A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 41. szám - Az okirat, mint bizonyitó-eszköz - A jog filozófiája és kritikai méltatása a fejlődési elv alapján. Folytatás

A JOG 291 nak ; a bíróság azonban a szükséges lépéseket hivatalból is megteheti. (1893 : XVIII. t.-c. 63. §.) A magánokiratokra nézve a polgári perrendtartás csak az alaki bizonyitó-erőt szabályozza, ésped'g olyan lormán, hogy a teljes hitelű magánokirat valódisága esetén teljes bizonyítékul szolgál arra nézve hogy kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot tette, a tartalom valósága tekintetében a bizonyító erő megállapítását azonban a bíró szabad mérlegelésének tartja fenn. A S. E. 73. §-ának nem megfelelően kiállított okiratnál pedig ugy az alaki, mint tartalmi bizonyitó-erőt a bíró a S. E. 64. §. értelmében szabad mérlegelés utján állapítja meg ; az ily okiratoknál a törvény a birót még a tekintetben sem köti meg, hogy az okiratban foglalt nyilatkozatot a kiállítótól eredőnek legyen köteles elfogadni. A magánokiratok tartalmi bizonyitó-erejének megítélésénél figyelembe veendő, hogy a magánokirat rendelkezést, beismerést vagy tanúsítást tartalmazhat; aszerint, amint az egyik vagy másik tartalommal bír, más és más bizonyitó-ereje is van. A rendelkező okirat a kiállító félnek valamely akaratnyilatkozata, amely joghatályára nézve valamely jogalapitó, jogváltoztató vagy jogszüntető lehet. Ez az akaratnyilatkozat mindenkivel szemben hatályos s igy a régi jogban (1868: L1V. t.-c. 166. §) érvényben volt az a jogszabály, hogy a valódi magán-okirata kiáltó ellen bizonyít, a mai perjogunkban (S. E. 219 §.) hatályon kívül helyeztetvén, ezentul nem bír létjogosultsággal. Az okiratba foglalt adás-vevés, meghatalmazás, bérszerződés, adósság-elengedés, engedmény, utalványozás stb. nemcsak a kiállítóra, hanem mindenkire kötelező. Azt, hogy. A. vagyonát B.-nak eladta, harmadik személy hiába veszi tagadásba, ha az A, és B. közt kötött adás-vevés okiratilag bizonyítva van. A rendelkező magánokiratok tartalmának valósága azonban, mint már fentebb is előadtuk, nem ugyanazonos az okiratban foglalt nyilatkozat megtételének valóságával. Minthogy a felek között a szerződést azoknak egységesen történt ügyleti akaratkijelentése alkotja és igy az arról felvett okirat ama szerződésnek csupán bizonyítéka levén, teljes hitelt érdemlő alakban kiállított okirat mellett sincs kizárva annak lehetősége és bizonyítása, hogy az illető okirat tartalmilag valótlan, illetve a feleknek egységesen történt ügyleti akaratkijelentését nem tartalmazza és bogy más volt a feleknek egységesen történt akaratkijelentése. (Kúria 1900 szept. 12. I. G. 278. Gottl. VI. 1,157.) Az 1868^: LIV. t-c. 168. §-a szerint kiállított magánokiratok az 1898 : XVIII. t.-c. 73. §-a értelmében csak arra szolgálnak teljes bizonyítékul, hogy kiállítójuk a bennök foglalt nyilatkozatot tette, annak mérlegelését azonban nem zárják ki, hogy a tett nyilatkozat, ha azzal össze nem egyeztethető, más bizonyított ténykörülményekkel ellenmondásban van, mennyiben felel meg a szerződő felek valódi akaratának ; e tekintetben tehát a per birájának az 1893: XVIII. t.-c. 64. §-án alapuló szabad mérlegelési jogát a törvény rendelkezése nem korlátolja. Bpesti tábla 1896. jan. 24. I. G. II. Térfi I. 77. A kiskorú gyámja által az 1877 : XX. t.-c. 113. §-ának ellenére gyámhatósági jóváhagyása nélkül kötött és írásban foglalt szerződés a gyámnak akaratnyilatkozata ugyan s mégis ezen akaratnyilatkozat nem bizonyítja azt, hogy a gyám által pl. a 113 §. 11. pontja ellenére kötött egyesség a kiskorút kötelezi, mivel ez az egyesség az 1877 : XX. t.-c. 114. §-a szerint érvénytelen. Itt tehát az okiratnak az a tartalma, hogy a gyám a kiskorú nevében magát egyességileg valaminek teljesítésére kötelezte, nem való s igy tartalma bizonyítékul nem fog szolgálni. Vegyünk más esetet. Ha a perben csatolt s valódinak bizonyult okirat adásvevást tartalmaz, azonban a per egyéb adataiból kitűnik, hogy ez az adásvevés színleges, ugy a S. E. 73. §-ának megfelelően kiállított adásvevési szerződés bizonyítani fogja, hogy az azt kiállító felek ilyen adásvételi nyilatkozatot tettek, de a biró a S. E. 64. §. alapján még sem fogja megállapítani az adásvevés létrejöttét. Rendesen azonban, ha a per egyéb adatai ellene nem mondanak, a biró az ellenkexő bizonyításig olyan rendelkező magánokiratot, melynek alaki bizonyító-erejét a biró a S. E. 73. §. rendelete, avagy az ezen §-ban nem emiitett okiratoknál szabad mérlegelése alapján megállapítja, vagyis elfogadja valóul azt. hogy a kiállító fél az okiratban foglalt nyilatkozatot magáévá tette — taitalmára nézve is valónak elfogadja. Ennek oka pedig az, hogy az okirat rendelkezést tartalmazván, ha az kétségtelen, hogya kiállító ezt a rendelkezést magáévá tette, — hacsak a perbeli adatok mást nem mutatnak, nincs ok arra, hogy ezen magáévá tett jogi rendelkezés valónak ne vétessék. A beismerő magánokirat valamely ténynek valóul elfogadását tartalmazza. A magánokirat nemcsak valamely jogügylet felöli rendelkezést, hanem beismerést is foglalhat magában ; az ilyen nyilatkozat bíróságon kívüli beismerés (Bpesti tábla, 1898. febr. 18. I. G. 2. Terű II. 102.) A beismerő okirat csak a kiállító és azok ellen bizonyít, kik a kiállító jogcselekményeit magukra nézve kötelezőnek elismerni tartoznak. Igy az örökhagyó által kiállított beismerő okirat az örökösök ellen is bizonyít. A beismerő okirat azonban csak a bíróságon kivüli beismerésnek irásbafoglalása ; bizonyitó-ereje tehát az ilyen okiratnak annyi, amennyit a benne foglalt bíróságon kivüli beismerés bizonyít. (Beismerés bíróságon kivül.) A beismerő magánokirattól megkiilömböztetendő az elismerést tarta mazó okirat, vagyis az a szerződés, mellyel a kiállító valamely kötelezettséget annak okáia (causa) való tekintet nélkül elvállal. Az ilyen okirat a nendelkező okiratok közé tartozik. A tanúsító magánokirat a kiállítónak valamely tényről való észlelését tartalmazza, voltaképpen tehát az ilyen okirat a tanúvallomásnak irásbafoglalása s igy helyesen bizonyítékul nem az ckirat, hanem az azt kiállító személy szerepelhetne, ha mint tanú a perben kihallgattatnék. Az ilyen okirat tartalma rendesen nem bir semmifélebizonyitó-erővel, kivéve, ha a kiállító maga ellen tanúskodik. Kivételesen a tanúsító okirat is bizonyít, pl. a kereskedelmi könyv, két kereskedőnek nyilatkozna a váltóárfolyamról. (1876: XXVII. t.c. 50. §.) A magánokiratok alaki bizonyitó-ereje tekintetében megkü önbözteiünk, amint fentebb már említettük, teljes hitelű magánokiratot és a birói szabad mérlegelés alá eső magánokiratot. Teljes hitelű a magánokirat, ha valódisága nincs kétségbe vonva, vagy be van bizonyítva, ha kiállítója: a) azt sajátkezüleg irta és aláirta; b) ha az idegen kézel irt okiratot két előttemező tanú jelenlétében irta alá, vagy azok előtt utóbb az aláírást sajátkezű aláiiásának rlismeri; c) ha a k:illitó. aki irni nem tud, két előttemező tanú jelenlétében — kiknek egyike által a kiállító neve is aláírandó, szokott kézjegyével látta el az okiratot. Ha a kiállító se irni, se olvasni nem tud, vagy az okirat nyelvét nem érti, a c) pontban előírtak megtartása mellett szükséges még az is, hogy a jelenlevő tanuk az okirat tartalmát mind maguk ismerjék, mind a kiállítónak az általa értett nyelvben megmagyarázzák s hogy ez megtörtént: az okiraton bizonyítsák. Felmerül itt az a kérdés, vájjon az ezen módon kiállított okirat a S. E. 73. §-ában meghatározott bizonyító-erővel bir-e akkor is, ha az a kiállításkor kitöltetlen volt és a tartalma utóbb Íratott bele. A Kúria kezdetben azon álláspontra helyezkedett, hogy az utólagosan kitöltött magánokiratra az a vélelem áh fenn, hogv az, aki azt kitölteilenül aláirta, különös megállapodás hiányában felelős annak utólagosan kitöltött tartalma szerint s egyedüli kivétel csak az adóslevelekre nézve áll fenn. (Kúria 1896. nov. 3.1. G. 252. Fábiny II. 226.) Ez az álláspont azonban teljesen téves, mert ilyen vélelem, mint törvényes vélelem (praesumtio iuris) nem létezik, tehát kötelező bizonyítási jogszabály nincsen; mert továbbá ez az álláspont mint természete; vélelem (praesumtio facti) sem állja meg általánosságban a helyét, mivel természetes vélelem alapján a bitó valamely tény valóságát egy más tény valóságából csak ugy következtetheti, ha ennek a következtetésnek a helyessége állandó gyakorlat, vagy a következtetés természetes voita által nyer bizonyítást. Igy pl. sokkal gyakrabban írunk alá teljesen megszerkesztett, rnint kitöltetlen okiratot, ha tehát arról van szó, hogy a bizonyításkor felmutatott és teljes szövegű okiratot a kiállító kitöltetlenül irta alá, ugy helye van, abból a közismert tényből, hogy rendesen kitöltött okiratokat állítunk ki arra következtetni, hogy ez az okirat is kitöltve volt az aláíráskor Azt, hogy teljes hitelű alakban kiállított okirat aláírásakor kitöltetlen volt, az erre hivatkozott fél köteles bizonyítani. (Kúria 1896 máj. 6. I. G. 78. Fabiny II. 419.) De abból a körülményből, hogy a kiállító bebizonyitottan kitöltetlenül irta alá az okiratot, arra következtetni, hogy minden utólagos bejegyzésért kész elvállalni a felelősséget, nem felel meg sem a helyes logikai következtetésnek, sem valamely gyakorlati életszokásnak. El is tért a Kúria kezdetben elfoglalt álláspontjától és 1896. dec. 17. I. G. 314. Fabiny II. 299. és 1897. dec. 21. I. G. 375. Fabiny III. 552. határozataiban megtagadta a teljes hitelű alakban kiállított okiratnak teljes bizonyitó-erejét, ha az okirat kiállításakor teljesen kitöltve nem volt; 1900. szept 13. 1. G. 286. Gottl. VI. 1,159. sz. határozatában világos határozott jogszabály alakjába foglalta elvi álláspontját, kimondván: «jogszabály az, hogy a tör-