A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 52. szám - Az I894 évi XVI. t.-c. 62. §-ának alkalmazása a gyakorlatban, ha a tárgyaláson senkise jelent meg 1 [r.]

382 A JOG újból meghúzom azt a vészharangot, amelyet kézdivásárhelyi Fejér Vilmos közj.-j. meghúzott volt; meghúzom.mert a jogszolgáltatás ez ágában nagy veszély fenyegeti a jogászi gondolkozást! Tóth György dr. besztercei aljárásbiró^ II. Gyakran megesik, kivált mikor csekélyebb értékű a hagyaték, hogy az örökösök többszöri idézésre se jelennek meg a kir. közjegyző előtt. Egy ily eset ötletéből Kézdivásárhelyi Fejér Vilmos kir. közjegyzőjelölt, a Jog mult évi 51. számában azt a kérdést veti föl, helyesen jár-e el a bíróság, ha ilyenkor a hagyatékot <bona fide» átadja. Vannak, akik erre tagadólag felelnek, arra az alapra helyezkedvén, hogy az örökösödési eljárást szabályozó 189i: XVI. t.-c. arról az esetről, amikor egy örökös se jelenik meg a tárgyaláson, kifejezetten nem intézkedik. Ez igaz. De ne feledjük, hogy a törvény csupán csak azért rendeli el olyankor, amikor a hagyatékhoz ingatlan vagyon tartozik, a 2. §. 1—4. pontjaiban foglaltak fönn nem forgása esetére is a hivatalból való eljárást, hogy a telekkönyvi állás rendezhető j legyen; már pedig a törvény jelzett intenciója, ha az örökösöknek a tárgyaláson való meg nem jelenése a hagyaték átadását gátolhatná, illuzóriussá válnék, mert nem foglal magában a megjelent,i vonakodó örökösök ellen kényszerilő rendszabályokat. így állván a dolog, a bíróság csak akkor jár el a törvény szellemében, ha az örökösök többszöri idézésének eredménytelenségéről szóló közjegyzői jelentésre, a rendelkezésére álló adatok alapján hivatalból adja át a hagyatékot. Nem lehet azonban elegendő ez a közjegyzői jelentés egymagában olyankor, amikor kiskorúak is érdekelvék, vagyis az átadás előző gyámhatósági jóváhagyáshoz van kötve; nézetem szerint ily esetben, mivel a megjelenni vonakodó gyám ellen sincsenek kényszerítő rendszabályok*), szükség van a hagyatéktárgyalási jegyzőkönyvet pótló osztálytervezetre, s a hagyaték csak e gyámhatóságilag jóváhagyott osztálytervezet alapján adható át. A leltári érték szerint való díjmegállapítás ez esetben, azt hiszem, nem kifogásolható, mert hisz az osztálytervezet elkészítése is munkával jár, s ez a munka rendszerint nem kevesebb a tárgyalás eredményének jegyzőkönyvbe vételénél. Eltérők a vélemények a Jog f. évi 38. számában G r é b Brúnó kir. aljegyzőtől fölvetett ama kérdésre nézve is, számithat-e föl a kir. közjegyző dijat olyankor, amikor a póthagyaték értéke a 200 k.-t meghaladja. A felelet e kérdésre mindig attól függ, mi az alaphagyaték értéke. Számithat, nézetem szerint, még a 20() k.-t meg nem haladó érték után is, ha az alaphagyaték és póthagyaték együttes értéke után nagyobb díjátalány jár, mint csupán az alajjhagyaték értéke után; fölszámithat pedig joggal azt a külömbözetet, amelylyel többet állapított volna meg neki a bíróság, ha a póthagyatékul szolgáló vagyon a? alapleltárból ki nem marad. Tegyük föl pl., hogy az ;i laphagyaték leltári értéke 1,980 k., a póthagyaték pedig 80 k.; ha mármost a póthagyaték tárgyalásáért díj megállapítható egyáltalán nem volna, a közjegyző az adott esetben 8 k. díjtól — amennyivel t. i. több járna neki az alap- és póthagyaték együttes értéke (2,060 k.) után — esnék el, még pedig másnak a mulasztása következtében. Ez, azt hiszem, se igazságos, se méltányos nem lenne. A fönt mondottakból önként következik, hogy viszont nem jár még a 200 k.-t meghaladó póthagyaték tárgyalásáért se díj, ha az alap- és póthagyaték együttes értéke az alaphagyaték tárgyalásáért már megállapított díjátalány összegét nem emeli. Talán megemlítenem is fölösleges ivt, hogy az a körülmény, mikor födözték föl az ujabb vagyont (az alaphagyaték bírói átadása előtt avagy után-e), a kérdés elbírálásánál teljesen mellékes. Szikrai Odo, pácsváradi aljárásbiró. Irodalom A közös ügyek előzményei és fejlődéss (1526—1848.) Az 1867. XII. t.-c. szempontjából. Közjogi tanulmány. Irta H o r v á t n János dr. Budapest, 1902. Dobrowsky és Franké kiadása. Egy munka fekszik előttünk, mely a maga csekély teriméjében is sokat és valóban nagy horderejű tényeket mutat be. Szerző egy szük tanulmány keretében, melynek csontvázát az 1867: XII. t.-c, mint egy quintessentia képezi, —• sok adatot, elvitázhatlan történelmi tényt hoz föl arra nézve, miként azon állapotokat, melyek alatt ma élünk, a történelem hnzta létre s mindazon intézmények, amelyeket sokan egy 67-ben történt rögtönzésnek vélnek, századok óta együtt élnek és fejlődnek a nemzet alkotmányos életével s 1867-ben nem kellett egyéb, csak a már meglevő nyers anyagot alakba önteni. Kijelenti szerző, hogy a 67-es alkotást ekként megismerte*) Az 1897: XX. t.-c. 279. §-a értelmében pénzbírság alkalmazásának csupán a gyámhatóság elé idézett fél igazolatlan elmaradása esetén van helye. tendő, ^önhatalmúlag adatokat creálni nem lehet, nem szabad, arra individuális eredeti gondolatok halmozása nem elegendő.* Szerző maga fölismeri, hogy töretlen uton jár, midőn ezt irja: «Kisérlet ez, mert tudtommal még egy kiválóbb iróik sem próbálta meg ez intézménynek, t. i. az 1867. évi kiegyezésnek, mely valamennyi más intézményeink összhangzó működésének nélkülözhetlen föltétele, fejlődését kinyomozni*. És ez teljes igazság. Harmincnégy év mult el a 67. XII. t.-c. megalkotása óta és annak előzményei megirásáia senki sem gondolt. Pedig azok a közös ügyek megvoltak akkor is, midőn összeköttetésünk Ausztriával nem nyugodott oly szilárd alapon, mint a 1723 : I., II., III. t.-c. Szerző kimutatja, hogy félreismerhetlenül a XVl-ik század országgyűlésein is állandóan felmerül e kifejezés; «Vegyes ügyek», hova a had-, kül- és pénzügyek tartoztak. Igen érdekes, hogy a költő, Kisfaludy Sándor is egyik költeményében alakot ad mindennek. Különben Kisfaludynak 1808—1810 közt elég alkalma volt mindezt, mint a nemesi insurrectio egyik főemberének, közelebbről megismerni s szerzett tapasztalatait igy önteni dalba: Magyar ügyet külön magyar Kormány s tanács vezesse. De felelős a nemzetnek S ezt a nemzet fizesse. Összeülve a némettel Vegyes ügyben végezni: Király lásson igazságot, Ha nem tudnak egyezni. (Hattyúdal IX.) Semmi egyéb ez, mint a 67-es kiegyezés alapeszméje. Az 1847/48. évi országgyűlésen márc. 3-án és 31-én Kossuth beszédei a közös ügyeket, mint historicumot, mint elvitázhatlan tényezőt fogják föl s ezzel leszámolnak Kossut h eme beszédei indokolásául (Iratai V. k. 219 1.) fölhozza, hogy: «fölemelt fővel mondhatom, hogy e nézetek tiszta őszinte loyalitással számba vették azon helyzetet, melyet őseink a Habsburg háznak a magyar királyi székbe ültetésével s apragmatica sanctióval örökségül ránk hagytak* stb. Ez elismerés után szerzőnek csak adatokat kellett kutatni, halmozni és rendszerbe foglalni. Szerző egyéniségét semmi jobban nem világítja meg, mint T o c q u e v i 1 1 e következő szavai: «Az angol vagy amerikai törvénytudó azt vizsgálja, mi történt; a francia törvénytudó azt, minek kellett volna történnie. Az egyiknek végzések, a másiknak okok kellenek. Ha egy angol vagy amerikai törvénytudóra figyelmezünk, meglepetve érezzük magunkat, látván, mily gyakran idézi fel mások véleményeit s hallván, mily ritkán szól a magáéról; midőn nálunk épen ellenkezőleg van a dolog.» Szerzőnk tehát főleg bizonyít, müvén a gyakorlati jogász keze és szelleme, — mint a kinek mindig bizonyítani kell, mindennapi foglalkozása közepett is — nagyon meglátszik. De azért nem lehetne mondani, hogy szerző föláldozta volna énjét kedvenc themája kedvéért. Határozottan azon az állásponton áll, hogy egy nemzet sem vonhatja ki magát a világtörténeti tényezők evolutiója alól, tehát a magyar nemzet sem. Intézményeit ama kor politikai viszonyai, melyben keletkeztek és fejlődtek, mindenekben befolyásolják. (Ezt már Verbőcy is fölismerte, III. K. I. k. 18 cim.) A mű bevezető része tehát ennek okadatolásával telük be. Végeredménybe oda álütja szerző Lengyelországot mint példát, mely nem törődött a kül viszonyokkal, intézményei a kor körülményeivel le nem számoltak, tehát elveszett. Igen érdekes a mű azon része, melyben Ausztria fejlődése van röviden elmondva, mint előzménye azon eseményeknek, melyek 1526-ban természetszerűleg bekövetkeztek, melynek következményei viszonyunkat mind e mai napig uralják. Az első rész különösen kiemeli, hogy elsőbben a külügy az, mely átalakul közös ügygyé, hogy a Habsburgok trónrajutása összeesik ama korral, midőn az európai fejedelmek a külügyi politikát teljesen kezökbe veszik s abból a nemzet befolyását mindenkép ki akarják zárni. A második részben szerző törvénycikkek és adatok özönével bizonyítja, hogy a nemzet ezen jogait soha föl nem adta s abban való befolyását mindenkor többé kevésbbé megőrizte a legújabb időkig. (I. 25. 1.; 63—73. 1.) Nagyon nyomatékosak azok az adatok, rrelyeket a hadügy fejlődésére hoz föl a szerző (26 1. 731. 90 1.) De legérdekesebbek a mű pénzügyi adatai, melyekből kiderül, hogy a XVI-ik század közepétől kezdve egész 1867-ig mily nagy és csaknem meghatározatlan összegekkel járul Magyarország a közös költségekhez, a melyhez a mai 34° o törvényesen formulázva s a nemzet által ellenőr izve, valóságos paradicsomi állapot (I. 37—40 1.). S midőn K o 1 1 o n i c h 1699. táján 33% közös költségátalányt kivánt az országtól, az nagy jóakaratról tanúskodik és ha ezt alkotmányos uton kinálja, a nemzet a keserves előzmények után bízvást elfogadhatja azt, mint legjobb expedienst. Az első fejezet tán kissé elmosódva, azonban mégis bemutatja azt, hogyan keletkeztek és fejlődtek a közös ügyek. Az elmosódott kép nem a szerző hibája, hanem az idők folyamatáé, melyet vázolni igyekszik. Az események tömkelegében elvesznek egyes jelenségek, nem domborodnak ki egyes momentumok,