A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 42. szám - A szerzői jog, kapcsolatban a kiadói jog keletkezésével

300 A JOG Amig az első esetben az, aki valamely dolgot előállít, munkája befejeztével semmi belső vonatkozásban nem marad a készített tárgygyal, addig az elmemü, minthogy kifejezésében nem az anyag alkotja a lényeget, hanem csak a formát s minthogy a szellemi tevékenység a legsajátosabb és legegyénibb tevékenység, minduntalan belső kapcsolatban áll szerzője egyéniségével. Ez áll nem csak a kéziratra, a mit a szerző alkotott, hanem annak minden többszörözésére nézve is, mert a többszörözött példány ugyanazon elmebeli tevékenység reprodukciója, mint az eredeti. E szerint, a mennyiben a szerző egyénisége a fizikai és jogi uralom (birtoklás és tulajdon) időbeli határait jóval meghaladó kapcsolatban marad elmeművével, s amennyiben ezen kapcsolatban a szerzőnek eminens érdekei nyilatkoznak meg, kétségtelen, hogy akkor, a midőn a különböző érdekeket a jog védelmébe veszi, a szerzőnek sok kai több jogának kell lennie saját elmeműve irányában, mint például annak, a ki a többszörözött elmemű egy példányát szerezte meg. Mindezeket figyelembevéve, az elmeműre, vonatkozó tulajdonjog határainak megállapításánál, nyilvánvalóan arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a többszörözés joga nem lehet része a tulajdonjognak, mert ha a kézirat vagy bármely többszörözött példányának tulajdona már feljogosítaná a tulajdonost a többszörözésre, akkor a s/erző mivel sem volna előnyősebb helyzetben azoknál, a kik a munka létrehozásával semminemű szellemi kapcsolatban sincsenek, ez pedig a szerző számos anyagi és ideális érdekét sértené. Ebből kifolyólag a tételes törvények a többszörözés jogát kizárólag a szerző részére tartják fenn. Itt tehát a tulajdon tárgyára vonatkozóan a tulajdonost illető szabad rendelkezési jog mindenkire nézve korlátot szenved, a ki nem szerző, amiből egyúttal kitűnik, hogy a többszörözés joga már a szerzői minőségből s nem az elmeműre, mint fizikai dologra vonatkozó tulajdonjogból folyik. A szerzői minőségből kifolyó jogait a szerzőnek, gyűjtő néven: s z e r z ő i j o g n a k nevezzük. A szerzői jog pedig kizárólagos szabadságot ad a szerzőnek arra, hogy saját elmeművét a kifejezés bármely alakjában többszörözze, közzétegye és forgalomba helyezze. Ez a jog absolut hatályú, vagyis mindenkivel szemben érvényesíthető s e tekintetben hasonló a dologi jogokhoz. A dologi jogokhoz való hasonlósága, valamint az a körülmény, hogy a tulajdonból folyó szabad rendelkezési jog eredményének, vagyis a tulajdonjog tovább képzésének látszik, még pedig a szerző javára és érdekében, alkalmul szolgált arra, hogy jogtudósok a szerzői jogot eleinte tulajdonjognak tekintsék s szerzői tulajdonról beszéljenek. A régebbi törvényhozások általában l) s az ujabb törvényhozások közül a francia máig is a tulajdoni elmélet hatása alatt állanak. A tudomány azonban ma már kimutatta, hogy a szerzői jog nem felel meg a tulajdonjog fogalmának s hogy a szerzői tulajdon elnevezés helytelen. Kétségtelen ugyanis, hogy a római jog tanításán alapuló más felfogás szerint is a tulajdon tárgyai csakis oly dolgok lehetnek, melyek nemcsak jogilag, hanem fizikailag is uralmunk alá hajthatók. Az elmeműhöz fűződő szerzői érdekekben ellenben a jog nem magát a dolgot, hanem az azzal kapcsolatos eszmei javakat védi. A dolgot mint ilyet védi a tulajdon : tehát az a jog, mely már nem közvetlenül a dologra vonatkozik, nem lehet tulajdon, hanem egy más speciális jog. Ezenkívül a szerzői jog védelmére a tulajdoni keresetek nem alkalmazhatók. Szerzői jog eredetileg csak az elmeművet előállító szellemi tevékenységgel szerezhető, tehát elbirtoklás és occupatio által nem. A szerzői jog vagy az abból folyó egyes jogosítványok átruházásánál feltétlenül szükséges, hogy az átruházó szerzői joggal birjon, ellenben a tulajdonjog átruházásánál az átruházó tulajdonosi minősége közömbös s csupán az a főkellék, hogy a szerzési tény tulajdonjog szerzésére alkalmas legyen. A tételes törvények s igy a miénk is, nem ismerik el a szerzői jog perpetuitását. A szerzői jog alapja az érdek levén, a mely a szerzőt művéhez fűzi, kétségtelen, hogy ez a személyes természetű érdek a szerző halálával mint ilyen megszűnik. Nem mondható ugyan, hogy örököseit a kegyeleten kívül nem fűzné jogelődjük elmeművéhez szintén bizonyos anyagi vagy ideális érdek, azonban ez többé már nem személyes ter!) így az 1846. évi okt. 19-én kelt osztrák törvény, mely az irodalmi és művészi tulajdonnak védelméről szól. Az országbírói ért. id. törv. szabályainak 23. §-a szerint is «az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény ótalma alatt áll». Az 1867. évi vám. és keresk. szövetség (XVI. t.-c.) 19. cime szintén irói és művészi tulajd o n-ról tesz említést stb. mészetü, sok esetben meg kielégítettnek is vehető s az elmemű irányában nem tekinthető annyira intenzívnek, hogy a vele konkurráló és a szerző személyes érdeke miatt egy ideig háttérbe szorított közérdeknek sikeresen ellent tudna állani, kivált ha a szerző halála után már nagyobb idő telt el. A közérdek szempontjából ugyanis módfelett hátrányos volna a szellemi termékeknek a szerzői jog révén való állandó lekötöttsége, mert megnehezítené a tudományos és művészi alkotásoknak általános elterjedését s azt, hogy egyes az emberiségre nézve nagy értékű szellemi alkotások közkincscsé válhassanak. Ez okból a törvény, a mely a szerzői jogot védi, ezt a védelmet bizonyos határidőhöz köti. Jogvédelem nélkül pedig jog nem létezhetvén, mondhatjuk, hogy a szerzői jog bizonyos idő elteltével megszűnik. Kérdés az. hogy mily hosszura legyen szabva a szerzői jog fennállásának ideje? A szerzői jog természetéből s a fent elmondottakból kétségtelen, hogy az a szerző élettartama alatt meg nem szünhetik. Ezt különben a szerző személyes érdekén kívül a közérdek is megköveteli, nehogy védelem híján a szerző a további szellemi alkotásoktól elkedvetlenedjék. Lehetnek azonban esetek, hogy a szerző műve megjelenését nem éri meg, vagy ha meg is éri, nem sokkal éli tul s igy szellemi munkájának esetleges gyümölcseit már nem élvezheti. Ily esetekben különösen, de máskülönben is sértené jogérzetünket, ha a szerző közvetlen jogutódjai, özvegye, gyermekei, vagy családja egyéb tagjai, kiknek javára irányult összes fizikai tevékenysége s kiknek jóllétét igyekezett egész élete folyamán, már a jövendőre kihatólag is biztosítani, ki volnának zárva szellemi munkássága eredményeinek élvezetéből. Ez okból jogérzetünk a mellett szól, hogy a szerzői jog tartama a szerző halálán túlra is kiterjesztessék. És ez a jogutódok javára szóló intézkedés a szerző érdeke és előnyére válik. Az elmeművek anyagi értékesítése legtöbbször tudvalevőleg a szerzői jognak egészben vagy részben való átruházása által történik. Ha a szerzői jog tartama pusztán a szerző életéhez volna kötve, abban az esetben az ilyszerü ügyletek a szerzői jogban foglalt valamelyes jogosítványok megszerzőjére — a kiadóra — nézve hasonlithatlanul nagyobb kockázattal járnának, mint abban az esetben, ha a szerzői jog még a szerző halála után is huzamosabb ideig fenmarad. Természetes tehát, hogy a kockázat nagyobb volta a szerzőnek juttatott ellenérték jóval kisebb voltában nyerne ellensúlyozást, a mely körülmény pedig erősen belevág a szerző személyes érdekkörébe. Azt a kérdést, hogy a védelmi időnek a szerző halála utáni tartama, hány évben állapittassék meg, a különböző törvényhozások eltérően oldják meg. A magyar szerzői jogi törvény, a fényképek kivételével, melyeknek védelmi ideje az előállítás évétől számított öt év, a szerzői jog tárgyát képezhető összes elmeművek védelmi idejét, ha a szerző ismeretes, annak halála után még ötven évre terjeszti ki. Fentebb emiitettük, hogy szerzői jog eredeti módon csakis az elmeművét alkotó szellemi tevékenység által szerezhető, vagyis a szeizői jog a szerző által, még pedig a bizonyos alakban kifejezett gondolatban vagy esz ni ében nyer életets hogy a szerzői jog csupán azokat a jogosítványokat foglalja magában, melyek a szerzői minőségből folynak. Kérdés, hogy különösen ez utóbbi elvvel miként egyeztethető össze a szerzői jog átörökösithetése ? Mert hiszen a szerzői minőség annyira odatapad a szerző személyéhez, hogy a személy halálával szükségképen megszűnik az is s igy az örökös joga nem származhatik az ő szerzői minőségéből, mert nem szerző. Nem mondhatjuk tehát, hogy a szerzői jog az örökösnek azokat a jogait védi, melyek az ő szerzői minőségéből folynak. Ez kétségtelenül igaz, s hogy ez esetben mégis szerzői jogról szólhatunk, az onnan ered, hogy az örökösnek az örökhagyó elmeművére vonatkozó jogai teljesen az örökhagyót megillető szerzői jog mintájára alakulnak vagyis teljesen azzal a tartalommal birnak mintha az örökös volna a szerző. Az örökös éppen oly joggal többszörözheti, közrebocsáthatja és árusithatia az örökhagyó elmeművét, mint jogelődje, ha pedig nem maga akarja közrebocsátani és forgalomba hozni, ezeket a jogosítványokat éppen ugy átruházhatja másra, mint a szerző. Szóval a jog, a fent kimutatott célszerűség és méltányosság okából azzal a fictióval él az örökösök javára, hogy azok a szerzővel való érdekazonosságnál fogva nemcsak ezeket az érdekeket, hanem a szerző azon legsajátabb személyállapotát is képviselik, mely a szerzői minőségben nyer kifejezést. Ez azonbin nem akként értelmezendő, mintha a jog az örökösöket ruházná fel a szerzői minőséggel, hanem hogy a szerzőnek ezen minő