A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 51. szám - Illetéklerovás a bélyegköteles fél távollétében

372 A JOG alapján megállapított értéke a forgalmi értéknél jóval nagyobb s mert a hagyatéki leltár szerint a szenvedoség a cselekvő vagyont meghaladja. A kérdés az, hogy ezen esetben miként járjon el a bíróság; megszüntesse-e az eljárást vagy tegyen-e hirdetményi eljárást folyamatba az 1894. évi 16 t-c. 114. s 115. §-a értelmében, vagy végül átadja-e az ingatlant az örökösöknek annak dacára, hogy azok azt elfogadni vonakodnak ? Igénytelen nézetem szerint ezen esetben a hagyaték átadása nélkül az eljárás meg nem szüntethető, mert hivatalból indíttatván meg az eljárás, azt hivatalból be is kell fejezni; de hirdetményi eljárásnak nincs helye; mert a törvény föntebb idézett szakaszai szerint ennek csak akkor van helye, ha örökhagyó örökös hátrahagyása nélkül halt el, vagy örökösnek létezéséről senkinek nincs tudomása ; nincs hát más mód hátra mint az, hogy az ingatlan az ismert örökösök részére beszavatoltassék s a tulajdonjognak javukra leendő bekeblezése végett a telekkönyvi hatóság megkerestessék s itt beáll az az eset, hogy az örökös nevére átirattá az ingatlant, dacára, hogy ő kifejezetten kijelentette, hogy az örökséget el nem fogadja. Hogy az ingatlan hagyaték örökösök nevére azok akarata ellenére bekebelezendő, ez kitűnik a törvényből s annak szelleméből. A 1894. évi 16. t.-c. 4. §a ugyanis kimondja, hogy ha a hagyatékhoz ingatlan vagyon tartozik s az örökhagyó halálától számított három hónap alatt az érdekeltek valamelyike az örökösödési eljárás megindítását nem kérte, sem örökösödési vagy hagyományi bizonyítvány iránt kérelmet elő nem terjesztett : ugy a hagyatéki eljárás hivatalból indítandó meg s nagyon természetes, hogy ilyen ügyekben hivatalból nemcsak megindítani, de be is kell fejezni az eljárást, illetve föltétlenül intézkedni kell az ingatlan átadása iránt. De a törvény intentiója is ez volt, midőn hivatalból rendelte el az eljárást oly esetekben, hol az örökhagyó után ingatlan maradt; ennek indoka bizonyára az volt, hogy a telekkönyvben valótlan adatok ne szerepeljenek, hogy az ingatlan tulajdonjoga ne maradjon az elhalt nevére bekebelezve s ne forduljanak elő olyan esetek, mint voltak ezen törvény életbe lépte előtt, hogy már 5 — 6-ik ágbeli rokon tulajdona volt az ingatlan s a telekkönyvben a sok évvel azelőtt elhalt déd-vagy ükapa nevére volt bekebelezve. Elképzelhető, hogy milyen nehézségekbe ütközött aztán az, ha ilyen telekkönyvön kívüli tulajdonos eladta s a vevő nevére akarta átíratni az ilyen ingatlant. De talán az is oka volt, hogy a bekeblezési illetéket ne veszítse el a kincstár. Azon körülmény, hogy az örökösök kijelentették, hogy el nem fogadják az ingatlant, figyelembe nem jöhet, mert hazai joggyakorlatunk szerint ipso jure örökösödési nyilatkozat tétele nélkül válik a hagyaték tulajdonosává s nálunk nincs érvényben az oszt. polg. törvkönyv 799. §-ában előirt azon kötelezettség, hogy aki valamely örökséget birtokába akar venni, világosan nyilatkozni tartozik aziránt, hogy az örökséget elfogadja-e. Szinte hallom az ellenvetést, hogy hazai jogunk szerint az öröklési jogról való lemondás az örökösöknek korlátlanul meg van engedve, sőt az is szabály, hogy az örökségről vo(ó lemondás a lemondó örököseire is kötelező ; nem hagyható tehát figyelmen kivül az örökösöknek azon nyilatkozata, hogy az örökségről lemondtak. Tekintve azonban, hogy nincs tételes intézkedés aziránt, hogy ily esetben mi történjék az ingatlannal (legfölebb a kincstárnak lehetne szállomány jogcímén átadni, de ha passive áll a vagyon, ez se fogadja el) ; tekintve, hogy a hivatalból megindított eljárás nem jelenthet egyebet, mint, hogy a bíróságnak a vagyon átadása illetve az ingatlan átírása iránt föltétlenül intézkednie kell; tekintve végül, hogy az örökösöknek mi hátránya vagy sérelme sincs abból, ha az ilyen ingatlan nevükre bekebeleztetik, mert hiszen az örökhagyó hitelezői irányában azok követeléseire nézve az örökös úgyis csakis öröksége erejéig szavatol, tehát az örökös külön vagyona nincs veszélyben az örökhagyó adósságai miatt, másfelől az átíratás folytán kiszabott örökösödési illetéket se kell az örökösnek sa)átjából lefizetni, mert amennyiben a kiszabott határidő alatt az örökös a kiszabott illetéket le nem fizeti, ugy annak erejéig a zálogjog a m. kir. kincstár javára a hagyatéki ingatlanra kebeleztetik s esetleges elárvereztetés esetén a kincstár az illetéket mint előnyös tételt érvényesiti: ennek folytán az ilyen ingatlant a lemondás dacára is az örökösök nevére kell bekebleztetni. Nem érdektelen, hogy a német polgári törvénykönyv ilyen esetekben minő intézkedést ír elő. A n. p. tkönyv 1,953. §-a élteimében az örökösnek joga van az örökségről lemondani s ilyenkor az van hivatva öröklésre, aki igényelhetne a hagyatéki vagyont az esetben, ha a lemondó örökös az örökség megnyílta idején nem lett volna életben s a hagyatéki bíróság kötelessége a lemondásról a következő örökösöket értesíteni. Hasonló intézkedést tartalmaz a szász polgári törvénykönyv 2,261. §-a, s ugyancsak átvétetett ez a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetébe is, amennyiben ennek 1,993. §-a egyezik a n. polg. törvénykönyv 1,953. §-ával. Illetéklerovás a bélyegköteles fél távollétében. Irta. RÉV MÓR, m. kir. pénzügyi fogalmazó Nagybecskereken. A J o g t u d o m á n y i K ö z l ö n y f. é. 45. számának K ü lön félék rovatában a következő kijelentést olvassuk: «A hivatalból foganatosított végrehajtásokról és árverésekről felvett jegyzőkönyveket sorra leletezik. Mintha a végrehajtató egyáltalán kerülhetett volna abba a helyetbe, hogy a jegyzőkönyvet felbélyegezhesse !» Ennek a felszólalásnak igazságához kétség nem férhet. De vájjon nem hullathat-e örökös keserű könyeket az igazságnak a géniusza, mikor a bélyegtörvénybe iktatott és szentesitett igazságtalanságok hosszú során végig tekint? Ha igazságokat akarunk keresni, mindenütt böngészhetünk, csak a bályegtörvény szakaszai között nem. Más kérdés azonban, hogy törvényes-e, jogos-e a hivatalból foganatosított végrehajtások és árverésekről felvett jegyzőkönyvek bélyeghiánya folytán fölvett lelet oly esetben, amikor a végrehajtató nincs jelen és így nem lehetett abban a helyzetben, hogy a jegyzőkönyv felvétele alkalmával azt fe lbélyegeztesse ? Bármennyire ellenkezésben is van a logikával, és a törvénybe iktatott jogszabály egyik-másik rendelkezésével, ^.rre a kérdésre a fennálló törvények értelmében azt a megindokolható választ kell adnunk, hogy a lelet fölvétele a végrehajtató ellenében nemcsak jogos, hanem a leletező közegnek felelősséggel teljes kötelessége. A bélyegilletéknek oly esetben való lerovása, amikor a bélyegköteles fél nincs jelen, a mai törvények szerint nincs egységes módon szabályozva. Három különböző eljárást statuál ily esetekben a törvény. Az egyik esetet az 1894: XXVI. t.-c. 10. §-ának második bekezdése a következőkben határozza meg, az 1894 : XXVI. t.-c. 8. és 9. §-aiban meghatározott állandó bélyegilletékve nézve: «Ha — eltekintve a rendes eljárástól — a bélyegilleték lerovására köteles fél a határozat hozatalakor nincs jelen (15. §.), a bíróság eztafelet írásban felhívja, hogy a bélyegilletéket három nap alatt róvja le A felhívás a lakhelyre címezve, ajánlva a postára adandó és a postára adást követő harmadik napon kézbesitectnek teki nte ndő.» Amint e törvényszakasz igazolja, az állandó határozati illetéknél a bélyagköteles fél, ha nincs jelen a határozat meghozatalánál, mentesítve van a hivatalos lelet következményei alól, mert a bíróság köteles őt ajánlott levélben a fölbélyegezésre fölhívni, és csak az esetben nyilik meg a lelet felvételére való jogosultság, hogyha a felhívásnak hatása nem volna. A bélyegtörvénynek ezen intézkedését többi általános rendelkezéseivel szemben nagyon humánusnak kell tekintenünk. A bélyegkötetes fél ugyanis — a legtöbb ily esetben — arra a tárgyalási határnapra, amelyen a határozatot meghozzák, idézést kap, módjában áll a tárgyaláson való megjelenés, és ha ő ennek dacára nem jelentkezik, még meg lehetne valahogy indokolni a lelet fölvételének jogosságát, különösen ha figyelembe vesszük a bélyegtörvény általános szellemét. De a határozat hozataláról a bélyegtörvény — mint láttuk — a méltányosság oly messze menő határáig megy el, hogy hasonló mértékű jóakaratot a bélyegköteles felekkel szemben hiába keresünk. Es a fenti törvényszakaszban kifejezett szellemet a magunk részéről a legnagyobb mértékben dicsőitjük is, ha a kivitel módjában teljesen nem is értünk egyet. De hogy a bélyegtörveny fenti szakaszában erős igazságosság rejlik, ahhoz kétség nem tér. A második eset, amikor a törvény a bélyegköteles fél távollétében annak utólagos felbélyegzésre egérutat nyit, a bélyegtörvény 27. § ában van meghatározva, amely szószerint így hangzik: «Ha a bizonyító fél közbenjötte nélkül tartatik bírói szemle, tanuk vagy szakértők kihallgatása, akkor a felvett jegyzőkönyv után járó szabályszerű bélyegilletéket a bizonyító fél vagy képviselője oly esetben, amidőn a perrend szerint a felek részéről észrevételezésnek van helye