A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 52. szám - Árverési feltételek

A JOG 379 ingó dolog tulajdonának egy szerzési módját, a BTK. Növel- í Iájába is a 367. szövegébe a magánjogi szabályok figyelmen kivid hagyásával történt jogtalan elsajátítást lehetne bevenni, amiálta! a Moskovttz részéről ajánlott részletezés feslegessé válnék. Elismerve, hogy az eltagadás, elidegenítés, elzálogosítás stb. mind módozatai az elsajátításnak, de egyszerűbb és mégis mindent (a cikkíró szövegéből talán kifeledett eshetőséget is) felölelő kifejezés lenne a jogtalan elsajátítás, ami a 365. §. tényálladékának ma is a nevét és lényegét képezi. Nagyobb világosság kedveért ugyan nem zárkóznám el az «eltagadás, elidegenítés elhasználás és elzálogosítása felemlitésétől, de azt hiszem a törvényt helyesen értelmező bíró a jogtalan elsajátítás kifejezés alatt éppen ezeket érti. Fődolog azonban szerintem a 8 napi fiktió feltétlen kihagyása. Mindenesetre szükségesnek tartom továbbá egy bizonyos érték-mimmum felállítását. E részben szintén radikálisabb reformot óhajtok, mint cikkíró. Bizonyos minimális, pl. öt koronát meg nem haladó tárgyak, éspedig nemcsak élelmi vagy élvezeti cikk, de bárminő tárgy jogtalan elsajátítását, túlzott dolog vétséggé minősíteni. Aki egy cérnát vagy egy zsebkendőt talál s azt nem viszi a hatósághoz, azt vétség miatt hivatalból üldözni legalábbis túlságos jogvédelem és a repressiónak túllépése. Maga a Polgári Törvénykönyv tervezete is (598. §.) csak a három koronát meghaladó értékű dolog találása esetében teszi kötelességgé a bejelentést, 3 korona értékűnél kisebb dologra nézve az elvesztőnek kell jelentkeznie, külömben egy év alatt a találó tulajdonjogot szerez reá. (599. §.) Részemről tehát a büntetőjogi repressiót általában csak az 5 korona értéket meghaladó talált dolog jogtalan elsajátítása esetében tartanám jogosuknak. A csekélyebb értékű tárgy jogtalan elsajátítása pedig, ha az a magánjogi szabályok megsértésével történt, kihágássá lesz minősíthető s a kih. BTK. 127. §-ába lenne beilleszthető. Nem lesz talán érdektelen megemlítenem, hogy a BTK. készítése alkalmával Kozma Sándor, a kiváló gyakorlati kriminálista indítványozta az értékminimum felállítását. Végül az 1843-iki javaslat és az olasz törvény egyező álláspontja alapján a büntetési tételek szempontjából különbséget tennék ama két eset közt, midőn a találó tudta, hogy ki vesztette el a dolgot s midőn erről nem volt tudomása. Az előbbi esetben ugyanis a tettes subjective kétségkívül bűnösebb s így méltán megérdemli a súlyosabb büntetést. A mai büntetési tételt azonban részemről felemelendőnek vélném, mert ha a 367. §. esetében ő havi fogház kiszabható, holott itt is a véletlenség juttatja a dolgot a tetteshez, ugyanez a tétel bátran ráillik a 365. §. esetére is. A két §. büntetési tételét tehát egyenlősíteném. A pénzbüntetést mint mellékbüntetést meghagynám (illetőleg a 367. §-ra is kiterjeszteném), mert a deliktum motívuma kétségtelenül a kapzsiság, a bírvágy s erre a pénzbüntetés igazságos és célszerű repressiv eszköz. Mindezek figyelembevételével a 365. §. mai szövege helyett részemről a következő szöveget ajánlom : «Aki bt korona értéket meghaladó idegen dolgot talál és azt a magánjogi szabályok jigyelmen kivül hagyásával jogtalanul elsajátítja : hat hónapig terjedhető fogházzal, — ha azonban tudta, hogy a talált dolgot ki vesztette el: egy évig terjedhető fogházzal s mind a ket esetben ezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.)) A büntetési tételek ily felemelésének igazolásául legyen szabad még megemlítenem, hogy az olasz BTK. 420. §-a az első esetre egy évig terjedhető fogházat és 1,000 líráig terjedhető pénzbüntetést, a második esetre pedig két évig terjedhető fogházat állapit meg. Az 1843-iki javaslat pedig a lopás büntetésének (hat hónap — öt évi rabság) egy negyedét, illetőleg felét rendeli kiszabandónak e delictum miatt, tehát 300 forintot meghaladó értékű talált dolog jogtalan elsajátítását két és félévi rabsággal (amely a mai fegyháznak felel meg) bünteti. De a kiváló törvényhozási munkáktói eltekintve is, igazságos és céiszerü az általam javasolt, a mainál magasabb tétel, mert e delictum vagyon elleni cselekmény s nagy értékekre is vonatkozhatik, amikor a 3 havi fogház kétségtelenül csekély lehet. A minimum mindkét esetben úgyis csak egy nap, így az enyhe esetek mérlegelésére a bírónak szabad keze van. Kiegészítené a fentebbi uj szöveget a kihágási BTK. 127. §-ának második bekezdésébe illesztett ez a toldalék : ((Ugyanezzel a büntetéssel (8 napi elzárás) büntetendő : aki öt korona értéket meg nem haladó idegen dolgot talál és azt a magánjogi szabályok figyelmen kivül hagyásával jogtalanul elsajátítja.» Végül a reformhoz tartoznék, hogy a 366. §. (vaiamint a kih. ÍJ. T. K. 127. §.) esetében a bűnvádi eljárás nemcsak a hozzátartozók körében, mint a 369. §. rendeli, hanem álta- I Iában csak a fél indítványára lenne megindítható. Igazolja | ezt a cselekménynek a többi vagyon elleni delictumokkal szemi ben enyhébb jellege és az a körülmény, hogy a sértett beletörődött sérelmébe, kivált csekélyebb értékek elvesztése esetén igazolatlan lenne a hivatalos üldözés. Mmima non curat praetor. Nagyobb értékű tárgy elvesztése esetén pedig a sértett ugy sem fog késlekedni a feljelentéssel. Árverési feltél elek. X' Irta PETROVITS LAJOS, ítélőtáblai biró, a huszti jbiróság vezetője. A népek ereje — függetlensége, a kultúrában és szabadságban való előrehaladás alapföltétele a vagyonosság és ezen alapuló anyagi jólét. Csak a vagyonos népeknél fejlődik ki a nép fizikai egészsége, épsége, jövőjének állandósága, munkaerejének hatálya és fokozása, a morál és az igazság uralma, a szabadság, a függetlenség érzete, a munkabeli kitartás és valódi elégültség. Az egyéni vagyon alkatrésze a nemzeti vagyonnak, és az emberi tevékenység, amidőn a vagyonszerzésre irányul, ezen tevékenységet biztosítva látja a fennálló jogintézményekben. A biztosított jogállapot és jogi rend alapján nyugszik minden törekvés, amelyet az ember akár a tudomány és gazdagság — akár az ipari és forgalmi élet terén kifejt. Nem közömbös tehát az államok életében ezen törekvések megvalósítására irányuló, a nemzet vagyonosságát, a nemzet, az államalkotó erő szilárdítását előmozdító törvények alkotása. Azon törvények közé, amelyek e célok megvalósítására irányulnak, tartozik a végrehajtási eljárásról szóló törvény. Ez a törvény ma már a jogi és forgalmi élet igényeinek meg nem felel, sok panaszra ad okot. A Jog hasábjain munkatársaim a végrehajtási törvény hiányait, a gyakorlati életben észlelt visszaéléseket kimutatták, azok egyes szakaszait erős bírálat tárgyává tettél--, a mindennapi jogélet tapasztalataiból merített ismereteiket és javaslataikat előterjesztették és rámutattak a hiányaira és az ebből ugy az egyesekre, mint az államra háramló károkra. Az igazságügyi kormány figyelme erre kiterjedt és a végrehajtási törvény módosítását magában foglaló törvényjavaslatot elkészítette, azonban — a közgazdaság nagy kárára — ezen javaslat a politikai viszonyok és a törvényhozás munkaképtelensége miatt napvilágot egyelőre nem láthatnak. Most csak a végrehajtási törvénynek az ingatlanokra vonatkozó egyes részeiről akarok szólni. Általános a panasz, hogy a végrehajtási törvény a hitelezők érdekeinek kijátszására módot és alkalmat nyújt, hogy a végrehajtási ügyek évek hosszú soi»án át húzódjanak anélkül, hogy a hitelezők követeléseikhez juthatnának. Hogy a 10% bánatpénz mellett alkalmat nyújt a végrehajtást szenvedettnek, hogy teljesen vagyontalan egyéneket bánatpénzzel ellátva, ezek tulmagas áron az ingatlant megvehessék és ily módon ujabb és ujabb árverések által a hitelezők kielégítését megakadályozzák. Bírói gyakorlatomból egypár esetet mondok el. Megtörtént az az eset, hogy ily módon egy 100 koronára becsült ingatlanra 10 korona bánópénz letételével egy oda állított vagyontalan egyén által 120,000 korona vételár igértetett s ekkor a végrehajtást szenvedett a 172. szakasz alapján hiteles telekkönyvi másolattal kimutatva azt, hogy az ingatlanát terhelő követelések a megígért vételárból kitelnek, az árverést beszüntette, s a hitelezők a kielégítéstől elestek — végrehajtást szenvedett pedig jó időre többi értékes ingatlanait az árverés alól elvonta. A törvény 180. §-a azon intézkedése, hogy ha az árverés jogerőre emelkedett, a vevő az ingatlan birtokába lép, az úgynevezett árverési hiénáknak bő jövedelmet hoz. Volt esetem, hogy — amidőn különösen erdőségre foganatosíttatott árverés — szintén oda állíttatott vagyontalan egyének által az ingatlant megvették, az árverés jogerőre emelkedvén, az értékes erdőt ledöntötték, mire a vagyontalan vevő ellen a visszárverést megkérték, már az ingatlannak az árveréskori értékéhez képest 1jl0 értéke volt. De volt másik esetem is, hol a vagyontalan vevő házat és birtokot megvevén, abba a 180. §. adta jognál fogva beleült és egy fillért sem fizetett többet s képes volt mindenféle jogorvoslatok igénybevételével 8 esztendeig a vesztett bánópénz árán a birtokban benn ülni. Nem nyújt kellő biztosítékot a téves telekkönyvi állapot helyreállítására a törvény I18. §-a. Számos eset fordul elő, amidőn az azonos nevü, de nem adós ingatlan birtokát árverezik el az adósé helyett. A végrehajtás egész folyamán a bírósági végzéseket az adós kapja, a valódi tulajdonos csak akkor jut az egész dolognak tudomására, amidőn ellene a birtokbavezetést foganatosítják, amidőn a vevő a I tulajdonjogot is magára bekebelezteti. Egy másik eset, amidőn a telekkönyvi bevezetés téves, a telekkönyvi tulajdonos az ingatlannak nem valódi tulajdonosa, — az ingatlan biitokában