A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 52. szám - Az építőiparosok követeléseinek biztositása. 1. [r.]

376 A JOG pedig népünk ősi szokása, hogy mindegyik testvér a reá eső részt a természetes eldarabolás szerint kivánja kihasittatni, hogy neki is minden egyes darab földből jusson megfelelő rész. Ez a feldarabolás természetesen az egyes birtokrészletek értékének rovására töriténik. Az ily felosztások némely községben egészen a nevetséges kicsinységig ismétlődnek, elannyira, hogy 20—50 rjöl területek képezik az egyes osztályos atyafiak jutalékát, sőt néha még az ily területek is megosztás alá jönnek. Az ily apró birtokrészleteket tartalmazó dűlőkben az elválasztó barázdák, a művelés alá eső területhez viszonyítottan, igen nagy területet foglalnak el; ez pedig az egész dűlő felületéből elveszett érték. A túlságosan apró birtokrészletek tehát, mig egyrészről igen csekély értéket képviselnek, másrészről gazdasági művelésre sem alkalmasak, és igy nem alkalmasak arra sem, hogy tulajdonosaik létfenntartási alapját megszilárdítsák. Még szomorúbb a helyzett ottan, ahol kis terjedelmű birtokrészletek megosztására a társtulajdonosok között megállapodás nem jött létre, hárman, négyen, vagy néha többen is, mint egyenlő arányú tulajdonostársak lesznek a telekjegyzőkönyvekbe bejegyezve. Az ily telekkönyvi állapot aránytalanul nehézzé és költségessé, sőt szokszor lehetetlenné teszi a kibontakozást. Örökös viszálykodást idéz elő a legközelebbi vérrokonok között, amely viszály perre s a peres viszony elszegényedésre vezet. Kivánatos tehát, hogy a telekkönyvi törvények alkotásánál olyan elvek hódítsanak tért, amelyek alapján a kisterjedelmű külbirtokok tovább darabolása korlátozható, — az ilyen kisterjedelmű birtokokra kettőnél több társtulajdonos tulajdonjogának bejegyzése pedig megakadályozható legyen. Emellett azonban szükséges volna az is, hogy az eladás alá eső birtokoknak nem magyar állampolgárok által való megszerzése bizonyos mértékig megnehezittessék, sőt intézmények volnának létesítendők azon célra, hogy az eladás alá jövő nagyobb területű ingatlan birtokokat a kisgazdák az állam segélyével vagy közvetítése mellett kedvező feltételek alatt megszerezhessék. Szerény nézetem szerint ez is olyan lépés volna, mely a kivándorlást erősen csökkentené, mert megszüntetné a kisbirtokoknak gazdaságellenes és túlságos mérvű eldarabolását és lehetővé tenné a földműves népnek kisebb mezőgazdaságok, sőt ujabb községek alapítását. Emellett azonban méltányos volna a legkisebb birtokos osztály részére másnemű kedvezményeket is életbeléptetni ; mert amíg egy fél úrbéres teleknek megfelelő ingatlan birtoknak a tulajdonosa képes családjának fenntartására ; addig az l/9-aá telkes gazda, ha összes közterheit lerótta, az ezenfelül eső jövedelemből még napszámosi minimalis jövedelemhez sem juthat ; s igy anyagilag rosszabb helyzetben van, mint a teljesen vagyontalan napszámos. A kisbirtokost ezen előtte visszásnak látszó állapota rendesen igen elkeseredetté teszi és többször hallottam ily kisgazdáktól olyan nyilatkozatot, hogy inkább óhajtanak Amerikában napszámosok lenni, mint Magyarországon kisbirtokosok. Minthogy pedig a tömeges kivándorlás által lassanként még a nagyobb birtokosok létérdeke is meg lesz támadva, főképpen a földműves napszámosok hiánya miatt : kívánatosnak tarthatjuk a kisbirtokosok létérdekének támogatását s ezen a téren még áldozatoktól sem szabad visszariadni. Az építőiparosok követeléseinek biztosítása. Irta ÖDÖNFI MIKSA dr , bpestí ügyvéd. t A 90-es évek vége felé az építőipar fellendülését egy hirtelen nagy válság követte, mely beigazolta, hogy nálunk nem az építőipar lendült fel tulajdonképen, hanem egyes kapzsi vállalkozók aknázták ki a helyzetet, az építő iparosokat. Az eredmény az építőiparosok óriási vesztesége volt, amelylyel kapcsolatban azonban ezen szédelgő vállalkozók jó része szintén tönkre ment. Az építőiparosoknak azon óriási veszteségei, melyet a szédelgő építtetők okoztak, felvetették nálunk is az építőiparosok követeléseinek biztosítása kérdését, ugy mint az Németországban, Amerikában egy időben jogi megvitatás tárgyát képezte. Azonban ugy mint más államokban — nem jutott a kérdés düllőre nálunk sem; s nehéz is a kérdést az építőiparosok megelégedésére megoldani. A biztosításoknak azon módjai ugyanis, melyeket eddig megkíséreltek az építőipar megbénítására vezettek. Németországban törvényes elsőbbséget akartak adni az építőiparosok követeléseinek : az illető épület árverési vételárára. Ennek természetes következménye volna, hogy senki építkezés részére hitelt nem merne nyújtani, pedig az építőipar csak akkor virágozhatik, ha a hitelforgalom minél nagyobb. Amerika, Svájc némely cantonja és némely más európai államok hatósági elbirálás alá akarták vetni az építtető által felveendő kölcsönt s azt hatósági beleszólással az építőiparosok között szétosztani. Ez ismét az építkezési kedvet lohasztotta, ugy hogy egyáltalán senkinek sem volt kedve építtetni inkább, mint hogy a hatóságok diktálgassanak neki. Ep igy vajúdik nálunk is a kérdés. Az Országos Iparos-Egyesület az Iparkamarával felváltva dolgoztak ki módozatokat, azonban concrét javaslattal egyik se tud fellépni. Lássuk tehát, milyen módon lehetne az építőiparosok követeléseit magánjogi uton, vagy milyen módon lehetne büntető segély igénybe vételével — többé kevésbbé biztosítani. A Budapesti Keresk. és Iparkamara legutóbb egy értekezletet tartott az építőiparosok követeléseinek biztosítása tárgyában, amely értekezleten egy építőiparosok és jogászokból álló bizottság foglalkozott a kérdéssel s abban állapodott meg, hogy magánjogi uton olykép vélik a kérdést előre vinni, ha csőd esetén az építőiparosok követelései egyéb hitelezőkét megelőző osztályba soroztassanak az általa nyújtandó tömegre, másrészt büntető uton a büntető törvény novellája delictum sui generis-t állapítson meg az ily építkezési szédel«Cela n' engage á rien» ; a főszerkesztők, a napilapok docéje szerint is, vajmi keveset szerkesztenek és csak dekoratióul szolgálnak. (Ezen cimkórság elterjedéséről tanúskodik azon meglepő adat, hogy még a «Végrehajtók Lapja» is megengedi magának a főszerkesztő és felelős szerkesztő luxusát.) Az élelmes vállalkozó azonban elérte célját. Mint a fény az árnyékkal, ugy egybe van forrasztva ezentúl az ő neve a főszerkesztőével együtt — Castor és Pollux nem voltak a külvilág előtt bensőbb összeköttetésben, mint e két, annyira különböző név. Késő már az orrfintoritás, a kellemetlen érzet — minden hirdetés, minden reklám ujabb és ujabb hírnöke ezen természetellenes szövetségnek, melyre csakis Grctchen szavai illenek, midőn Faustot Mephisto társaságától óva inti: «Es thut mir lang schon weh, Dass ich dich in der Gesellschaft seh». A concurrentiának egyik undok szüleménye, hogy most már aranyórák, átjátszott zongorák stb. is szerepelnek az előfizetőknek nyújtandó kedvezmények sorában. Ezt a keserű labdacsot is kell a méltóságos vagy kegyelmes urnák lenyelnie. «Ce n'est que le premier pas, qui coute». Es vájjon milyen munkához szegődött ő ? A mai döntvénytárak összeállítói igen könnyű, inkább ollózó, mint önálló szellemi munkát végeznek — az oroszlánrészt már előttük mások végezték. A jogi szaklapok szerkesztői hetenkint látogatják a felsőbíróságok irattárát és nagy fáradsággal, az egész heti referádának átfürkészésével, gyűjtik a közölhető jogeseteket, azokat nagy költséggel leíratják és feldolgozzák. Az eddigi döntvénytárak szerkesztői ezeket ujabban ugy-ahogy — szakma szerint elkülönítették, de sajátjukat adták ki. És az uj vállalkozók ezt a nagy szellemi munkát egyszerűen, minden ellenérték nélkül kisajátítják, szép etikett alatt áruba bocsátják — és a siker, az anyagi és erkölcsi eredmény az övék. Mert a közönség — még a jogászközönség is — a nagy dobbal hirdetett árut nagyobb kedvvel vásárolja, mint a szerényen, bár nagyobb belértékkel kínálkozó szellemi portékát. Lehet-e ezen munkát szellemi munkának nevezni és nem félrevezetése-e a birói kar előkelőségeinek, midőn neveiket az ily vállalat lancirozása végett kölcsön kérik, csak azért, hogy annak nagyobb kelendősége biztosíttassák és az obscurus szerkesztő is ezáltal talán magasabb társadalmi polcra jusson? Gyermekkoromban a felvidéken nagyon dicsértek előttem egy kitűnő ásványvizet, melynek «lipóci» volt a neve. Egyszerűen dugaszolt palackokban árulták, de kelendősége éppen nem volt nagy. Évekkel később értesültem aztán, hogy a híres «Salvator» ásványvíz azonos a lipócival. Az uj előkelő név és az üveg ettikettirozása, no meg a reklám tették e csodát. De itt is a tulajdonos saját vizét hozta forgalomba, annak értékét tudta ügyesen emelni. De mit szóljunk azokhoz, akik ugyanazt a miveletet mások tulajdonán, azok megkérdeztetése nélkül is végrehajtják és emellett árujuk cseppet sem jobb, | mint az eddig forgalomban volt portéka. Mert az olló haszná! lata — a legjobb akarat mellett — sem tekinthető valami kiváló szellemi tevékenységnek. Főszerkesztő urak, töprenkedjenek ezen egy kissé és legyei nek gondosabb őrei azon nagy, komoly munka és kiváló szakképzettség árán szerzett nevüknek, mely mindannyiunk előtt annyira becses. Önök bizonyára jól szokták megnézni azt az embert akivel karonfogva lépnek az utcára. Miért tesznek itt kivételt? Vagy azt hiszik talán, hogy az irodalmi világban meg volna engedve az, ami a gyakorlati életben de rigueur ki van zárva. ? r. I.