A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 25. szám - Küzdelem a mindennapi kenyérért

A J hosszabb időn át meghagyva, fizetésjavitásban nem részesült, pedig a családfentartással és gyermekneveléssel járó kiadása és igénye folyvást növekedett. Szerintem nem lehet helyes igazságügyi politika, hogy a bírónak egy állapotban meghagyásával az államnak haszna legyen. Nem létezhetik oly igazságügyi érdek, mely megkövetelné, hogy a birák egyrésze pária legyen, mint amely hosszas, fáradságos munkálkodással eltöltött tisztességes szolgálata után szolgálati idejéhez mért előléptetésből okvetlenül ki legyen zárva. Ha jóravaló földesgazda béresének fizetését idővel javítani erkölcsi kötelességének ismeri, akkor az igazsággal és méltányossággal ellenkezik, hogy a hivatását tisztességesen betöltő biró a szolgálati időtartamhoz mért fizetés emelkedéstől elüttessék. Minthogy jelen cikkben ismertetett fizetés-rendezési módozattal és előléptetési rendszerrel a lehetőségig a birák érdeke megoldottnak mutatkozik, leghelyesebb, ha azok igénye a fizetésrendezési törvényjavaslat országgyűlési tárgyalásakor ezen, középiskolai tanárokéhoz hasonló módon nyerne megoldást, tekintettel arra, hogy ezek hivatása semmivel sem áll felette a birák hivatásánál. Küzdelem a mindennapi kenyérért. Irta AVARKY FERENC dr„ aradi ügyvéd. Nagy Zoltán albiró ur ily cim alatt megirt cikkében a birósági végrehajtókat pártfogásába veszi és igyekszik kimutatni, hogy azon intézmény, mely 500 egyénnek ad foglalkozást, megélhetésre kenyeret nem, ily helyzetében tarthatatlan és más módozatokról kell gondoskodni. Ezek között javasolja, hogy csináljanak a végrehajtókból is állami tisztviselőket s adjanak nékik a X-ik rangosztálynak megfelelő fizetést és nyugdijat (a IX-ik fizetési rangosztályba előléphetéssel). Javasolja továbbá, hogy az eddigi szolgálati évek a nyugdíjazásoknál számításba vétessenek. A birósági végrehajtók bizonyosan örömmel olvasták a cikkecskét, mely megegyezik az ő memorandumukban lefektetett kívánalmakkal. De vájjon örül-e annak az igazságügyi kormányzat és örülnek-e az adózó polgárok, kik ezen 500 hivatal felállításával még nagyobb terheket látnak reájuk róva? Az ügyvédek azt hiszem örülnének, ha a birósági végrehajtókból fizetéses állami hivatalnokokat csinálnának, mert végtére is elsősorban az intézmény jelenlegi szervezetében tcherképpen a mi vállainkra nehezül. Számtalan esetekben évek kellenek, míg a végrehajtók részére előlegezett dijakat beszedjük és számtalan esetekben ezek ügyvédi főkönyveinkben mint deperditak szerepelnek. Azt mondják, hogy a végrehajtást szenvedettek ezen nagy terhe megoszlik az adózó közönség között, t. i. ha a végrehajtók dijak helyett fizetést kapnának. Ez bölcsen van mondva, mert nincs fogalom, melyet oly elasztikusan tágítani lehetne, mint az adóztatás fogalmát. No de ezen tágítás alatt nyög is OG 197 a szegény adózó közönség! Rémületet kelt a nép között, ha ujabb hivatalos állások szervezéséről van szó, melyek úgyis gomba-módra szaporodnak nálunk. Részemről örömmel fogadnám a végrehajtói intézmény jelenlegi szervezetében megszüntetését, mert végtére is ebben a valóban drága végrehajtási költségük rendelését s redukálását látnám, és egy intézkedést, mely nem az ügyvédi kar exisztenciája ellen tör azért, hogy az igazságszolgáltatás egy módozatát olcsóbbá tegye. De mégsem vagyok barátja a Nagy Zoltán ur által kontemplált átalakítási szervezetnek, mert gyűlöletes előttem is a fizetéses és nyugdijképes tisztviselők szaporításának eszméje. Különösen veszélyes volna oly alakban, hogy a végrehajtók eddigi szolgálati éveiket betudva legyenek nyugdijképesek. Ha szabad kérdeznem Nagy Zoltán urat, mondja meg, hogy ezen 30 éve fennálló intézménynek még jelenleg is élő tagjai közül hányan maradnának meg tovább is állami szolgálatban r A szervezés után egy-két év elteltével egész sereg nyugdíjazás következnék be, kiket egy sereg ujabban kinevezett állami fizetéssel ellátott nyugdijképes végrehajtó váltana jel. Ami pénzügyileg elemi csapásként nehezülne amugyis a közterhek alatt roskadozó államunkra. Ha szemügyre vesszük a végrehajtók anyagi helyzetét a vidéken, az valóban szegényes és támogatásra szorul. Ámde arányba kell tennünk ezt amaz előképzettség- és minősítéssel, ami az állás elnyeréséhez kívántatik, mert bizony az is kevés. Tehát nincs meg az ellentét, mely oly nagy áldozatok árán kiegyenlítést követelhetne. Legkevésbbé a fővárosban és nagyobb városokban, hol az állás után még vagyonszerzésre is lehet kilátás. Nagy Zoltán biró ur elismerésül a fizetéses állás- és penzióért a végrehajtói állást magasabb kvalifikációhoz kötné, amire véleményem szerint semmi szükség nincs. A gyakorlati életre hivatkozom, hogy a jelenlegi kvalifikáció teljesen megfelelő, sőt Ausztriában volt alkalmam meggyőződni, hogy bizony a végrehajtói teendőket teljesítő Amtsdienerek is egész pontossággal járnak el. Egy alkalommal az ensdorfi járásbíróság egy kiküldött Amtsdienerével teljesítettem Siebenbrunnban végrehajtást. Az öreg törvényszolga akkora pontossággal járt el, hogy semmi kívánnivalót nem hagyott hátra. Valóban csodálkoztam rajta, hogy egy törvényszolga mennyire tudatában és ismeretében van a végrehajtási törvényeknek (melyek különben úgysem sokból állanak). Minden külön díjazás nélkül járt el, sőt pénzt kínáltam neki elismerésül pontosságáért, de azt ő egész önérzettel visszautasította. Be kell vallanom, arra gondoltam, hogy a végrehajtás ily alakjában nálunk is beválnék. Fontosabb kiküldetésnél, mely birói funkciót, vagy bírói tudást igényel, a kiküldetést bírói tagok, esetleg közjegyzők végezhetnék. Ebben láthatnám megkönnyítését a végrehajtást szenvedettek-, az ügyvédek- és követeléseiket behajtó felpereseknek. Ezzel egyszersmind Ebből a bizonyos és megdönthetetlen, tehát apodiktikus alaptételből kiindulva, a jog mint a fejlődésnek és az ezzel párosult kulturális állapotnak sine qua non-ja, sőt bátran mondhatjuk fok- és értékmérője: a fejlődés természeti törvé- I nyének nemcsak alá van vetve, hanem ez az élettörvény a jognak is életadója, mert csak ezáltal lesz a jog organizmussá, élővé, élő létté. Ily elvi magaslatról szemlélve és vizsgálva a jogot, mint organizmust, és annak intézményeit, mint szerves orgánumokat : a fejlődési elv alapján elsősorban a jog fogalma határozandó meg, mert enélkül minden következtetés, jellemzés és méltatás érthetetlen lenne; ez okból legyen szabad a fejlődés elvének általam vallott jog-filozófiai rendszerét vázlatos rövidséggel előrebocsátanom és preciziroznom, mert ez kiindulási és elvi álláspontom, jogi hitvallásom, amelyben kritikai méltatásaim visszatükröződnek. II. A jog mint fejlődésben levő kulturlétalak. Amióta a filozófia jog filozófiává is lett, vagyis amióta a filozófia az embert, mint speciálisan a kultúra terjesztőjét, kezdte beható vizsgálata tárgyává tenni, általánossá lett a meggyőződés, hogy a szociális rend, amelyet ha általánossá egyetemesitiink : világrend, — nem építhető fel pusztán szellemi elveken és különösen nem tartható fenn pusztán erkölcsi törvényekkel, hanem ahhoz materiális eszközök, mondjuk : nyers erő szükséges, mert ezt a kultúra általában és szükség esetén parancsolólag megköveteli. Az emberi kultúra a szellemi és érzéki erők, mondjuk: erőtényezők, öszhangzatos működése mellett prosperál; a szellemi erőtényezők azt megteremtik, az érzéki erőté.iyezők pedig elősegítik és védik. E szerint tehát ugy a szellemi, mint az érzéki erőtényezők : egyrészt mint megjelenési abstrakt létalakok, a kultúra affirmátorai, másrészt mint megjelenési szervi orgánumok : a kultúrának affirmativ faktorai, vagyis affrmativumok, maga a kultúra pedig, mint ezeknek az affirmátorok és affirmativu nok harmonikus összhatásának megtestesült létalakja: pozitív lét, vagyis pozitívum. Ebben a harmonikus összhatásban a kultúrának, mint pozitívumnak, kettős atfirmatorai és illetve affirmativumai nem jelentőségre, hanem működési körre, funkciókra nézve, különböznek egymástól annyiban, amennyiben a szellemi erőtényezők alapvetők, mondjuk : teremtők, az érzéki erőtényezők pedig elősegítők, mondjuk : védeszközök. Ezen kettős erőtényezők és a kultúra közt az oksági viszony áll fenn, akként, hogy a kultúra csak mint azoknak okozata nyilatkozhatik meg ; ebből kifolyólag bizonyos, hogy ama kettős erőtényezők, mint affirmátorok és affirmativumok közt és a kultúra mint pozitívum közt, ellentétnek lennie nem szabad, mert különben a kettő közt az oksági viszony felbomlik. Ennek dacára azonban a társadalomban, ahol igen sok a megfeithető ellentét és még több a materiális pozitivizmus alapján, és — amiként kimutatni megkisérlendem, — csakis ezen az alapon, a kideríthetetlen zavar oka oly abnormális megjelenéseknek, jelenségeknek is tanúi vagyunk, amelyek arról győznek meg, hogy a szellemi erőtényezők nincsenek, vagy nem lehetnek egyensúlyban magával a kultúrával és