A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 18. szám - Széljegyezetek a modern ügyvédséghez és a magyar ügyvédi kérdéshez. [? r.]

144 A JOG módon. Elvi határozatot azonban, tudomásom szerint, ebben a kérdésben nem hozott. Minden esetre hálás köszönettel tartozna az ország jogászközönsége a nagyváradi kir. Ítélőtáblának, ha álláspontját döntvény alakjában hozná nyilvánosságra s igy alkalmat adna a kir. Kúriának arra, hogy ebben a kérdésben, az 1890: XXV. t.-c. ÍS. §-ának megfelelően, végérvényes döntést hozhasson, amellyel a terhelési tilalom följegyzésének kérdése teljesen tisztázva lenne. Veridiats. Ritoók Zsigmond dr. halála. Ritoók Zsigmond dr., a nagyváradi kir. Ítélőtábla elnöke április "22-én hatvannyolc éves korában meghalt. Kiváló alakja volt a magyar igazságszolgáltatásnak és széleskörű tevékenységet fejtett ki a város társadalmi életében is. Halála hire mélységes részvétet kelt mindenfelé. Ritoók Zsigmond dr. Nagyváradon született s tanulmányait a debreceni kollégiumban, a budapesti és a bécsi egyetemeken végezte. Tanulmányai végeztével a helytartótanácsnál vállalt hivatalt, majd később érdemei egyre sokasodtak, úgyannyira, hogy Szilagyi akkori igazságügyminiszter államtitkárnak hivta meg. Ritoók nem fogadta el a meghívást s ügyvédi gyakorlata mellett maradt. lH92-ben ügyvédből a nagyváradi királyi Ítélőtábla elnökévé nevezték ki s azóta ezt a hivatalát példás szorgalommal és szeretettel töltötte be Nagyváradon. Béke poraira! Á szabadkai ügyvédi kamara 1904. évi jelentése beható kritika tárgyává teszi főképp a helyi jogszolgáltatást és a kamara területén működő bíróságok munkálkodását. Számos és jogosult panasza van a személyzet felületessége, sietsége ellen, mely az esztendő vége felé statistikai paroxismussá fajul. Ilyenkor a tárgyalásokon csak ugy látja az ember az igazságokat, ahogy a gyorsvonaton utazó szeme előtt a telegráfpóznák elrohannak. A szabadkai törvényszék fölebbezési tanácsáról nagyon elitélő véleményt mond a jelentés, majd igy folytatja : «A törvényszék elnöke egyébiránt a statistika aberrációiba még fokozottabban el van fogulva, mint a többi itélőbiró s igy sajnosán kell tapasztalnunk, hogy a bizonyítás kiegészítése, első fokon nem érvényesített bizonyíték alkalmazása — ha a tárgyalás elhalasztásával járna — a szabadkai törvényszék felebbviteli tanácsa előtt sokszor csak a legszembeszökőbb esetben erőszakolható ki, nem ritkán pedig a tárgyalás elnapolását kívánó uj bizonyiték beszerzése inkább valami körmönfont leleménynyel üttetik el, természetesen az igazság rovására. A szabadkai törvényszék elnökének a tanácskozáskor való prae potens modorát az eredményeiben látjuk, a tárgyalások során való kötözködésektöl azonban a nyilvánosság előtt sem képes tartózkodni. A jogi nézetével meg nem egyező allegátákha beleköt és célzatosan kritisálgatja azokat; az ügyvédekkel sokszor vitába keveredik és leckézteti őket. Végtére az nem baj, ha a biró a jogi meggyőződéséről a felek képviselőit tájékoztatja. Sőt ez voltaképp kívánatos is volna s például éppen a bizonyítékok mérlegelése kérdésében a legszélesebb medrü diskussió a jó jogszolgáltatásnak eléggé meg nem becsülhető biztositéka lenne. A mi tárgyalási divatunkban azonban ez az okos módszer nem érvényesülhet, az időmúlás kérdésén kivül a féltékenyen őrzött és — persze — fonákul felfogott solemnitás miatt sem. Ámde az meg a másik végiét, hogy a birói tanács elnöke megcáfolhatatlan felfogást érvényesíthessen, még pedig — fájdalom — nemcsak a doktrína megcsorbulására, hanem a közönség érdekeinek a sérelmére. Hacsak ugy nem fogjuk fel a dolgot, hogy az Ítéletnek mind a két peres fél ugy sem örülhet s a többszörösen tisztelt statistika szempontjából tökéletesen mindegy : az alperes örül-e, a felperes örül-e. Ugyanez a szempont teljesen megokolttá teszi, hogy az uj - bármennyire döntő — bizonyítékok beszerzésére a tárgyalást elhalasztani fölösleges. A szabadkai törvényszék, mint elsőfolyamodásu büntető bíróság tárgyalásai sokszor parodistikusan hatnak. A rendszerint elnöklő biró modora felöl az 1902. évről való általános jelentésünkben már megemlékeztünk. Nem sokkal a jelentésünk felterjesztése után tűrhetővé lett az a modor, de a javulási szándék nem tartott sokáig. Az elnöklő biró az ügyviteli szabályok, a bűnvádi perrend, továbbá még a jónevelés reguláinak souverain félretételével szinte előlegezi a vádlottaknak a büntetést: kíméletlen és a legnagyobb mértékben sértő rászólásaival. A tanuk sem maradnak megkímélve és ha másból nem : a türelmetlenség megnyilatkozásaiból kijut a védőnek is. Másrészt bizonyos patriarkális szellem elől a tanács nem zárkózik cl. Egyik-másik biró — stante sessione — az előadandó ügyeiben referádákat fogalmaz azonközben, amig az elnöklő biró a vádlottat és a tanukat gyötri. Igen épületes az Ítélethirdetés után, rend és szokás szerint, következő jelenet. Az elnöklő biró az átlagos büntetéssel sújtott vádlottól kérdezi első sorban, hogy megnyugszik-e és egy lélekzetre elárulja, hogy a cselekményre a törvény mily maximumot szab. Közli a vádlottal, hogy a törvényszék kíméletes volt hozzá s a kir. tábla súlyosbíthatja a büntetést. Ezenközben az alügyész — a saját szokott kitétele szerint — óvatosságból felebbezést jelent be a vádlott terhére. Az elnöklő bíró nyomban felkapja az elejtett fonalat s figyelmezteti a vergődő vádlottat, hogy ime már a büntetés súlyosbítása végett az ügyészség megtette a magáét; de ez nem szentirás, ha a vádlott az Ítéletben megnyugszik, mert akkor az alügyész visszavonja a felebbezést. Az elnöklő biró, az alügyész, a vádlott és a próbálatlan védő közt egész licitáció kerekedik és sokszor el is van érve az igazságszolgáltatásunk panaceaként magasztalt célja: a felsőbíróságok munkától való tehermentesítése. Azt hisszük azonban, hogy egy kissé drágán. Méltóztatik mindezekből meggyőződni, hogy mikor a törvényhozás a törvényszékeinkre utolsó fokon való ítélkezést bizott, annélkül, hogy a biróképzésről gondoskodott volna : megépítette az emeletet, de magas földszintet nem épített alája*. Justitia ripacsai. A szabadkai ügyvédi kamara jelentése vázolja elénk a következő meglepő képet: cÁ szabadkai törvényszék főtárgyalási termét még a folyó évben átalakítják. Az az egy miséria meg is szűnik, hogy a teremben levő óriási kályha a vádlott kínvallatására nem fog annyira szolgálni, mint eddig; de az esküdtszéki védők ezután is helyiség nélkül fognak maradni, a tanuk pedig csak azon a szűk, bűzös kis folyosón szorongnak, amelyen eddig. Hogy a sok közül egy délelőttnek a képét fessük le: az 1904. évi december 13-án öt rendbeli főtárgyalás megidézettéi tették egymás számára lehetetlenné a tartózkodást azon a kis folyosón. A tanuk egymáshoz szorítva várták a sorukat. Azok, akiknek hely jutott a lócán, kedélyesen ölbe ültették az álltukban kifáradt társukat. A tanuk egyike — egy szoptatós asszony — nem csitithatta el a csecsemőjét, mert az anya meg sem tudott moccanni és a fojtó büz - s a pokoli hőségtől elájult (nem valami hysterikus hölgy, hanem) egy rendőr . . . A szabadkai járásbíróság büntető ügyei számára való jegyzői iroda lehetetlen kis lyuk. A kezelő irnok nem képes benne mozogni, az ügyiratokat tanulmányozó ügyvéd pedig a kalapját se tudja benne hová tenni. A szabadkai járásbíróság tárgyaló szobáiban megfelelő fogas nincs és az igen épületes, hogy a vádló ügyészségi megbízott, a védő ügyvéd és az itélő bírótól másfél lépésnyire az asztalon a téli kabátok egész barrikádja magaslik. Hogy az ügyészségi megbízott előkelő helyre van elrekesztve, mig az ügyvéd a saját térdére teheti csak az Írásait, az méltó pendantja annak a törvényszéki gyakorlatnak, amely gondoskodik róla, hogy a királyi ügyész asztalára gyertya kerüljön, ha besötétedik, holott a védőt a szabadkai törvényszék szívesen tudja a homályban. Azonközben mig a tanukat vallatják, a hivatalszolga kétágú létrán jár-kel föl s alá a pódium elé állított jegyzői asztal mellett, előbb a lámpákat gyújtogatva, majd a füstölgő kanócokon operálgatva*. Ha a vasút ki is egyezett a sérülttel, bizonyos körülmények között nincs felmentve a további kártéritésnyujtástól. Egy kocsirendező tolatás közben, tehát a vasúti üzemnél teljesített szolgálatában, elszerencsétlenült. A kocsik keresztül mentek lábain, ugy hogy mindkét lábát amputálni kellett. A vasút a sérülttel peren kivül kiegyezett, 1,000 koronát fizetve neki, melynek ellenében a sérült összes kártérítési igényeiről lemondott. Utóbb azonban a sérült további kártérítést követelt, életfogytiglan való életjáradékot kérve. A vasút a végkielégítési okirattal védekezett, de a budapesti kir. törvényszék az életjáradék megfizetését kötelezőnek mondorta ki. indokok: A vasút által előadott kifogás a kereset elutasítására alapul elfogadható nem volt. Igaz ugyan, hogy a végkielégítési okirat, aláírás előtt a felperesnek felolvastatott és megmagyaráztatok s azt felperes — az irat tartalmát tudomásul véve —• öntudatos állapotban, szabad akaratból irta alá és tanuk vallomásából megállapítható az is, hogy felperesre az okirat aláírásakor erőszak nem gyakoroltatott. Ámde nem bizonyította, de nem is állította a vasút azt, hogy felperes az aláírás alkalmával az őt megillető kárigény természete és terjedelme iránt kellően felvilágosittatott volna, sőt tekintetbe véve felperesnek akkori beteg állapotát s azt a körülményt, hogy oly csekély összegre egyezett ki, amely nem áll arányban a baleset okozta veszteségével, nyilvánvaló, hogy kárigényének terjedelme iránt tévedésben volt s igy aláírásában nyilvánult cselekményének horderejét nem is ismerhette. Az bizonyításra nem szorul, hogy a mindkét lábától megfosztott egyén keresetképtelen. 1,000 koronával pedig ezt az állandó keresetképtelenséget ellenértékelni nem lehet. Ennélfogva a vasút eddigi 1 korona 80 fillér napi keresetének megfelelő 54 korona havi járadékot tartozik fizetni, leszámítva belőle a már megkapott 1,000 koronát. A budapesti kir. ítélőtábla az elsőbiróság ítéletét helybenhagyja indokaiból és azért, mert a végkielégítési okirat tartalma szerint, felperes a vasút által felajánlott 1,000 koronát végkielégítésként kifejezetten abban a feltevésben fogadta el, hogy megsérülése saját vigyázatlanságának és önhibájának következménye. Ámde a nyilatkozatnak ezzel a tat talmával szemben, a vasút nem bizonyította, hogy felperes vigyázatlansága és önhibája a nyilatkozat kiállítása előtt hatóságilag megállapított s hogy az illető hatóság által foganatosított vizsgálatnak eredménye a felperessel kellőképpen közöltetett volna. Ennélfogva a felperesnek ezen nyilatkozat kiállítása körüli ténybeli tévedése annál kétségtelenebb, mivel az érintett nyilatkozatot előttemező tanuk vallomásából megállapítható, hogy felperes kitanít ása csupán a nyilatkozat felolvasására szorítkozott. A m. kir. Kúria (1905. február 1-én kelt 5,351/904. sz. döntésével a kir. tábla ítéletét felhozott indokai alapján helybenhagyta. 3 PAUA6 RÉSZVÉNY TÍnil««;T MYOwn»J« BUOAPKTEN