A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1903 / 44. szám - Németbirodalmi törvényszéki határozat a tisztességtelen versenyt illetőleg - Magyar alkotmány- és jogtörténet. Tekintettel a nyugati államok jogi fejlődésre. Irta Timon Ákos. Budapest, 1903 [könyvismertetés] Vége
316 A JOG 7 kormányzat és törvénykezés eredetét s fejlődését, elmondja mint keletkezett, nevekedett a nádor állása s hatalmi köre, ki már a XIII. század első felében, mint az Aranybullából is kiderül, igen fontos személy. A törvényhozó hatalom gyakorlásáról szóló fejezet kiváló figyelmet érdemel, s annak akkori első jelenségei átnyúlnak korunkig. A II. K: V. fejezetnek a megye keletkezése és fejlődése képezi legvonzóbb s mai napság szempontjából is érdekes részét. Kiterjed szerzőnk a had- és pénzügyre is (II. K. VI. fej.), amely sok tanulságosat foglal magában az akkori idők idevonatkozó alkotmányi viszonyait illetőleg. Különösen becses a II. K. VII. fejezete: A királyság és az egyház, annál is inkább, mert ennek a kornak predomináló hatalma az egyház; közjogi s alkotmánytörténelmi íróink ezt a fontos fejezetet rendesen kihagyják, azt mint önálló tagját az anyagnak nem tárgyalják. Guizot utal arra müvelődéstörténelmében, hogy mily nagy fontossága volt az V-ik századtól a XVI-ig az egyháznak, mint uralja és vezényli az az emberi szellemet. Tanulságos azonban ezzel szemben az is, hogy nálunk az egyház oly prepotenciát, mellyel másutt birt, el nem ért, — nálunk igen hamar megalakul a nemzeti egyház, mely változott körülmények s viszonyok között többé-kevést.bé megőrzé Rómától váló függetlenségét. (269. 1.) Bizonyos mégis, hogy akkori viszonyaink közepett nagy hatalmat gyakorol az egyház, főemberei méltán elfoglalják az első helyet. Sz. István és Sz. László törvényhozását uralja az egyház szelleme, — de már Kálmántól kezdve a világi elem mind nagyobb befolyást nyer. A XIII. század jogi és alkotmányi fejlődése határozottan világibb, mint bárhol másutt Európában, p. o. az Aranybullától kezdve, III. Endre nevezetes törvényéig, a' politikai fejlődésben mindinkább a világi irány dominál. P. o. a koronázás, ez az intézmény első fejleményében tisztán egyházi jellegű. II. Endre alatt már némi politikai színezetet nyer. III. Endre alatt s után, egyházi ünnepélyben végrehajtott politikai akció, alkotmánybútositó tény, teljesen azzal a hatállyal, minővel ma is fönnáll. Azonfelül az egyház és főembereinek hatalma nálunk soha sem volt alkotmányellenes, ellenkezőleg, — Leó irja, hogy «a pápák a népek szabadságát még saját fejedelmeik zsarnoksága ellen is megvédelmezték, (I. bővebben Gesch. d. Mittelalt: H. 119. 1.) Ki ne gondolna IV. László alatt a pápa és a főpapság viselkedésére. Az Aranybulla létrejövetele körül nagy érdemei vannak János esztergomi érseknek. Róbert Károly önkényes uralkodása ellen a papság emel panaszt a pápánál. A papság ennélfogva mindenütt szembeszállott a királyi hatalommal, mihelyt ez korlátlan hatalomra törekedett; de nem akarta elnyomni, hanem csak a törvényes korlátok közé iparkodott visszaszorítani. A munka Ill-ik könyve a középkori jogintézményeket tárgyalja, domináló vezérhangja ennek a résznek, hogy: «a nyugoti államok jogéletének . . . partikuláris irányával szemben Magyarország jogéletét az egységes irány jellemzi.* (281. 1.) Hazánkban nem találunk annak nyomára, hogy «a hűbéri nemességnek, a papságnak, a közsé4eknek egymástól egészen külömböző helyzetük, törvényeik és szokásaik voltak. Ezek mindannyi megkülönböztetett társaságok voltak, melyek valamennyije saját rovására, saját szabályai és saját kormánya által kormányozá magát, — összeköttetésben és érintkezésben voltak ugyan egymással, de nem voltak valódilag egyesülve és nem képeztek szabatosan mondva egy nemzetet vagy egy államot.» (Guizot.) Ennek a résznek másik kiváló alkatrésze a magánjogi intézmények tárgyalása. Tudnivaló ugyanis, hogy nálunk 1848-ig a köz- és magánjog között azon élesebb elkülönzés nem volt, mint az ma előfordul. Grünwald Béla hozza föl, hogy «a magyar magánjog annyira össze volt nőve közjogi elemekkel, hogy alig lehetett megbolygatni a nemesség közjogi állásának megingatása nélkül, s a nemesség abban a nézetben volt, hogy az ősiség a családok fenntartásának egyik legerősebb biztositéka.* Különösen fontos arra, hogy középkori alkotmány- és jogfejlődésünk ismerete tökéletes legyen, a magánjogfejiődés beleszövése is. De érdekes ennek morális háttere, amire nézve fölhozhatom J hering következő szavait: «Mi a nemzet részére a magánjogban vettetett el és érlelődött meg, az a nép- és államjogban is fog gyümölcsöket fujtani. A magánjog legalsóbb fokán, valamint az élet csekély és legcsekélyebb viszonyaiban kell amaz erőnek cseppenkinl alakulnia és amaz erkölcsi erőnek szaporodnia, melyet az állam igényel, hogy velük nagyobb viszonyokban működhessék. Egy nép politikai fejlődésének igazi iskoláját nem az állam, de a magánjog képezi és ha tudni kívánjuk, hogy szükség esetén hogyan fogja ez utóbbi politikai jogát és nemzetközi állását védelmezni, csak tekintsünk akkor az egyesre, ki a magánéletben oltalmazza saját jogát .... egy népnél, hol mindegyik külön fenntartja jogát, minden legcsekélyebbnél is, annak senkisem veheti el legfőbbjét, amivel bir.» .... Horváth Boldizsár eme viszonyokat igy értelmezte: «Minden politikai intézmény, az összes közjog is csak biztositéka, védbástyája a magánjognak . . . Éppen ezért tehát a közjog vezérharcosainak intézkedéseiket mindig ugy kell irányitaniok, miszerint a védelemnek főtárgya, a személy- és vagyonbiztonság áldozatul ne essék .... A közjog bukhatik anélkül, hogy a magánjognak is bukását szükségképp maga után vonná. Tanúsítja ezt ezeréves történetünk; mert annyi ellenséges uralom közben és dacára is, magánjogrendszerünk egész 1849-ig épen, illetetlenül maradt. Ellenben ahol a magánjog alapjai megrendülnek, ahol az enyém és tied fölötti jogfogalmak zavara áll be: ott oly erkölcsi sülyedés veszélye fenyeget, mi ellen semmiféle közjog nem ad orvoslatot. És ebben igen nagy ok fekszik, nem arra, hogy a magánjog kedveért a közjogot elhanyagoljuk, hanem arra: hogy közjogi akadályainknak a magánjog életét áldozatul esni ne hagyjuk.* (1861.) Középkori jogfejlődésünk ismertetése, mely fejlődés részben 1848-ban ér véget, hiányos lenne a magánjog és közjog szövevényeinek tárgyalása nélkül, mert a XIV. században felállított birtokrend, lényegében közjogi vonatkozásaiban, magánjogi s jellemzetes sajátsága öt századnak s a magyar nemzet életének mintegy gerincét képezte. (L. e mű 521 s. k. 1.) A munka eddig tárgyalt részei a fejlődés és jegecedés korát mutatják be, ennek folyományát tárgyalja a IV-ik könyv, mely már az alkalmazás korának lenne nevezhető. Szerzőnknek ezen epohája 1308—1608 közé esik. Tartalmánál fogva azonban teljesen korszerű s jórészben oly jelenségeket tárgyal, amelyek csak imént tűntek el az események színpadáról, nagyrészük s szellemük ma is közérvényü. A munka ezen részének remek előrajzát látjuk a mű 474-ik lapján, mely összevonva ama kor viszonyainak igen hü képét tárgyalja. Teljesen beleilleszthető korunkba a Királyság és szt. kor. cimü fejezet is. A királyi hatalom és a szt. korona elmélete című szakasz (I. 479. 1.) egyike a legjobbaknak, a legérthetőbbeknek, melyek e thémáról írattak. Szint ily kimerítő s adatgazdag A királyi trón betöltése cimü szakasz is. (491. 1.) Különösen az oda törekszik, hogy a nemzetállamot, az ethikai államszemélyiséget nekünk megmagyarázza. Ez a törekvés tölti be Kuncznak egész életét s a célt, ha csak tőle függene, bizonyára már rég elérte volna. Mert művében, irodalmunkban nem-szokásos világossággal, érthetőséggel, éles logikával meg van épitve a nemzetállamnak fényes palotája. . . . Két államfogalom van : egy kigondolt és egy valóságos. A kigondolt államfelfogás a közkeletű. Ennek egyetlen betűje sem igaz. Ez a plauzibilissé vált úgynevezett társadalmi állam vagy népszuverénitás. Consequenter átgondolva nem egyéb eí egy nagy részvénytársaságnál. Az állam mindnyájunkért. Ezzel szemben áll az államnak másik felfogása : a nemzetszuverénitás, egyedüli tökéletes rendszere eddig a Kuncz nemzetállama, amely azt tanítja, hogy az állam ethikai reális személy, melynek egyetlen alanya van : a nemzet. Mindnyájan az államért. A társadalmi államban minden az egyén; itt a nemzetállamban minden a nemzet. A nemzet az állam. Tisztultabb gondolkozás minden időben az állam személyiségét tanította, Platcn-tó\ a mai napig. De akik a múltban személynek tartották az államot, azok vagy egy, az állam szervezetét magyarázó képnek tartották az államnak személyként való feltüntetését, vagy pedig ezen a kifejezésen az igazi személytől különböző valamit értettek: p. o. úgynevezett jogi személynek, fikciónak tartották az állam személyiségét. Nem igy Kuncz: nála az állam személy, olyan személy és olyan valóságos személy, mint az ember. Csakhogy az ember fizikai személy, az állam ped'g ethikai személy. De mind a kettő reális, valódi személy. «Az igaz ugyan, hogy az állam ethikai személyisége öt érzékünk alá nem esik, de nemkevésbbé igaz az is, hogy ez az ethikai személyiség egy hatalmas világtörténeti tény, millióknak gondolata és érzelme, mely nagy időkben, midőn a lenni vagy nem-lenni kérdése felmerült, az eget verdesi lángjaival és a hőstettek csodáit műveli. Ha valami régi épületben egy márványlépcsőt látok, melyen sok-ezer láb mélyedést vájt, egyszerre eleven alakok népesitik meg elmémet; látom a hatalmas államférfit, ki századokkal ezelőtt ezen a lépcsőn járt, vagy a szerencsétlent, ki innen vérpadra ment, vagy az utazót, ki csak tegnap járt itt. Lépteim zaja, mintha csak tőlük eredne. Szavaim visszhangjában ők beszélnek hozzám. Ily édes szellemi közösségben lenni élő és elhunyt emberekkel I És ennek a szellemi közösségnek kapcsa csak egy kődarab. S a szellemi egység, melyet nemcsak hegylánc, sikság, folyó és tenger alkot, hanem neves és névtelen hősök évezredes sokasága, a harc és munka hőseinek beláthatatlan sora — ez a szellemi egység csak agyrém lenne ? Ennek a közösségnek, meiy annyi nagy gondolatot, annyi nemes érzelmet tartalmaz, szeretete és az ahhoz való ragaszkodás csak kedélybetegség lenne?» (17. §.) Valamint a fizikai világrend a maga fejlődésében a produktumok koronájaként létrehozza az embert, ugy az ethikai világrend is örök fejlődésében produkálja az államot. Egyik világ sem teremti a maga produktumait a semmiből: az ember nem a semmiből lett és az állam sem lett az államta'anság állapotából. (Vége következik.)