanfolyam elvégzése után tenné a leendő ügyvéd, a jogi ügyvivők által is leteendő államvizsgát. Nagy suly fektetendő arra, hogy az ügyvéd filosófíai műveltséggel bírjon, minélfogva nemcsak jogi filozófiát, hanem általában filosófiát kellene hallgatnia és tanulnia legalább 3 féléven át. Azonkívül köteles volna a leendő ügyvéd a tudori fokot is megszerezni. Ez a doctoratus azonban egészen másképpen szervezendő, mint a mai doctoratus. A jogtudományi doctoratusnak ma körülbelül 15 tárgya van, tehát teljes képtelenség, hogy valaki, különösen egy ifjú ember, mind a 15 tárgyban olyan tudományosságra tehessen szert, mely a doctor juris akadémiai foknak megfelel. A doctoratus csak bizonyos tudományszakból adatnék. A tudori szigorlatok 3 tárgyat ölelnének fel; ezek közt a jogi filosófia kötelező volna, a másik kettőt a jelölt szabadon választhatná. A választás csak azáltal volna korlátozandó, hogy a szabadon választott két tárgynak egymással rokon tárgynak kellene lenni, pl. magánjog és római jog, vagy közjog és közigazgatási jog, stb. A fílosofiai műveltség elsajátítására azért helyezünk oly nagy súlyt, mert filosófíai tudás nélkül nemcsak nem létezik igazi jogász, hanem mert e nélkül az ügyvéd hivatása magaslatán nem is állhat. Ez volna az elméleti képzés. A gyakorlati képzést pedig a következőképpen gondolnók keresztül vinni. Az államvizsga letétele után a fiatal ember valamelyik ügyvédhez menne joggyakorlatra. Az ügyvédjelölt szerepköre azonban egészen más volna, mint a mai ügyvédjelölté. Az ügyvédre nézve az irodatartás szüksége megszűnvén, irodaszemélyzetre sem lesz szüksége, minélfogva az ügyvédjelölt nem lesz irodaszemélyzet, hanem mintegy az ügyvédnek titkára. Az ügyvédjelölt elkísérné az ügyvédet a tárgyalásokra és ott mint hallgató tanulná meg az ügyvédkedést. Ily módon megismerkednék a perrend alakiságaival, megbarátkoznék a nyilvánossággal és a tárgyalási terem levegőjével, ott hallaná az ügyvédeket tárgyalni, megtanulná miként kell érvelni és plaidirozni, előtte lefolyik a per, hallja a pro és contra érvelést és végül a birói döntést. Egyes kiváló ügyvédek szónoklata és mély jogászi érvelése fejleszti ítélőképességét és lelkesíti a jelöltet jövő pályája és hivatása iránt. Ott tanulja meg a tárgyalási modort, miként kell a bíróságot tisztelni és miként kell az ügyvédnek tekintélyt és tiszteletet szerezni. Azonkívül végezné a jelölt a csekély írásbeli teendőkel, segédkeznék az ügyvédnek az iratok tanulmányozásánál és azokból jegyzeteket és kivonatokat készítene, az adott esetre vonatkozó netán létező elvi jelentőségű birói döntéseket felkutatná, olvasná az arra vonatkozó irodalmat, hogy a vitás kérdést az irodalom miként dönti el vagy minő álláspontot foglal el. Ezek volnának nagyban az ügyvédjelölt teendői; folytonos kontaktusban volna főnökének szellemi működésével, ki őt amellett, hogy tevékenységét bizonyos mértékben a maga számára hasznosítja, — oktatná és jövő hivatásának teendőibe, ethikájába és az ügyvédség szellemébe beavatná. Ezen joggyakorlati idő alatt, melyet 3 évben állapitanók meg, — készülne a jelölt a doctoratusra. A tudori szigorlatokon a jelölttől határozott tudományosságot kellene követelni. A jelölt a főnökétől, a mellette kifejtett tevékenységeért fizetést kapna, mi által a szegény sorsuaknak is lehetővé volna téve, hogy az ügyvédi pályára léphessenek, ami például Angolországban lehetetlen, mert ott a jelölt fizet a főnöknek bizonyos összeget, és pedig meglehetős nagy összeget azért, hogy a főnöknél joggyakorlaton lehessen. (Folytatása következik.) A Btk. 359. §-a. Irta HALMI BÓDOG, mármarossziyeti törvényszéki aljegyző. A vagyon elleni bűncselekmények során szinte teljesen végighúzódik bizonyos közjogi jelleg, amely az egyéni károsodás és károsítás mellett kidomborítja a delictumnak közveszélyességét, illetve közjogi szempontból perhorrescálandó voltát. A közhivatalnoki minőségben, illetve a közhivatalnoki jelleg színlelésével való elkövetés minősítetté teszi a lopást, zsarolást és csalást; azonkívül a személyi elem mellett kidomborítva látjuk azokat a közjogi érdekeket, melyek folytán a delictumokat az egyéni kártokozhatás mellett, bizonyos közjogi érdekekből minősíteni és üldözni kell. A közokirathamisitásnál ez az intentio annyira flagrans, hogy a cselekményt alaki delictummá tette, a közjogi elem elnyomta a magánérdekkörök sérelmi részét és bünteti a közokirathamisitót, ha az okiratot nem is használta, ha a károsítás be nem következett; mert a kriminalitás ki van meritve az által, ha az államélet egyik nagytekintélyű szervezetének, a közokiratok felvételére és kiadására jogosított hatóságoknak, illetve azok hivatalnokainak souverain és közhitelű bizonyítékai mistifikáltattak. A Btk. 359. §-ába ütköző sikkasztásnál a gyakorlat helytelen irányban halad. Ez a cselekmény ugyanis kétféle elemből áll: az egyik a közjogi elem, amely a törvényben ki van fejezve, a másik a magánérdek sérelme, illetve a hitelezők károsodása, amelyet a casuistika fejtett ki, de amelyről a törvény expressis verbis nem beszél. A közjogi elem, a hatósági ténykedés a közhivatalnoki functio által létesült végrehajtási foglalás, amelynek mint bírósági megbízás teljesítésének sanctiót kellett szerezni, és pedig olyan sanctiót, hogy aki azt önkényes erőszakos beavatkozással hatálytalanná, illetve értéktelenné teszi, mint az állami intézkedés ellenében erőszakosan fellépő, az erőszak teréről leszoríttassák és büntetésben részesüljön. Amint a 360. §. a végrehajtási zár technikai megsértését delictummá minősiti, akkép kell a 359. §. büntető intenciójának a foglalás materialis védelmére irányulnia. Azt tapasztaljuk azonban, hogy a gyakorlat teljesen az érdeksérelem, és pedig a magánérdek-sérelem álláspontján áll és a delictum minősítésénél csak csupán a hitelező, illetve a végrehajtató károsodását tartja szem előtt. Megállapitja, hogy ha a lefoglalt tárgyak értéke 100 frtot meghaladna is, de a hitelező követelése ezen értéken alul van, a cselekmény vétséget képez és a mentesítésre számtalan módot nyújt a hitelező, illetve végrehajtató beleegyezése, utólagos jóváhagyása, vagy a tartozás foglalás utáni kifizetése által. Már pedig ezen irányzat kétségtelenül helytelen. Annak az anarchiának, mely a sociális élet sok terén veszélyezteti a békés alkotásokat, csak ugy lehet határt szabni, ha az önhatalom terén mozgó erőszakos kezekre békokat verünk és ha a bírósági intervenciót vette a végrehajtató igénybe az ő követelésének behajtása végett, ha hatósági zárral akarta megfosztani az adóst, az ingóságai felett való rendelkezési hatalomtól, - akkor ezt a hatósági zárt, a végrehajtás megszűntének, illetve a követelés kiegyenlítésének a végrehajtást rendelő bíróságnál bejelentése után, lehet csak zárfeloldó végzéssel megszüntetni. De elhagyva az interpretatió szabadabb mezejét, ha a törvény szövegét vizsgáljuk is, kizártnak mutatkozik, hogy annak intentiója kizárólag a hitelezők megkárosításának megtorlása legyen. Az a körülmény, hogy a törvény hallgat arról: miszerint a