A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 33. szám - A spanyol büntetőjog általános tanaiból

JOGESETEK TARA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a Jog 33. számához. Köztörvényi ügyekben. Az 1876. évi XVI. t. cikk sehol sem rendeli, hogy a tanuk a végrendelet alaki kellékeinek megtartását külön záradékban bizonyítsák. Elegendő tehát, ha egyéb alaki kellékeken kivül magában a végrendelet szövegében bennfoglaltatik, hogy az okirat felolvastatott és azt az előirt számú tanuk aláírják, mivel az által a tanuk részéről az okirat felolvasása is bizonyittatik; ez pedig szükségképpen feltételezi, hogy a felolvasás a tanuk jelenlétében történt, stb. Az aranyos-maróthi kir. törvényszék (1900. évi október hó 27-én 182 sz. a.) K. Károlyné V. Lidia felperesnek, M. Istvánné V. Zsófia és özv. V. Istvánné B. Erzsébet alperesek ellen, végrendelet érvénytelenít .se és törvényes örökösödés iránti rendes perében következő ítéletet hozott: A kir. törvényszék felperes keresetének]; helyt adva, az 1898. évi április hó 21. Garammikolán elhalt néh. V. Istvánnak házastársával özv. B. Istvánné szül. B. Erzsébet Il-od r. alperessel ugyanott az 1897. évi május hó 29-ik napján közösen megalkotott írásbeli magán végrendeletét az örökhagyó néh. V. Istvánra vonatkozó intézkedésében alaki kellékek hiánya miatt érvénytelennek nyilvánítja; ennek folytán a nevezett örökhagyónak a Garammikolán 1897. évi június hó 4-én felvett hagyatéki leltár 1—28. tételei alatt összeirt ingóságokból, úgyszintén a Garammikolai 26 számú telekjegyzőkönyvben A I. 3—7. sor 163., 227., 290., 358.,421. hr. számú ingatlanoknak és az ugyanott 8. sorszám alatt lelvett úrbéri telek után erdő és legelő-illetőségnek osztatlan felerészéből álló hagyatékában a törvényes öröklés rendjét megállapítja stb. Indokok: A néh. V. István hagyatékának tárgyalásából kifolyólag perre utasított felperes, első sorban azon az alapon támadta meg nevezett édesapjának az 1897. évi május hó 29-én hitves társával, a Il-od r. alperessel közösen alkotott írásbeli magánvégrendeletbe foglalt végintézkedését, hogy a végrendelet az írni nem tudónak jelzett örökhagyó előtt a végrendeleti tanuk együttes jelenlétében a tanuk egyike által aláírás illetve kézjegyzés előtt fel nem olvastatott és hogy az örökhagyó, aki a lévai kir. közjegyző előtt megelőzőleg vagyis az 1892. évi április hó 8-án 148/1892. ügyszám alatt közvégrendeletet sajátkezüleg aláirta, következőleg tehát írni nem tudott — a megtámadott végrendeletet írni nem tudása okából nem irta alá. Ennek alapján felperes hivatkozva arra, hogy a megtámadott végrendeletet az 1876. évi XVI. t.-c. 8. §-ába körülirt alaki kellékeket nélkülöz, annak érvénytelenitését és néhai V. István hagyatékában a törvényes öröklés rendjének megállapítását kéri. Alperesek a végrendelet alaki kellékeire vonatkozólag felhozzák, hogy a hivatkozott törvényszakasznak mindenben megfelel, mert annak szövegéből, úgyszintén a záradékból kitünőleg a végrendelet Sz. János irni és olvasni tudó tanú által az örökhagyó előtt a többi tanuk együttes jelenlétében néh. V. István kézjeg\zése előtt felolvastatott s a többi alaki kellékek is betartattak. Alaptalannak jelzik továbbá alperesek felperesnek arra alapított kifogását is, hogy az örökhagyó a végrendeletet alá nem irta, mert abból, hogy 5 évvel előbb irni tudott, még nem következik, hogy a végrendelkezés idején is irni tudott volna. Kérik tehát felperesnek a végrendelet érvénytelenítésére irányuló keresetével való elutasítását. A megtámadott végrendelet szövegéből és záradékából megállapítható, hogy az, mielőtt a végrendelkező hitves társak az okiratot a négy tanúnak együttes jelenlétében végakaratukkal egyezőnek kijelentették és keresztvonásaikkai ellátták, a végrendelkezők előtt felolvastatott; megállapítható továbbá, hogy az irni tudó összes tanuk a végrendelkezők által használt magyar nyelvet értették és hogy a végrendelkezők neveit az irni és olvasni tudó Sz. János tanú irta alá, ki a per adatai szerint a végrendeletet szerkesztette és végrendeleti okmánymagyarázónak van megnevezve. Meg nem állapitható azonban, hogy a végrendelet tartalma, mielőtt a végrendelkezők kézjegyeivel elláttatott volna, nekik a tanuk együttes jelenlétében az irni és olvasni tudó tanuk egyike által érthetően felolvastatott; vagyis, hogy akkor, mikor a végrendelet a végrendelkezőknek felolvastatott, az összes végrendeleti tanuk együtt voltak. Ennélfogva tehát a megtámadott végrendelet a hivatkozott törvényszakasznak egyik lényeges alaki kellékét nélkülözi még akkor is, ha annak szövegéből kiterjesztő magyarázat utján megállapítottnak volna vehető az, hogy Sz. János tanú a végrendeletet a végre, delkezó'knek nemcsak megmagyarázta, hanem azt I előttük megfelelő módon fel is olvasta. Kiindulva ugyanis abból, hogy a végrendelkező örökhagyó a végrendelkezés idején irni és olvasni nem tudott, ugy a végBudapest, 1902 augusztus 17. rendeletet irni képes nem volt, az 1867. évi XVI. t.-c. 6. §-ának világosan kiíejezetl értelme szerint néh. V. István végrendelkezésének alaki érvényességéhez feltétlenül szükséges lett volna, hogy az összes tanuk a végrendelet tartalmát ismerjék és hogy e célból a végrendelet kézjegyzés előtt nemcsak a végrendelkezők, hanem az összes együttesen jelen volt tanuk előtt is, érthetően felolvastassák. Miután pedig, mellőzve azt, hogy az alakilag hiányos végrendeletre hivatkozó alperesek annak az igazolását, hogy a végrendelet az összes tanuk előtt megfelelő módon felolvastatott, meg sem kísérelték — annak, hogy a végrendelkezésnél az öszszes alaki kellékek megtartattak, magából a végrendelet szövegéből kell kitűnnie és miután ehhez képest birói gyakorlatunk szerint a végrendelet alaki kellékeinek hiánya külön bizonyítással nem pótolható: ugyanezért tényképpen megkellett állapítani azt, hogy a megtámadott végrendeletnek a végrendelkezők előtt tett felolvasásánál a tanuk együtt jelen nem voltak és hogy a végrendelet tartalmáról az összes tanuk tudomást nem szereztek, minek folyományaképpen a kérdéses végrendeletet néhai V. István intézkedéseire vonatkozó megtámadott részében a most emiitett lényeges alaki kellék hiánya miatt érvénytelennek kimondani kellett. Az ügynek ilyképeni eldöntésével el volt fogadandó az alpereseknek ama álláspontja, mely szerint az a körülmény, hogy a végrendelkezés idején életének 80-ik évét tul haladott örökhagyó az öt évvel előbb alkotott közvégrendeletét sajátkezüleg aláirta, nem cáfolja meg a végrendeleti tanuknak azt a kijelentését, hogy néh. V. István, a kérdéses végrendelkezéskor irni és olvasni nem tudott, illetőleg a végrendeletet aláírni képes nem volt, mert az, hogy írással ritkán foglalkozó földmives, aki azelőtt nevét aláírni tudta, elaggott korában nevének aláírására gyakran képtelenné válik, a tapasztalat igazolja. De ha a fennforgó körülményekből szükségképen azt kellene kövelkeztetni, hogy az örökhagyó a megtámadott végrendelet alkotása idején irni és olvasni tudott, illetve nevét aláírni képes volt: az sem szüntetné meg a végrendelet alaki hiányait, mert ebben az esetben az örökhagyó által alá nem irt, illetve aláírtnak el nem ismert írásbeli magánvégrendelet szintén érvénytelennek lenne kimondandó az 1876. évi XVI. t.-c. 5. §-a alapján. Mindezeknél fogva az örökhagyó hagyatékában a törvényes öröklés rendjét megállapítani és mellőzve a perben álló feleknek többé ide nem tartozó előadásait és a per egyéb adatait, a hagyatéki vagyont a Il-od rendű alperes özvegyi jogának épségben tartása mellett a felperes és I. r. alperesnek — mint az örökhagyó gyermekeinek tulajdonául, egymásközötti egyenlő részek arányában megítélni kellett. A pozsonyi kir. Ítélőtábla (1901. február 12-én 177 sz. a.) Az első bíróság ítéletét megváltoztatja, felperest keresetével elutasítja stb. Indokok: néh. V. István az 1897. évi május hó 29. napján alkotott Írásbeli magánvégrendeletet csak kézjegyével látta el, amiből az lévén következtetendő, hogy nevezett örökhagyó a végrendelet alkotása idején irni és olvasni nem tudott, vagy más körülmény miatt végrendeletét önkezűleg alá nem Írhatta, a kérdéses végrendelet érvényességéhez minden esetre az 1876. évi XVII. t.-c. 6. §-ában előirt szigorúbb alaki kellékek betartása volt szükséges. A jelzett végrendelet pedig az ebben a törvényben az Írásbeli magánvégrendeletek érvényességéhez megkívánt összes kellékeknek mindenben megfelel. A megtámadott végrendelet szövegében ugyanis, jelesül már ama bekezdésében határozottan és kifejezetten igazolva van az, hogy a végrendelet az e célra fel kért és azon aláirt törvényes számú tanuk együttes jelenlétébe alkottatott, vagyis, hogy e tanuk a végrendelet alkotásának egész folyama alatt együttesen jelen voltak, amiből önként folyik, hogy az okirat felolvasásának is, mely ugyan e végrendelet szövegének utolsó mondatában nyert igazolást, ugyan e tanuk jelenlétében kellett történnie. Eszerint teljesen alaptalan a felperes részéről a végrendelet érvényessége ellen felhozott az a kifogás, hogy az okiratban hiányzanék annak a ténykörülménynek az igazolása, mikép a végrendelet felolvasása a tanuk együttes jelenlétében történt és így a tanuk a végrendelet tartalmát ismerték. A felperes nem tagadta továbbá a perben azt, hogy a végrendeletet a tanuk egyike olvasta fel, a felolvasó tanú megnevezését pedig a törvény érvényességi kellékül meg nem kívánja. Ami végül a fenti törvényszakaszban előirt többi alaki kellékeket illeti, a felperes önmaga beismerte, de a végrendelet megtekintése is mutatja azt, hogy azoknak megtartása is a végrendeletben, illetőleg a tanuk által aláirt külön záradékban kellőképen bizonyítva van. A valódinak elismert és a fennebbiek szerint alakilag a törvénynek mindenben megfelelő végrendelettel szemben pedig, az azt megtámadó fel-