A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 29. szám - Jegyzések a lapszélen. 1. [r.] - A superficies a magyar jogban

A JOG 115 Alperes e címen első sorban is az általa a felperes helyett kifizetett '230 K. 30 f. fuvardíjat számitia fel, mely követelésnek fenállását maga a felperes is elismeri. Ezen követelése erejéig az alperes zálogjogot ugyan nem gyakorolhat, mert amikor alperes ezt az összeget a felperes helyett fuvardíj címén kifizette, ezáltal ö a felperesnek ilykép hitelezett ezen összeg erejéig csupán személyes hitelezőjévé vált és nem szerezte meg azokat az igényeket és jogokat is, melyek a fuvarozott árukra nézve megillették. Minthogy azonban a kérdéses szilvaáru határozott rendelkezés nélkül jutott alperes birtokába, ö ezen általa kifizetett fuvardijak, mint lejárt követelése tekintetében a K. T. 309. §. értelmében megtartási jogot* gyakorolni jogosítva volt ugyan, ebbeli jogának gyakorlatával azonban nem terjedhetett odáig, hogy az áiunak felperes cimére leendő továbbítását eme követelésének utánvételezése mellett is megtagadhatja, mert nem vonta kétségbe felperes részéről a válaszban felhozott annak az állitásnak valóságá*, hogy van oly kereskedelmi szokás, hogy a megterhelt áru utánvétellel küldetik meg a címzettnek. Alperes jogosan számította fel továbbá az elraktározott áru után esedékes raktárdijat is; e részben azonban követelése csak az azon időben és mennyiségben felszaporodott összegben volt jogosnak elfogadható, mely 1899. évi febr. 15-ig, amikor az áru a felperes cimére elküldendő lett volna, és a közraktárak által kimutatott heti 2 K. 3Ü f. összeg számitásba-vételével felszaporodott, mert a fenti időn tul alperes jogtalanul tartván vissza az árut, a további raktározásért dijat nem követelhet, és mert a felperes válaszbeli tagadása ellenében a becsatolt B) alatti okirattal nem bizonyította, hogy a 2 K. 30 f. raktárdíjon felül e címen valamely további összeget is jogosan követelne. Az ezen a cimen megállapított követelése tehát csak 32. K. 40 f. összegben volt megállapítható, de ezen követelése tekintetében a kérdéses árura sem zálogjogot, sem megtartási jogot nem gyakorolhatott, mert eltekintve attól, hogy nemis bizonyította, hogy azt az összeget a közraktárnak már kifizette, erre az összegre nézve is csak személyes hitelezőjévé vált felperesnek és így a közraktárakat a K. T. 449. §. alapján megillető jogokat meg nem szerezte, és mert ez a követelése a közraktáraknál történt kifizetés előtt lejártnak nem lévén tekinthető, erre a K. T. 309. §. értelmében megtartási jogot már azért sem gyakorolhatott, mert egyrészt nem is állította, hogy az idézett szakasz 2. bekezdésének esete forogna fenn, másrészt pedig ebbeli jogait felperes ellenében kellően gyakorolhatta volna azáltal is, hogy felperesnek csupán a közraktári árujegyet bocsátja birtokába. Az alperes által utolsó helyen felszámított 36 frt 88 kr. kárkövetelést azonban nem lehetett megállapítani és e részbeli viszonkeresetét el kellett utasítani azért, inert abból a körülményből, hogy alperes nem tagadta, miszerint az e részben létrejött bizományi ügyletre nézve a felek között az O. alattiban foglaltakhoz hasonló feltételek voltak az irányadók és abból, hogy ezen feltételek értelmében az alperes mint bizományos, a felperes mint megbízótól esetleges árváltozásoknál megfelelő készpénzfedezetet követelni jogosított — mely eljárás csak oly esetekben szokásos, ahol nem valóságos áruvételek, hanem csupán az árkülönbözetre irányuló tőzsdei játékügyletek köttetnek; valamint abból, hogy alperes nem fogadta el felperesnek az iránt kínált főesküjét, hogy a kérdéses követelés nem papírárura vonatkozó és csupán árkülönbözetet célzó tőzsdei ügyletből származik, amennyiben alperes ugyanis ezt az esküt csak ugy fogadta el, hogy az ügylet természete az ő intenciója szerint nem volt ilyen, ami pedig nem zárja ki, hogy az alperes a felperesnek ellenkező, t. i. az esküvel bizonyítani kivánt intencióját ismerte és ennek ismeretében kötötte meg az ügyletet és továbbá abból, hogy az alperes az N. alatti számlában maga is csak árkülönbözetet ir a felperes terhére és végül abból, hogy felperes, mint vidéki vegyeskereskedőnek nem tartozott rendes üzleti köréhez oly nagy befektetési tőkét igénylő tőzsdei kötés, mint a milyenből az alperes árkülönbözeti követelése származott, a kir. Kúria a S. E. T. 64. §. értelmében történt mérlegeléssé! megállapítja, hogy a felek között e részben a tényleges szállítást előre is kizáró és csupán az árkülönbözetre irányuló vételi ügylet tekintetében jött létre megbízási viszony, amely viszonyból származó követelés pedig az állandó birói gyakorlat értelmében birói uton nem érvényesíthető. Minthogy tehát az előadottak szerint alperesnek nem volt jogában a felperes rendelkezése ellenére a kérdéses szilvaárunak cimére leendő elküldését attól feltételezni, hogy előbb 481 frt 28 kr. követelése neki megfizettessék: minthogy viszont a felek között nem vált vitássá, hogy a kérdéses szilvaárunak a budapesti közraktáraknál történt elraktározása a felperes beleegyezésével történt és hogy felperest az ott 1898 febr. 15-ig felmerült raktárdíj terhelő, alperest elsősorban arra kellett kötelezni, hogy 230 K. 30 fii. lejárt követelése és a 32 K. 40 fll. raktárdíj kifizetése ellenében a kérdéses szilvaárut kiszolgáltassa és csak amennyiben ennek a kötelezettségének eleget nem tehetne, legyen köteles a kérdéses szilvának az A./' a. számlával igazolt értékét, mindazonáltal a felperest jogszerűen terhelő raktárdijak levonásával és a megállapított viszonkövetelés beszámításával, felperesnek megfizetni . .. stb. Bűnügyekben. A kir. ítélőtábla azzal, hogy a vádlott részéről a másodfokú biroság ítéletének hozataláig fogságban töltött időt nem büntetésnek, hanem vizsgálati fogságnak tekintette és ennek a büntetésbe való beszámítása iránt a btk. gq.. § alapján intézkedett, megsértette a törvényt. Ugyanis büntető ítélet a B. P. 494. §-ának első bekezdése szerint csak jogerőre emelkedése utan hajtható végre. Emez általános szabály alól azonban kivételt állapit meg a B. P 506. §-a, amennyiben ennek második bekezdéséhez képest az a vádlott, aki perorvoslattal nem élt, az ellene megállapított szabadságvesztesbüntetést az ítéletnek jogerőre emelkedése előtt is megkezdheti és az ilyen ítéletre nézve az értesítés a kir. ügyészségnek az ítélet kihirdetésekor kiadandó. A m. kir. Kúria(1902 máj. 7. 4,245 .sz. a) lopás büntette és ezen bűntett kísérlete miatt jogerősen elitélt, fogva levő H. Pá! elleni bűnvádi ügyben a kir. koronaügyésznek a jogegység érdekében használt perorvoslata folytán következőleg ítélt: A koronaügyész perorvoslata alaposnak találtatik. Kimondatik, hogy arra az elitéltre nézve, aki az ellene megállapított szabadságvesztésbüntetést a B. P. 506. §-ának második bekezdése értelmében az ítéletnek jogerőre-emelkedése előtt megkezdi, a büntetés ennek tényleges megkezdése napjától számítandó és hogy az ettől kezdve az ítélet jogerőre-emelkedéséig töltött idő vizsgálati fogság cimén a btk. 94. §-ában meghatározott beszámítás tárgyát nem képezheti. Megsértette tehát a törvényt a szegedi kir. it. tábla ítéletével annyiban, amennyiben H. Pál elitéltre nézve, aki az ellene az elsőfokú bíróság ítéletével megállapított nyolc havi börtönbüntetést a B. P. 506. §. második bekezdésében foglalt engedély igénybe vételével 1901 okt. 5-én tényleg megkezdette, az ettől az időtől fogva az ítélet jogerőre-emelkedéséig, vagyis 1902 jan. 15-éig mint a másodfokú bíróság Ítéletének hozataláig fogságban töltött időt nem büntetésnek, hanem vizsgálati fogságnak tekintette és ezt a btk. 94. § a alapján a büntetésbe való beszámítás tárgyává tette. Egyúttal pedig a kir. itélő-tábla ítéletének a nevezett vádlottra kiszabott börtönbüntetés kezdetére és az 1901 évi október 5-étől 1902. évi január 15-ig fogságban töltött időnek vizsgálati fogság cimén a büntetésbe való beszámítására vonatkozó rendelkezése hatályon kivül helyeztetik és vádlott büntetése az 1901. évi szeptember 3-ától 1901 évi október 5-ig tartott fogságnak a büntetésbe való beszámítását tárgyazó elsőbirósági rendelkezésnek fentartásával 1901. évi október 5-étől számítani rendeltetik. Indokok: A szegedi kir. törvényszék 1901. évi okt. 5-én 12,572. sz. a. hozott ítéletével H. Pált lopás büntette és lopás bűntettének kísérlete miatt az ítélet foganatba vételétől számítandó 8 havi börtönre ítélte akként, hogy ebből a büntetésből a vádlottnak 1901. évi szeptember 3 ától 1901. évi október hó 5-éig tartott előzetes letartóztatása által 1 hónap kitöltöttnek vétessék. Ezt az ítéletet H. Pál megnyugvással fogadta és az ellene megállapított fenti börtönbüntetést a Bp. 506. §-ának második bekezdésében foglalt engedély igénybevételével azonnal vagyis 1901 okt. 5-én tényleg megkezdette. A szegedi kir. ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a kir. ügyésznek a vádlott terhére bejelentett felebbezése folytán 1902. január 15-én 105. sz. a ítéletével akként változtatta meg, hogy vádlott büntetését egy (1) évre felemelte és vádlottnak 1901. évi szept. 3-ától az ítélet hozataláig vagyis 1902. évi január hó 15-éig tartott fogsága által a btk. 94. § alapján (4) hónapot kitöltöttnek nyilvánított. A kir. ítélőtábla azzal, hogy a vádlott részéről 1901 okt. 5-étől a másodfokú bíróság ítéletének hozataláig, vagyis 1902. évi január 15-éig fogságban töltött időt nem büntetésnek, hanem vizsgálati fogságnak tekintette és ennek a büntetésbe való beszámítása iránt a btk. 94. §. alapján intézkedett, megsértette a törvényt. Ugyanis büntető ítélet a B. P. 494. §-ának első bekezdése szerint csak jogerőre emelkedése után hajtható végre. Emez általános szabály alól azonban kivételt állapit meg a B. P. 506. §-a, amennyiben ennek második bekezdéséhez képest az a vádlott, aki perorvoslattal nem élt, az ellene megállapított szabadságvesztésbüntetést az ítéletnek jogerőre-emelkedése előtt is megkezdheti és az ilyen itéletr nézve az értesítés a kir. ügyészségnek az Ítélet kihirdetésekor kiadandó. Nyilvánvaló tehát, hogy H. Pál, aki az elsőfokú bíróságnak 1901. évi okt. 5-én hozott Ítéletét ennek ugyanakkor történt kihirdetésekor megnyugvással fogadta és kijelentéséhez képest az ellene egy hónap beszámításával megállapított nyolc (8) havi börtönbüntetést azonnal megkezdette, minek következtében a reá vonatkozó értesítés a Bp. 506. §. 3. bekezdése értelmében a kir. ügyészségnek kiadatott, 1901. okt. 5-étől kezdve nem volt többé vizsgálati fogságban, hanem tényleg büntetését töltötte; s hogy ebből kifolyóan az 1901 okt. 5-étől a másodfokú bíróság ítéletének 1902. évi január 15-én történt hozásáig fogságban töltött idő vizsgálati fogság cimén a btk. 94. §-a alapján a büntetésbe való beszámítás tárgyát nem képezhette. Ezeknél fogva a koronaügyész perorvoslatát alaposnak felismerni, a törvénysértést megállapítani, s egyúttal, minthogy a kir.