A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 3. szám - Jogbölcselkedés. Folytatás - Költség a járásbirósági büntető ügyekben. 1. [r.]

A JOG 19 Hátrább, ügyvédek az agarakkal! Az obligát frázis bele van teremtettézve ebbe a cikkelybe is — persze : az ügyvédi kar tekintélye, lévén a kar tekintélye — tudjuk — az igazságszolgáltatás egyik «tényezője» ; az exisztenciális érdek . . . már ahogy ezek a cafrangok szólani szoktak. A frázisokkal nem foglalatoskodom, inkább az érdemben való állításokat próbálom szemügyre venni. Azon kezdi a cikk, hogy a járásbirósági Ítéletek ((legnagyobb részében» többre rug a ((képviseleti költség», mint a büntetés összege ; van rá eset, hogy a hatszorosánál is nagyobb. A járásbíróság elibe tartozó ügyek vádlottai között legtöbb a «szegény, keze munkája után élő exisztencia» — aki, hogyha a védőjének vagy 20 korons dijat, a másik fél ügyvédjének 30 koronát köteles fizetni, egész havi keresményét veszti és gyakran megesik, hogy az egész munkásfamilia éhezik hetekig azért, mivel 1. az apjuk ittasságában valami gorombaságot talált mondani. 2. mivel sok esetben még végrehajtási költségek is szaporítják a föntebb megénekelt költségeket. Mindezeknél fogva — véli a cikk — a járásbirósági eljárásban az ügyvéd dijait «rendszerint)) a saját felével kellene fizettetni. Alább rátérek, hogy az ügyvédi segítségnek a járásbirósági ügyekben mily csekélyke jelentőséget tulajdonit a cikkíró, egyelőre elég volt fölmarkolni ennyi tévedést. Hát én nem tudom, hogy Újpesten, ahonnét a cikkíró a gyakorlata javát merítheti, ho^y áll a dologj; koncedálom, hogy ott a «képviseleti» költség olyan nagy arányokban szokta a pénzbüntetés summáj;'t meghaladni; viszont szíveskedjék a cikkíró nekem koncedálni. hogy az máshol széles a hazában sehol sincs igy. A gyakorlat egész egyszerűen az, hogy ha teszem a vád becsületsértésére irányul, a főmagánvádló ügyvédje följelentést szerkeszt és megjelenik az első tárgyaláskor, amit nem lehet megtartani, mert a tanukat a bíróság elfelejtette megidézni; a másodikon, amelyen csak az egyik tanú talált megjelenni s a másik azt izeni az egyikkel, hogy ő beteg, a harmadik tárgyaláson, amelyen már megjelen a másik tanú is és a bíróság ítéletet hoz : az ilyen esetben 20 koronákat szoktak az eljárást költségnek ama része fejében megítélni, amely a főmagánvádló ügyvédjének a díjazására esik. Ez az átlagos díjazás. És apotiori fit denominatio. Hogy az ilyen díjazás nem felel meg sem annak a bizonyos exisztenciális érdeknek, sem annak a bizonyos kari tekintélynek, sem annak a bizonyos igazságszolgáltatási tényezőségnek : azt csak nem kell bizonydokolnom ? Nemis beszélek róla, hogy az ügyvéd a becsületsértés körülményeinek, az eshetőleg megesett viszontsértegetésnek, a tanuk bizonyitóképességének a megállapítására majdnem mindig számbavenni való időt mulaszt, mert a paraszt szörnyen hosszú lére szokta ereszteni a mondókáját. Azután : azok a tárgyalások sem esnek meg olyképp, hogy a bíró kilenc órakor végzi el valamennyit: tárgyaltunk mi már azért a klasszikus öt koronáért délben is és őgyelegtünk a tárgyalásra vártunkban reggeli 9 órától fogva, a bíróság nem-tulságos komforttal kibélelt fészkében. Ezeket azonban nem veszi tekintetbe senki: az eset apró-cseprő. A cikk is a nagy dolgokkal, az esküdtbiróságiakkal támaszt el bennünket, ügyvédeket. Fizessenek bennünket ott, ahol a vádlottak nyaka forog kockán. Azt persze nem tudja, aki nem tudja, hogy a törvényszéki és legkivált az esküdtbirósági ügyek vagy nyolcvan százalékában hivatalból rendelnek ki bennünket védőkül és ilyenformán az esetek nagyon nagy számában az a dicső tudat a fizetségünk, hogy az államnak közérdekből működő és közpénzekből díjazott közege, a közvádló mellett ugyancsak közérdekből dolgozunk — díjtalanul. Elég az ahhoz : az esetek túlnyomó többségében a följelentésért, egy-egy tárgyalásért — tartott légyen a várakozás akárme Idig — öt-öt koronák járnak az ügyvédnek. Az időmulasztást latba vetik minden más olyan ember díjazásában, aki a napi keresetéből él vagy általán : aki szabad hivatást gyakorol, — csak éppen az ügyvéd idejét nem becsülik meg minálunk. A cikk ugyan azt véli, hogy az ügyvéd «merő időmulasztását tisztességesen kell honorálni)), ám ezt a bírák hébekorba és legfölebb csak akkor vallják, ha az újságba cikkelyt irnak. Az igaz, hogy a biráinknak, a köztisztviselőinknek nincs is igen érzékük ehhez a kérdéshez. De ez más lapra tartozik. Szóval, oda konkludál a cikk : «fontos büntető-politikai | érdek, hogy a kisebb deliktumok üldözésének terén a terheli tet a büntetésen kivül más valami ne sújtsa*. (Ezért fizesse a főmagánvádló az ügyvédje dijait, ha a j vádlott bűnös is). Nos : nem szeretem a malíciát, de azért a tollam hegyére I tolaksz-k a kérdés, amint következik : Mesgyeigazitási pörben, szörnyen apróban, kiszáll a bíró a joggyakornokkal a községbe, amely a bírósági székhelytől nem tudom 28, vagy 30, vagy hány kilométernyire vagyon. A falubéli tanuk a helyszinére voltak idézve; azok, akiknek az lett légyen a hivatásuk, hogy a régi mesgyét mutassák meg. De a tárgyalás napján országos vásár volt a szomszéd városban : a tanuk oda mentek, hát a tárgyalásra nem jelentek meg, a bíróság pedig fideliter haza szállt. Tessék nekem elhinni, hogy a bíróság nem ágált semmiféle fontos jogpolitikai érdekkel és nem mondotta, hogy az egész disputa nem ér annyit, amennyibe az egyszeri kiszállás kerül ; sőt: jóllehet vasúton mentünk ki, és vissza, a rendszeres kocsibért számította föl és vonta le az előlegezett költségekből. Ez pedig igy történt, amiként mondom. Tudom, mert az az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét .... majd hová is beszélek: mert az egyik hivatalos perszóna, a joggyakornok — én valék. Azt mondottam az imént, hogy mindezeknél fogva kérdezni fogok valamit. De már csak inkább meg nem kérdezem. Fájdalmas a cikkirónak, hogy azokat a költségeket sok esetben végrehajtás utján «érvényesitik» és — persze — «ezzel uj költség merül föl». Hát ugy van az, ha az ember nem tartja féken a fantáziáját. AÍ ügyvéd tudja a felétől, a perből, hogy az a másik ember napszámos, ha napszámos. Tudja a gyakorlatából, hogy a napszámos szobájában rendszerint és csekélyke, előre nem sejthető kivétellel, csak annyi az ingóság, hogy az árverési költ' ség se kerülne ki a vételárból, hogy tehát a bíróság az árve. stanciájából származik | Grotius), ugy hogy azon maga az Isten j sem változtathat, mint amiképp nem változtathatja meg az Isten a mathematikai igazságokat; Istennek hatalmában állott az embert másnak teremteni, mint amilyennek tényleg teremtette, de miután a valóságban ilyennek teremtette s a jogi elvek pedig magából az ember lényegéből származnak, azokat Isten éppoly kevéssé változtathatja meg, mint a kétszerkettő igazságait. aSőt ha nem is léteznék Isten, vagy ha az Isten az emberi dolgokkal nem törődnék, mint embereknek mégis lenne természetjogunk)) (De jure belli et pacis, prol. 11). Mondották, hogy a jog észparancson alapszik (Kant), mig másoknál a jog az észnek dialektikai processzusa folytán fejlődik (Hegel) ; vagy pedig az abszolútum piodukálja a jogot a maga nagyszerű evolúciójában (Schelling) stb. stb. De másfelöl magtagadtak a jogtól m;nden objektív létet ; majd az állam a maga fennállásának eszközéül és biztosításáért teremti meg a jogot (Hobbes); majd valamely eudaimonisztikus cél elérésére születik meg a jog (ha a konzekvenciákat megvonjuk, ezt tanítja Thomasius ; MacchiallmáX pedig éppen csupán politikai célt szolgál a jog) — mig végre akad ember, akad 1 gondolkozó, aki fennen hirdeti: «Recht ist, was Mir recht ist,» sőt legújabban az individuum teljes emancipációjának korában, az egyén abszolút szabadságában kéjjel úszva, Nietzsche az erősebb jogát, a borzasztó, minden erkölcsi alapot nélkülöző jus fortiorist támasztja fel abból a sírból, amelyről azt hittük, hogy a kultúra és a humanizmus örök időkre elhantolta. A khaoszból hol találjuk meg a kifelé vezető utat ? Miféle joggal csatlakozhatunk a jogi idealizmus hivői mellé és minő joggal támadhatjuk meg a jogi idealizmust? Objektív, tudományos gondolkozásunk közben nem szabad csupán egyéni hajlamunkat követni; nem szabad, hogy az ész a szív után induljon. Kínos dilemmánkból kisegít bennünket egy még kínosabb kérdés, amely kérdésre csak ugy tudunk tudományos feleletet adni, ha állítjuk, hogy semmit sem tudunk és semmit sem tudhatunk; ha a borzasztó ignorabimus-hoz fordulunk. Az objektív lét kérdését értem. Épp ugy, miképp nem állithatjuk tudományos bizonyossággal, hogy a rajtam kivül levőnek gondolt és tőlem független mindenség létezik (Berkeley, Kant), épp oly kevéssé tudunk felelni étre a jogtudomány legnagyobb kérdésére: hogy az isteni, ideális, a természeti, észjog, egyszóval a jog an sich létezik-e vagy sem? (az emii1 tett kifejezések ugyanis mind egy dolgot, egy értelmet fejeznek ki : a jog an sich-nek. különböző, a gondolkozás történetében felmerült elnevezései ezek). A Kant titokteljes Ding an sich-)e nemcsak határfogalom, hanem egyszersmind egy nagyon problematikus fogalom.