A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 20. szám - A debreceni kir. itélőtábla és főügyészség

A JOG 77 zéseit nem ismerte; mert a sorsjegy szövege a játéktervre s annak szabályaira kifejezetten utalván, azok nemismerése felperes részéről olyan mulasztást képez, melynek következményeit viselni tartozik. De helytelenül hivta fel felperes kereseti jogosultságának igazolására a ker. törv. 299. és 300. §§-ait is, mert az oszt. sorsjátéki sorsjegyek a vonatkozó játékterv szabályai által meghatározott különleges jogi természettel birnak s ennélfogva rájuk a felhívott §§. egyike sem alkalmazható. Feperest mint pervesztest a polg. pert.-tás 251. § alapján a perköltség viselésére kötelezni kellett A bpesti kir. it.-tabla (1902 június 10-én 2,521. sz. a.) az elsöbiróság ítéletét a benne felhozott indokok alapján helybenhagyja slb. A m. kir. Kúria (1903 április l én V. 1,198/902. sz. a.) a másodbiróság ítéletének elutasító rendelkezése 250 K. és ennek kamatára nézve helybenhagyatik. Egyebekben azonban mindkét alsóbiróság ítélete megváltoztattatik, s az alperes végreh. terhével arra köteleztetik, hogy 15 nap a. felperesnek 1,000 K.-át, enne ; 1899 ekt. 25-tol számítandó ő° o kamatját és azelsöbirósági eljárásban felmerült 249 K. 40 f. valamint 119 K. 80 f. lelebbezési költséget fizessen. Megokolás: AB) a. csatolt sorsjegy szövege szerint, az arra esö nyeremény a játékterv szerint kifizettetik, a sorsjegy visszaadása ellenében. E szerint a fizetési Ígéret nem valamely megnevezett személy részére, hanem annak a részére szól, aki a sorsjegyet visszaadja, vagyis az alperesnek bemutatja. A sorsjegynek ebből a tartalmából kétségtelen, hogy annak birtokosa a kibocsátó sorsjegy-társulattal szemben feltétlen hitelezőnek jelentkezik, akire nézve maga a papir képviseli az értéket; mint ilyen pedig a bemutatóra szóló forgalmi papír lényeges kellékével bir. Az adós az ilyen papírnál is bizonyíthatja ugyan, hogy a papir bemutatója nem jogszerű birtokos, s ezért helyes az alperesnek az az álláspontja, hogy az oszt. sorsjegy olyan birtokosa nem követelheti a nyereményt, aki az alperes elárusítójától küldött sorsjegyet egyszerűen megtartj s a vételárt a húzásig ki nem fizeti; mert ilyen esetben az illető nem jogszerű birtokos. Ugyanis a sorsjegy csupán vételi ajánlatként jutott birtokába és ő az elárusító vételi ajánlatát kellő időben el nem fogadta, az elárusító pedig az ajánlathoz a húzás megtörténtéig kötve nincs, és így a már csak a húzás megtörténte után tett elfogadási nyilatkozatot visszautasíthatja. Abból azonban, hogy a B) a. sorsjegy korábbi birtokosa Sch. E, akitől felperes a sorsjegyet vette, nem volt jogszerű birtokos: az alperes adós a felperes ellen kifogást nem •ehet; mert a bemutatóra szóló papir birtokosának joga önálló s a követelést nem az előzője jogán érvényesiti. De nincs megállható alapja az alperes abbeli érvelésének sem, hogy a felp. tartoznék a sorsjegy jóhiszemű szerzését igazolni; mert a felperes jogát a sorsjegy birtoklása igazolja, ezen felül egyéb bizonyítékot nyújtani a íelperes nem köteles, s ezzel szemben a rosszhiszeműséget az alperes tartoznék bizonyítani. Tekintve azonban,hogy az alperes egyáltalán nem bizonyította, hogy a felperes jogszerűtlen, vagy rosszhiszemű birtokos; tekintve továbbá, hogy nem vitás, hogy a B. a. sorsjegyre a kereseti összeget tevő nyeremény esett; s tekintve, hogy az alperes az elévülésre alapított kifogását később elejtette: az alperes köteles a B. a. sorsjegyre esett 1,250 K. nyereményt az oszt. sorsjáték kezelési szabályzat 11. §-ában meghatározott 20°/o levonásával, vagyis 1,000 K.-át mint tőkét és ennek a kezdő-pont tekintetében nem-kifogásolt törv. kamatját a felperesnek, mint a nyerő oszt. sorsjegy bemutatójának megfizetni. A 250 K.-át tevő 20°° levonás azonban az imént idézett §. érteim, jogos. Az alperes azonban így is lényegileg és túlnyomó részben pervesztes, amiértis az 1868: L1V. t.-c. 251. érteim, viselni köteles a perköltséget, amelyhez a felperes sikeres felebbezési költsége is tartozik. Abból a tényállásból, miképp a felperes visszavette az alperestől azokat az összes bútorokat, amely bútorok vételarára a kereseti váltó fedezetként adatott, okszerűen az következik, hogy a váltó alapjául szolgált vételiigylet felbontatott. A kereseti váltó tehát ennek folytán célját érvén, a felperes nem jogosult arra, hogy az eredeti jogalapon érvényesítse. A vételár és a használati egyenérték, a jogalapot tekintve egymástól különböző követelések, az eredetileg vételár biztosítására adott váltót tehát a bútorok használatából származtatott, más természetű és nemis szorosan a vételi ügyletből származó követelés fejében a felperes csak ugy használhatná fel sikerrel, ha az alperesnek azzal az állításával szemben, miképp a bútorok visszavétele folytán közte és a felperes között a kérdéses vételi ügyletet illetően mindennemű jogok és kötelezettségek megszűntek, oly tényeket bizonyít, amelyekből az megállapítható volna, hogy a vételügylet megszűnte után a váltó ujabb jogalapot nyert, vagyis hogy az a felek megállapodása szerint, továbbra a bútorok használatáért járó követelés biztositékául szolgált. A szatmár-németi kir. tszék mint váltóbiróság (1902 márc. 4-én 2,915/v. sz. a.) Adler Adolf dr. ügyv. ált. képv. G. Józsefnek, Dómján János ügyv. ált. képv. T. István ellen 70 kor. iránti váltóperében következőleg Ítélt: Az 1901 novemb. 25-én 16,967. sz. a. kibocsátott som. végzés hatályának fentartása mellett T. István alperes, mint a N.-Károlyban 1901 máj. 10-én &50 K.-ról kiállított váltó elfogadója, arrra köteleztetik, hogy felperesnek 3 nap a. végreh. terhével 70 K. hátralékos tőkét, annak 1901 novemb. 10-tó'l járó 6»/0 kamatát és 27 K. 70 fii), perköltséget fizessen meg, stb. Megokolás: Alperes kifogásaiban azon az alapon kérte a kereset elutasítását, mert a kereseti váltó az általa felperestől vásárolt bútorok vételárának fedezetére állíttatott ki; ez a vételügylet azonban a felek kölcsönös megegyezésével felbontatott, felperes a bútorokat visszavette és igérte, hogy a kereseti váltót vissza fogja adni s azt a vételi ügylet felbontása alkalmával csak azért nem adta vissza, mert nem volt birtokában, minélfogva íelperes e váltó alapján követelést nem formálhat. Emez állításainak bizonyítására alperes N. S. s tsai tanukra hivatkozott. Ezzel szemben felperes tagadta, hogy ő arra kötelezte volna magát, miképp a kereseti váltót alperesnek minden ellenérték nélkül kiadja és ha a kereseti váltó kapcsolatba volna is hozható az alperes által emiitett butorvásárlási ügylettel, tagadta, ho^y alperes a tőle vásárolt összes bútorokat visszaadta volna, ezen okból, de meg azért is, mert alperes a kérdéses bútorokat félévig használta, a váltó teljes kiegyenlítést nem nyert, hanem annak értékéből a kereseti összeg még fennáll, miértis a kifogások elutasítását kérte. Habár peres felek között nem vitás az, hogy a kereseti váltó az alperes által felperestől vásárolt bútorok vételárának fedezetére adatott; és habár felperes tagadásával szemben az eskü alatt kihallgatott, teljesen érdektelen N. S. tanú vallomásának az 1893: XVIII. t.-c. 64 §-a szerint történt mérlegelésével teljes hitelt érdemlőleg bizonyítottnak volt tekintendő alperesnek amaz állítása, hogy felperes az alperesnek eladott összes bútorokat visszavette: mégis minthogy a váltó birtokos a minden lényeges kellékkel és alperes valódi aláírásával ellátott váltón kivül egyéb bizonyítékot szolgáltani nem tartozik, hanem ezzel szemben mindennemű kifogást, tehát azt is, hogy felperes a kereseti váltónak ellenérték nélkül leendő visszaadását igérte, illetve, hogy felperest a bútorok visszavétele után a kereseti összeg meg nem illeti, alperes tartozott volna bizonyítani, mert egymagában abból a körülményből, hogy felperes az alperes részére eladott bútorokat utóbb visszavitette, a vételi ügylet felbontására és felperes követelési jogának teljes elenyészésére következtetést vonni nem lehet; — és minthogy alperes eme bizonyítási kötelezettségének eleget nem tett, mert a kérelmére kihallgattatott N. S. tanúnak vallomása szerint felperes a váltó kiadását csak arra az esetre igérte, ha alperessel elszámol és alperes a bútorok használati diját kifizeti és mert alperes az általa kihallgattatni kért többi tauut a v. e. 25. §-ában foglalt birói meghagyás dacára elő nem állította; az a kérelme pedig, hogy az elő nem állított tanuk kihallgatására ujabb határnap tűzessék, felperes ellenzése folytán figyelembe nem jöhetett: ily körülmények között pedig felperes a fedezetül adott váltót az alapügyletből származó követelése erejéig érvényesíteni jogosítva van: ennélíogva alperest, nyilván alaptalan kifogásainak figyelmen kivül hagyásával, a kibocsátott som. végzés hatályának fentartása mellett a kereseti tőkénekés kamatainak, valamint pervesztessége folyományaként a perköltségnek megfizetésére kötelezni kellett stb. A debreceni kir. Ítélőtábla (1902 ápril 8-án 1,122/P. sz. a.) a kir. tszék mint v. bíróság ítéletét megváltoztatja, a 16,967/v. sz. a. som. végzés hatályon kivül helyezése mellett a felperest keresetével elutasítja és őt végreh. terhével arra kötelezi, hogy az alperesnek 25 K. 04 f. perbeli, valamint 14 K. felebbezési költséget 3. nap a. megfizessen stb. Megokolás: Az elsöbiróság által a bizonyítékok helyes mérlegelésével megállapított abból a tényállásból, miképp a felperes visszavette az alperestől azokat az összes bútorokat, a mely bútorok vételárára a kereseti váltó fedezetként adatott, okszerűen az következik, hogy a váltó alapjául szolgált vételügylet felbontatott. A kereseti váltó tehát ennek folytán célját érvén, a felperes nem jogosult arra, hogy azt az eredeti jogalapon érvényesítse. De nem érvényesítheti a váltót a felperes azon az alapon sem, hogy az alperes a bútorokat állítólag fél éven át használta; mert a vételár és a használati egyenérték, a jogalapot tekintve, egymástól különböző követelések, az eredetileg vételár biztosítására adott váltót tehát a bútorok használatából származtatott, más természetű és nemis szorosan a vételi ügyletből származó követelés fejében a felperes csak ugy használhatná fel sikerrel, ha az alperesnek azzal az állításával szemben, miképp a bútorok visszavétele folytán közte és a felperes között a kérdéses vételi ügyletet illetően mindennemű jogok és kötelezettségek megszűntek, oly tényeket bizonyít, amelyekből az megállapítható volna, hogy a véteiügylet megszűnte után a váitó ujabb jogalapot nyert, vagyis hogy az a felek megállapodása szerint, továbbra a bútorok használatáért járó követelés biztositékául szolgált. A felperes azonban ilyen tényeket fel sem hozott és az öt terhelő bizonyításnak ebben az irányában semmiként nem felelt meg. Ugyanazért az alperes kifogásainak helyt adni és a som. végzés hatályon kivül helyezésével a felperes keresetét elutasítani és őt, mint pervesztest az 1868: L1V. t.-c. 251. §-a alapján a perbeli és az azzal egy tekintet alá eső felebbezési költség megfizetésére kötelezni kellett. A m. kir. Kúria (1903 márc. 11-én 752 v. sz. a.). A másodbiróság ítélete indokaiból helybenhagyatik stb.