A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 44. szám - Jogi Értekezések. Szerkeszti Balogh Jenő. 1902:1-2. füzet [folyóirat-ismertető]

A <í OG 319 sarkalatos törvényeink szellemébe igyekszik behatolni s ezek alapján meggyőzően mutatja ki egyik-másik népszerű közjogi kifogás, vagy közkeletű fölfogás tévességét s ezáltal tanulmányával nemcsak számra nézve gazdagítja államjogi irodalmunkat, de államjogi tudományunkat bizonyos mérvben előre viszi. így nagyon helyesen mutatja ki, hogy az országgyűlés épp ugy, mint 1848 előtt, ma is két részből álló egy állami szervnek tekintendő. Helyesen emeli ki, hogy az a felfogás, mely az országgyűlést a királylyal szembehelyezi, amely pedig nálunk is uralkodó — a középkori rendi leifogás maradványa s az államról alkotott mai fogalmainknak inkább megfelel az angol felfogás, mely a királyt az országgyűlés alkatrészének tekinti. A továbbiakban érdekesen fejtegeti, hogy az országgyűlés független, de nem önálló szerv, mert működése egy más állami szerv, a király működésétől van föltételezve. Helyesen mutatja ki, hogy az országgyűlés maga nem szuverén, csak az országgyűlés és a király együtt szuverének. Hosszasan foglalkozik aztán azzal a felfogással, mely az országgyűlést a nemzet képviseletének tekinti s habár a képviselet jogi fogalmának fejtegetése után arra az eredményre jut, hogy az országgyűlés és annak egyik része sem képviselője jogilag a nemzetnek s a képviselőház sem képviselője a választóknak, helyesen jegyzi meg, hogy ez nem zárja ki azt, hogy az országgyűlés politikailag ne legyen képviselője a nemzetnek, vagyis, hogy eljárásában ne a nemzet érdekeit képviselje. S tényleg ez a felfogás és kifejezés, hogy az országgyűlés a nemzet képviselete, ha a képviselet magánjogi fogalma szerint jogilag kifogásolható is, lényegileg s kivált közjogi és politikai szempontból helyteleníthető, mert a képviselőházban a választók többségének a politikai hitvallását képviselő kiváló személyeknek, a főrendiházban pedig a társadalom különböző köreiből a legkiválóbbaknak kell, vagy kellene helyet foglalniok, s így az mégis csak a nemzet képviselőtestülete, mely a királylyal együtt az állam ügyében végső fokban határoz s a nemzet akaratát hivatalosan kifejezésre juttatja. Szintoly alaposak a király jogkörére vonatkozó fejtegetései szerzőnek, melyek közül csak azt az első pillanatra különösnek tetsző állítását kell kiemelnem, hogy az országgyűlés időtartamát a valóságban mindig a király határozza meg. A király feloszlató hatósága ugyanis nincs feltételekhez, csak bizonyos korlátokhoz kötve s így a törvényben előirt 3. illetőleg ma öt év csak korlát, melyen tul az országgyűlés tartama a király által ki nem húzható. Szerző ez okoskodásához logikailag nem férhet ugyan szó, ellenben alkotmányos szempontból kár megbontani, vagy kifogásolni azt a ma elfogadott tételt, hogy a törvény szerinti 5-évi idő a szabály s annak a király feloszlatása által való meg öviditése a kivétel. Helyesen mutatja ki szerző, hogy az 1896-iki októberi feloszlatás törvénybeütköző volt, mert a november 23-ra összehívott országgyűlésnek már nem volt annyi ideje, hogy a költségvetést a törvény által előirt időre letárgyalhassa. Sőt e szempontból a legutóbbi 1901-iki szeptemberi feloszlatás törvényessége is vitatható. Hasonló becscsel birnak az országgyűlési tagság, éspedig külön a főrendiházi, külön a képviselőházi tagság feltételeiről szóló részletes, beható fejtegetések. E részben kivált az 1885: VII. t.-cikket teszi erős kritika tárgyává a szerző, igy helyesen mutatja ki, hogy az indigenákra vonatkozólag mily gondatlan és ellenmondásos a törvény szövegezése. A harmadik tanulmány főleg az országgyűlési tagsággal járó hatóság megszüntetésével foglalkozik kimerítően felsorolva és érdekesen boncolgatva a megszűnés egyes okait. A Függelékben végül a második tanulmány elején tett azt a kijelentését, hogy <a főrendiháznak alkotó elemei a főrendek* vagyis az 1885: VII. t.-c. óta is csak az a főrend, aki a főrendiháznak tagja, viszont a főrendiház összes tagjai főrendek, — teszi bővebb fejtegetés, illetőleg bizonyítás tárgyává. Ujabb közjogi irodalmunkban, igy a Kmety, Balogh Arthur és F e r d in á n d y közjogi kézikönyvében is általában elfogadott tétel gyanánt van felállítva az a Lechnertől származó tan, hogy az 1885-iki szervezés óta a főrendiháznak nemcsak főrendi tagjai vannak és a főrendiházból kimaradt mágnások még mindig főrendek. Szerző beható alapos történeti oknyomozás és vizsgálódás alapján határozottan visszautasítja e tant és nagyon helyesen mutatja ki, hogy tulajdonképpeni «főrendek» nálunk 1848 előtti alkotmányunk szerint sem voltak, mert jogi választófal a nemesek körében sohasem volt s a főrendi tábla tagjaivá az 1608: kor. c. 1. és az 1687: X. t.-c. szerint csak a karok és rendek előkelőbbjei a «proceres> lettek. A «főrendiház» szó csak a «Tabula procerum» visszaadása s a főrendi táblának 1884 előtt is nemcsak a születési főrendek, de a hivatali főrendek is tagjai voltak s ez utóbbiak (főpapok, főispánok stb.) egyáltalán nem voltak u. n. mágnások. Az 1885-iki átalakítás a főrendiház e két elemét meghagyta, de a születési főrendek körét korlátolta, a hivatali főrendekét is egyrészt korlátolta (főispánok kizárása), másrészt bővítette (főbb bíróságok elnökei, protestáns főpapok) és harmadik csoport gyanánt fölvette a királyi kinevezettek csoportját. Az uj elemek ezzel főrendek lettek, a kimaradtak pedig megszűntek főrendek lenni, mert <förendek alatt mint 48 előtt, ugy ma sem lehet és szabad mást érteni, mint a «főrendiház» tagjait.* Részemről teljesen osztom s meggyőződéssel csatlakozom e részben szerző felfogásához, mely ugy a történeti tényeknek, mint az 1848-iki törvényhozás szellemének egyedül felel meg, sőt nem haboznám azt sem mondani, hogy «főrendek» éppen az 1885-iki törvény óta egyáltalán nincsenek is, csak tfőrendiházi tagok* vannak Magyarországon. Igaz, a rendi világ maradványa, hogy az országgyűlés egyik részének születésüknél fogva lehetnek egyesek tagjai (habár egyéb feltételek mellettj, de ez a jogmaradvány nem elég arra, hogy ebből egy rendet, az állampolgároknak valamelyes jogi osztályát állithassuk fel, annál kevésbé, mert ezen osztály tagjai nem mindnyájan tagjai a főrendiháznak s a főrendiháznak nagyszámmal vannak oly tagjai, akik nem tartoznak ez osztályhoz. P o 1 n e r könyvét tehát általában igen derék, kiváló munkának kell mondanunk, mely méltóan nyitotta meg a J o g i É rtekezések sorozatát s őszintén óhajtjuk, hogy a szerző még számos hasonló müvei gazdagítsa jogi irodalmunkat. II. A Jogi Értekezések második füzete, mely azonban terjedelménél fogva (240 lap) bátran nevezhető kötetnek is, Angy a 1 i Pál pécsi jogtanárnak A személyes tulajdonságok és i körülmények tana c. büntetőjogi tanulmányát tartalmazza. Angyal Pál neve pár évvel ezelőtt: A személyi bünpártolás-ról irt jeles monográfiával tünt fel, s a mostani második munkája csak megerősíti, illetőleg fokozza a felőle már akkor alkotott jó véleményünket s ama biztos reményünket, hogy benne büntetőjogi irodalmunk egy kiváló tehetségű és szorgalmas munkást nyert. (Azóta jelent meg harmadik monográfiája: Az istenkároml á sról.) A személyes tulajdonságok és körülmények tana a részesség tanának egy fejezetét képezi, e nehéz és sok kontroverziával telt tannak egyik legkevésbé tisztázott s ezért talán ma is éppen a legkényesebb részét. Teljes elismeréssel kell adóznunk a szerzőnek már a bátorságért is, hogy a büntetőjog egyik legnehezebb kérdésének éppen a legtövisesebb részét választotta tanulmánya tárgyául, de méginkább a szép eredményért, amelyet tanulmányával elért, mert tanulmánya nemcsak tudományos, illeíőtőleg elméleti értékkel bir, de gyakorlati jogászainknak, bíróságainknak kétségtelenül hasznos segédeszközt nyújtott e téren fölmerülő vitás esetek helyes megítélésére nézve. W 1 a s s i c s Gyulának A tettesség és részesség tanáról irt hatalmas monográfiája, mely büntetőjogi irodalmunk méltó büszkeségének tárgya, természetesen felöleli a személyes tulajdonságok és körülmények tanát is (II. kiad. 330—390 1.) azonban nem tárgyalja azt oly kimerítő részletességgel, mint An gyal Pálnak tisztán e kérdéssel foglalkozó müve, mely annak minden, a gyakorlatban előforduló eshetőségére gondosan kiterjeszkedik. Szerzőnk müve tehát már e részletességénél fogva is népszerűségre tarthat igényt a gyakorlati jogászok körében, de munkája tisztán tudományos szempontból is nagy nyeresége irodalmunknak, mert a kérdést jogtörténetileg és összehasonlitó-jogilag a legnagyobb alapossággal mutatja be s a ma még tisztázatlan területen való tájékozódás végett határozott, világos vezérelveket és útjelzőket állit fel. Szerző két főrészre osztotta művét, u. m. általános és gyakorlati (helyesen: kölönös) részre. Az általános rész (1—139 1.) a személyes tulajdonságok és körülmények fogalmának ismertetése után e tannak történetét, majd az erre vonatkozó összehasonlító jogot s a külföldi és hazai tudományos irodalom ismertetését és bírálatát, végül a szerző álláspontját s az általa felállított vezérelveket adja elő. A jogtörténeti, összehasonlitó-jogi és irodalmi részről elég annyit kiemelnünk, hogy a szerző a leglelkiismeretesebb gondossággal kutatta fel ugy az idevágó összes törvényeket, mint a tudományos műveket s az e tannal foglalkozni kívánó \ teljes képet nyerhet belőle e tannak ugy múltjáról, mint jelenéről. Nagyobb jelentősége e résznek azért nincs, mert szerző fejtegetései azt a negatív eredményt állítják elénk, hogy se a régi, se az uj törvények — az 1889-iki olasz Btk. kivételével — e kérdésben nem adnak kellő útbaigazítást s a biró a személyes tulajdonságok és körülmények hatásának elbírálásánál csak a tudomány útmutatására van utalva. Igy a mi büntetőtörvényünk ide vonatkozó 74. §-a csak azt az önként érthető szabályt jelenti ki, hogy: «Valamely tettes vagy részes személyes tulajdonságai és körülményei, melyek az elkövetett cselekmény büntethetőségét megszüntetik, büntetését enyhítik vagy súlyosbítják: a többi tettesés részesre nézve tekintetbe nem vehetők.* Ez egészen természetes, mert az egyéni feleiősség elvéből, —! mely a mai büntetetőjog alapelve, — folyik, hogy ha többen működtek közre valamely cselekmény létesítésében, mindenik szereplő (részes) a saját alanyi bűnössége és az ő tevékenysége által okozott jogsérelem arányában büntetendő. Csakhogy ez a szabály, melyet az irodalom az osztatlanság elvének nevezett el, nem áll kivétel nélkül, mert vannak oly tulajdonságok és körülmények, melyek hacsak tettesnél is forognak fenn, mégis igazságosan kiterjeszthetők a többiekre is, helyesebben az a szakasz, mely voltaképpen csak az ily tulajdonsággal biró személyre vonatkozik, alkalmazható az azzal nem-biró részesekre is, pl. a cseléd tettestársa, ki a cseléddel együtt lopta meg ennek gazdáját, igazságosan sújtható a cselédre szabott magasabb büntetéssel, mert társának cselédi minősége neki is megkönnyítette a lopást. Melyek azonban az ilyen a többiekre is kiható u. n. osztható körülmények, ez a kérdés az, mire sem a BTK., de még a külföldi és hazai irodalom sem tud kielégítő feleletet adni s e kérdésben látjuk legnagyobb ingadozásban bíróságainkat, még a