A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 13. szám - Igazságszolgáltatásunk nyomorusága

A J alatt ingókat is bérbeadja, hogy felperes és végrehajtást szenvedő kiállították a C. alatti okiratot, amely szerint a végrehajtást szen­vedő felperesnek ingatlanokat adott el, hogy ezeknek az ingat­lanoknak terményei az alapfoglalási jegyzőkönyv 13., 17—37. tétel­száma alatii ingók, és hogy az árveréí,, úgyszintén a C. és D. alatti okiratok kiállítása kevéssel a végrehajtásnak az alperes javára foganatosítása előtt történt. Azonban a felebbezési bíróság az ítéletében valónak fogadta el azt is, hogy éppen a felperes tanácsára felperes és a végre­hajtást szenvedő abban állapodtak meg, hogy a célból, hogy a folytonos végrehajtás alatt álló végrehajtást szenvedő további vég­rehajtásokkal sikeresen ne zaklattassék, a végrehajtást szenvedő ingóira árverést eszközöltetnek, az ingókat az árverésen felperes veszi meg, bérleti szerződés kiállítása mellett végrehajtást szen­vedőnél hogyja, további foglalás esetére igényper utján a foglalás alól felmenteti és annak idejében a végrehajtást szevedőnek, ille­tőleg nejének visszaadja, e tényállás szerint tehát a felebbezési bíróság valónak fogadta el azt, hogy végrehajtást szenvedőt arra, hogy az árverést eltűrje, a hitelező kijátszására irányult szándék vezette, hogy felperes erről a szándékról tudomással birt és egye­nesen e szándék kivitele céljából vette meg az árverésen az in­gókat; e tényállásból pedig a felebbezési bíróság jogszerűen kö­vetkeztette azt, hogy felperesnek ez a vétele, úgyszintén a D. alatti okiratba foglalt bérleti szerződés színlelt. Továbbá a felebbezési biróság az ítéletében nem a C. alatti okirat tartalmából, hanem egyéb adatok alapján tényként megállapította azt, hogy felperesnek és végrehajtást szenvedőnek a C. alatti okirat kiállításakor nem az volt a valódi akarata, hogy közöttük az illető ingatlanra nézve vételi vagy általában valamely szerződés csakugyan létesüljön, hanem csupán az, hogy az illető ingatlan és ennek terménye a végrehajtást szenvedő hitelezői elől elvonassék; e tényállásból tehát a felebbezési biróság szintén jogszerűen következtette azt, hogy a C. alatti okiratokba foglalt adásvételi szerződés is színlelt. Az, hogy valamely alakilag különben létesült és okiratba is foglalt ügyletnél nem az illető okirat tartalmánál fogva, hanem egyéb ténybeli adatok alapján a feleknek mi volt a valódi aka­rata, ténykérdés, ami a S. E. 197. §-a szerint a felülvizsgálati el­járásban csak az e törvényszakaszban kijelölt alapon támadható meg; ámde erre az alapra felperesnek a tényállás tekintetében felhozott panasza visza nem vezethető, mert a S. E. 64. §-a szerint, amennyiben kötelező bizonyítási szabály alkalmazásának esete fenn nem forog, a felebbezési biróság a bizonyítékokat szabadon mérlegelhette és ténybeli meggyőződését a per anyagából az indító okok előadása mellett belátásához képest alkotta meg; már pedig a felebbezési biróság az Ítéletben előadta az okokat, amelyek ténybeli meggyőződését előidézték. Minthogy pedig az olyan ügylet, ami alakilag anélkül léte­síttetett, hogy a felek valódi akarata valamely ügylet létesítésére irányult volna, tehát a merőben színlelt ügylet jogilag ugy tekin­tendő, mintha egyáltalában létre sem jött volna; de különben is az az ügylet, amelynek létesítésénél a felek egyező akarata egye­nesen az egyik fél hitelezői elöl a kielégítési alap elvonására irá­nyul, ezekkel a hitelezőkkel szemben hatálytalan és e tekintetben mi befolyással sem b:r az, hogy az illető hitelezőknek az ügylet létesítésekor a végrehajtáshoz még joga nem volt: ezeknél fogva a felebbezési biróság nem sértett meg anyagi jogszabályt azzal, hogy felperest az alapfoglalási jegyzőkönyv 2, 4—11., 13., 17—37. télelszáma alatti ingókra nézve keresetével el­utasította. Az iratoknak az ügyvédi kamarához áttételét azért kellett elrendelni, m rt a per adataiból felperes ügyvédre nézve az 1874. évi XXXIV törvénycikk rendelkezéseiben szabályozott fe­gyelmi jelenségei látszanak fennforogni. Végül a sikertelen felülvizsgálati eljárás költségét a S. E. 204. §-a szerint a felülvizsgálati kérelemmel élő felperes köteles viselni. Kereskedelmi, csőd- és váltóügyekben. Az orvos a tanuságtételt megtagadhatja ugyan oly körül­ményekre nézve, amelyekre nem nyilatkozhatik anélkül, hogy a hivatásával járó titoktartó kötelességet meg ne sértse, hacsak öt a titoktartás kötelessége alól fel nem mentették. Azonban ebből nem az következik hogy a titoktartás tárgyának, körének és terjedelmének meghatározása a tanukép felhívott orvos belá­tására volna bizva és igy ő a tanuságtételt a saját elhatározá­sától függöleg megtagadhatja. Azt megállapítani, vájjon fenforog-e a titoktartás köteles­sége, vagy nem, egyedül a biróság hivatása, mely esetröl-esetre itéli meg a titoktartás kötelességének fenforgását vagy hiányát. J\z orvos titoktartási kötelességének terjedelme pedig a B. T. K. 328. §-ában van megállapítva, mely szerint csak oly titkot nem szabad az orvosnak közölni, melyet hivatalánál, állá­sánál vagy foglalkozásánál fogva megtudott és mely valamely család, vagy személy jó hírnevét veszélyezteti* (1893 : XVIII. t.-c. 86. és a B. T. K. 328. §-ai) * Ezen nagyjelentőségű elvi megállapítás, — mely judikaturánkban az első — véget vet azon a jogászi és orvosi körökben megindult mozgalomnak, mely szerint a kezelő orvos, biztosítási ügyekben nem köteles a gyógykezelt biztosítottnak betegségéről vallomást tenni. OG Végzés: Özv. G. Ferencaé szül. K. Miria felperesnek, The Mutual newyorki életbiztosító társaság ellen, 2,000 korona (1,000 frt) és jár. iránt 1899. évi szeptember hó 26 án 10,1165. sz. alatt indított kereskedelmi perében, az alperes által felhívott Á. Károly dr. tanú a vallomástételt az 1893: XVIII. t.-c. 86. §-ának 4. pontja alapján megtagadván, a kir. törvényszik a felek meg­hallgatása után a vallomás megtagadását jogosultnak mondja ki, és ^. Károly dr. tanút a vallomástétel kötelezettsége alól fel­menti. Indokok: Az 1893 : XVIII. t.-c. 86. §-ának 4. pontja ér­telmében, — mely az idézett törvény 215. §-a szerint a rendes eljárásban, ideértve a kereskedelmi és váltóeljárást is, megfele­lően alkalmazandó, a tanúságtétel megtagadható oly körülmé­nyekre nézve, amelyekre a tanú nem nyilatkozhatik anélkül, hogy a hivatásával járó titoktartó kötelességet, különösen mini ügyvéd, közjegyző, orvos vagy ezek segéde meg ne sértse, ameny­nyiben a titoktartás kötelessége alól fel nem mentették. A 1 ­peres azt vitatta, hogy az orvosnak e mentsé­get megadó titoktartó kötelességét a B. T. K­328. §-a szabja meg, amely valamely cs'alád vagy személy jó hírnevét veszélyeztető, és az orvos által hivatalánál, állásánál vagy foglalkozásánál fogva megtudott vagy rábízott titoknak ala­pos ok nélkül való fölfedezést tiltja. E törvényhely azonban a S. E. T.86. §. 4. pontja helyes értelmének megállapítá­sára nem alkalmas, mert az 1878 : V. t.-c. keletkezése idejében a törvény a tanúskodás alól az orvosi titoktartó kötelesség cí­mén való mentességet nem ismerte (1868 : LIV. t.-c. 207. §.), miért is a B. T. K. 329. §-a a 328. §-ban felsorolt egyéneknek bi­róság előtt, tanú minőségében, ugyanezen titoknak különben büntetendő felfedezését kifejezetten megengedte. A S. E. T. 86.§. 4. pontja tehát — a javaslat indokolásából kitünőleg is — a tanúskodás alól adott mentességnek az orvosra való kiterjesztésével uj intézményt honosított meg, amelyre vo­natkozó szabályoknak helyes értelmezése annak a kérdésnek el­döntésétől függ, hogy miben áll az orvosnak titoktartó köteles­sége ? A doktorrá avatás alkalmával az orvos arra tesz esküt, hogy a betegek titkait, ha arra a törvény nem kötelezi, fel nem fedezi. Minthogy pedig S. E. T. 86. §. 4. pontja kizárja azt, hogy az orvos mint tanú polgári perben a betegek titkainak felfede­zésére törvényesen kötelezhető legyen, az a további kérdés, mi tekinthető a betegek titkának ? Kétségtelen, hogy nemcsak az titok, amit a beteg kifejezet­ten titoktartás kikötésével biz az orvosra; mert az orvosi hivatás természetéből folyik, hogy a beteg bizalommal és azzal a föltevéssel fordul gyógykezelés végett az orvoshoz, hogy ez a vele közölteket meg fogja őrizni és nyilvánosságra nem hozza, és sok esetben a beteg nem is fordulna az orvoshoz, ha ennek hallgatását nem fel­tételezné. Az orvosi esküből kiinduló ez a föltevés és bizalom tehát szükségtelenné teszi a titoktartás kifejezett kikötését. Másrészt az orvosi hivatás erkölcsi jelentőségénél fogva a titoktartó kötelesség köre szélese bb, mint az a kör, melyet a büntető törvény véd; mert az orvosnak büntetés terhe alatt csak az van tiltva, hogy valamely egyén vagy család jóhirnevét veszélyeztető, és hivatásánál fogva megtudott vagy reábízott titkot alapos ok nélkül felfedezzen; de ezenfelül habár nem büntetés terhe alatt, de esküvel megerősített, erkölcsi kötelességből folyólag tilos felfedeznie mindazt, amit hivatása gyakorlatában megtudott, és ami, anélkül, hogy valamely család vagy egyén jó hírnevét ve­szélyeztetné, természeténél fogva titokban tartandó. És ez természetes is, mert a jó hírnevet veszélyeztető betegségeken és állapotokon felül, aminők pl. a nemi betegségek, bujakór, el­vetélések (abortus,) házasságon kivül való teherbe esés, stb. —• vannak a közfelfogás szerint oly természetű betegségek is, me­lyeknek mások által való ismerete a betegre vagy hozzátartozóira nézve kínos vagy kellemetlen, vagy amelyek súlyos vagy örök­letes voltuknál fogva a humanitás szempontjából minden esetben még magával a beteggel vagy hozzátartozóival sem közölhetők. Ilyenek pl. a rák, a szervi szívbajok, görvély és gümőkór, Az eset, melynek alkalmából a nagyérdekü határozat kelt. az volt, hogy a «Mutual» életbiztosító társaság bizonyítani kívánta egy ellene indított perben azt, hogy az illető biztosított a biztosítás előtt a biztosításra befolyással biró betegségben szenvedett, melyet a biztosított elhallgatott. Ennek bizonyítására hivatkozott az illető orvosra, ki a biz­tosítottat azon betegsége ellen gyógykezelte. Az orvos a tanuságtételt megtagadta, hivatkozással a S. E. T. 86. §-ában körülirt titoktartási kötelességre. Az elsőfolyam, biróság őt a tanúságtétel alól felmentette. A biztosító társaság képviselője ez ellenében azt vitatta, hogy a titoktartási kötelesség csak az lehet, aminek megszegését a törvény büntetéssel sújtja. Ez pedig a B. T. K. 328. §-ában van körülírva, amidőn csak oly orvostitok közlését tiltja, mely valamely család vagy s z e­raély jó hírnevét veszélyezteti. Annak megítélése pedig, vájjon ily titokkérdés forog-e fenn, a bírósághoz tartozik. Ezen jogi nézetet külön­ben lapunknak 1900. évi 34. számában «Orvosi titoktartás és biztositásu cikkében külön is igen kimerítően kifejtette S t i 11 e r Mór dr., az alperesi biztosító társaságnak jogi képviselője. A fenn közlött nagyérdekü határozat ezen álláspontot magáévá tette és elvi kinyilatkoz­tatása által a biztosítási ügy terén most már nagyobb jogbiztonságot teremtett. A. szerkesztőség.

Next

/
Oldalképek
Tartalom