A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 20. szám - A bünügyi védelem

158 A JOG lezni, ha a vételárat nem fizette ki teljesen, s ha visszárverést huzamosabb időn át nem kértek ellene. Nehézséget itten csak az képez, hogy mi történjék a kifizetetlen vételárral ? Erre is találnék — per analógiám — expedienst. Tudniillik az uiabb tkvi törvények intentiója az lévén, hogy a tkvi és tényleges állapot egymással összhangba hozassék ; továbbá a vhajtási törvény azon intézkedése, hogy a vevő tulajdonjoga csak akkor kebelezhető be az elárverelt birtokra, ha az árv. teltételeknek mindenekben eleget tett, nem mondja azt, hogy a vételárnak okvetlenül készpénzben kell kifizettetnie ; sőt maga a vhajtási törvény megenged oly megegyezést a vevő és hitelező közt, hogy bizonyos terhek a birtokon továbbra is rajta maradjanak : én nem tartanám kizártnak a kérdés olyatén megoldását, hogy a tulajdonjog a vevő javára kebeleztessék be, ezzel egyidejűleg pedig a zálogjog a vételárhátralék és ennek kamatai erejéig annak, vagy azoknak javára, a kik vagy a kiknek a hátralékos vételára sorrendi végzésben soroztatott. Ezen eljárás alkalmazhatása mellett szól nézetem szerint az 1889 : 38. t.-c. 8. §-ának az az intézkedése, hogy a tényl. birtokos tulajdonjogának bejegyzése alkalmával szintén hivatalból kebelezendök be mindazok a tehertételek, melyeket az átruházó a maga vagy 3-ik személy javára kikötött vagy fentartott; a mely intézkedés a legis ratio ugyanazonossága miatt — szerény nézetem szerint — a fenforgó esetben is alkalmazható volna, ugy mint azt fentebb mondottam. Azt azonban kétségtelennek tartom, hogy ez a mód nem alkalmazható akkor, a midőn az árverés után a vhajtást szenvedett ellen, a még mindig az ő nevén figuráló birtokra ujabb zálogjogok szereztettek; a mely esetben tehát a kartárs ur által felvetett kérdés tényleg megoldhatlannak mutatkozik. A bűnügyi védelem. Liszt tanár előadásáról irta dr. BACK FRIGYES budapesti ügyvéd. «Die Stellung der Vertheidigung in Strafsachen» cim alatt a büntetőjog hires berlini tanára, Liszt, f. évi március hó 23-án a Berliner Anwaltsvereinban előadást tartott, melyről röviden az összes szaklapok megemlékeztek. Azon előkelő positiónál fogva is, melyet Liszt a tudományos világban elfoglal, felolvasása mindenütt a legnagyobb feltűnést keltette és a német szaksajtó L i sz t-nek ekkor hangoztatott, talán nagyon is merész állításaival azóta sürüen foglalkozik. Liszt fejtegetését arra alapítja, hogy bár azon kérdésnek eldöntése, hogy bűnügyekben milyen legyen a védelem állása, az ügyvédi kar által eldöntendő kérdés, mert hivatásos érdekkérdés ez, de a tudományos kutatás, a mai bűnvádi eljárás vezéreszméinek alapul vétele nélkül, még sem lehet annak eldöntéséhez hozzáfogni. Sorba ismertetni fogjuk véleményét a védelem egyes álláspontjairól és kifogjuk mutatni, hogy fejtegetései mennyire nem felelnek meg a gyakorlat igényeinek, illetve, hogy a gyakorlati életben mennyire nem követhetők. Tételeit abból az alapelvből deducálja, hogy a védő állása a törvényhozó akaratán alapul és hogy a védelmet a legjobb tudása és lelkiismerete, kötelességszerű meggyőződése, de nem a terhelt egyéni érdeke, akarata és útmutatása szerint köteles gyakorolni. Ez szerinte a vezérelv, a melytől eltérni semmi egyéni érdek árán nem szabad. Megjegyzéseinket az egyes általa felvetett kérdéseknél fogjuk megtenni, de már itt kell rámutatni, hogy ezt a vezérelvet Liszt még in theoria sem birja az egész vonalon keresztül vinni, mert a fenti szavaihoz hozzáteszi, hogy elsősorban védence érdekeit tartozik figyelemmel kisérni. És ez nagy ellenmondás. Kifogjuk mutatni, hogy a separatisticus érdek, a védenc érdeke és az objectiv igazságnak való szolgálás, számtalan esetben homlokegyenest kizárja egymást. Liszt alapkijelentését a modern bünper céljából vezeti le. Szerinte a bünper: az nem per. Mert per csak az, hol felek, érdekképviselők szerepelnek. Minthogy pedig a bünpernek célja a sértett jogrend reperálása és nem a sértettnek adandó elégtétel, és a vádnak emelése és fenntartása nem egyedül a sértettől függ, a bünper nem per, és minthogy minden pernek a jellemzetes vonása, hogy «Parteienprocess», hogy van felperes, panaszos és panaszlott, és minthogy az inquisitionalis perben az inquirált a pernek nem alanya, hanem az inquisitionális eljárásnak a tárgya és az objectiv igazság csak «per» csak az összes szükségelt perszereplők létezése mellett diadalmaskodhatik: ezeket mesterkélt módon teremteni kellett. Ez pedig történt a vádhatóság felállítása és a védelemnek a vádhatósággal való egyenjogúsítása által. így lett mesterkélten az objectiv igazság feltárására teremtve a védelem a vádlott támogatására és így jön Liszt fenti vezérelvére. Tehát az objectiv igazságot szolgálni, de a védelem érdekeit mindig szem előtt tartani! Erről sohasem szabad a védőnek megfeledkezni, mert ha ezt mellőzi, ugy előállhat az a helyzet, hogy az a terhelt, a kinek nincs jogi képviselője, előnyösebb helyzetbe jut, mint a kinek van. így mondja Liszt. Ha e két vezércsillagot mindig egyszerre és együttesen kellene követnie, a dilemmáknak soha meg nem szűnő helyzete állana így elő. Nézzünk egy-két példát. Az apa fiával együtt követ el egy bűntényt. Az atya bírta rá nagynehezen a fiát ; az elkövetésnél csak az apa kapatik tetten. Ü töredelmesen bevallja védőjének, hogy fia neki segített, de kérve kéri, hogy ne szóljon. A védő igy is tesz. Valaki elitéltetik 14 havi fogházra. A védő azt hiszi, hogy az elkövetett cselekmény alapján egy évi fogház elegendő súlyos büntetés volna, azonban nem fellebbez, mert a B. K. 48. §-a szerint, ha leszállittatnék a büntetés egy évre, ugy védence kénytelen az egész évet leülni, ha pedig megmarad a 14 hónap, nem egész 10 hónapig kell ülnie. Kérdezzük már most, nem-e járt el a védő mindkét esetben az objectiv igazság követelményei ellenére és eljárása nem-e correct azért még is? Tehát a védő követheti az egyik, vagy a másik irányt, de mindkettőt csak a legritkább esetben. De nézzük sorba Liszt kérdéseit: a) Kell-e a védőnek felmentést kérni, ha védencének bűnösségéről megvan győződve? Liszt szerint szabad, de nem kell. Itt is ugyanaz az ellentmondás van, mint fentebb. Ha a védő csak az objectiv igazság szolgálatában állhat, ha ő neki elsősorban feladata segédkezni az a b s o 1 u t igazság felkutatásában, ugy más választ nem lehet adni, minthogy neki legfőlebb a büntetés enyhítése, a minősítés, stb. szempontjából szabad szót emelnie, mert hisz tudja, hogy védence bűnös. Ha pedig azt mondjuk, hogy szabad, vagyis a tetszésétől függ, ugy az objectiv igazság keresése egy surrogat feladat, a mely annyira figyelembe vehető, amennyire ezt a védenc érdeke megengedi. b) Szabad-e a védőnek az általa ismert súlyosító körülményeket elhallgatnia? c) S z a b a d-e a védőnek oly jogi álláspontot elfoglalni, melyet ő helytelennek tart? Mindkettőre Liszt igenlegesen válaszol. Az úgynevezett súlyosító körülmények a legtöbb esetben nem a büntetés súlyosbítására, hanem a súlyosabb minősítésre vannak befolyással. Ha a védőnek is arra kell hatni, mint az ügyésznek, hogy a perben szereplő terhelt, a védence, a jogsértésnek aránylag megfelelő büntetésével sujtassék, nem lépett-e igy tul a megengedett határon, nem feledkezett-e meg kötelességéről, hisz az ő (passiv) tevékenysége, a súlyosító körülmények elhallgatása eredményezte, hogy vádlott enyhébb büntetést kapott? Vagy nem forog-e fenn ugyanaz a mulasztás, ha azt a jogi álláspontot foglalja el, hogy a büntethetőség elévült, hogy védence a vádbeli cselekmény elkövetésekor beszámíthatatlan volt, mely általa benső meggyőződésében helytelenített álláspontok alkalmasak arra, hogy védence felmentessék ? Ily contradictiókra vezetnek Liszt tanai. De szerintünk teljesen elejti a fonalat, midőn azt mondja, hogy tisztességtelen dolog, ha a védő a meggyőződés egész melegével száll védence érdekében sikra, midőn a bűnösségéről meg van győződve. Tehát a súlyosbító körülményeket (e fogalmat mindig generaliter mint minősítő fogalmakat véve) el szabad hallgatnia, de ezeket elhallgatva nem szabad állítania, hogy védence ártatlan ! Nézetünk szerint a Liszt által kifejtett álláspont, mely egy mesterséges fictión alapszik, nem képezheti a védői hatáskör megállapításának kiinduló pontját. Csak egy vezérelvről lehet szó, a védence érdeke és ezt a tisztesség és megengedettség határain belül kell szolgálni. Hogy hol van a határ, ezt elvileg megmondani nem lehet. Hisz a 19-ik század legnagyobb védőügyvédje L a c h a u d már mondta : «hogy nincs nehezebb, de nincs nemesebb hivatás mint az ügyvédé, az jellemet és tehetséget egyaránt megkövetel. Az ügyvédben a legkülönbözőbb tehetségeknek kell meglenni. Kell, hogy legyen benne józan ész, jó sziv, magas röptű gondolkodás. Legyen a szó és a tett embere,' legyen