A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 41. szám - A kir. kincstár háramlási joga és az ezzel kapcsolatos kérdések

A J telén végrendelet nincs, és minthogy a törvényes örökösök, mint egyedüli jogosultak a végrendelet érvényességét meg nem támadták, a kincstárnak pedig, mint szintén ki volt mutatva, ily megtámadási joga nem lehet: az alakilag hiányos végrendelet is érvényesnek azaz létezőnek veendő és hatályában fentartandó. A törvény ugyanis, nem az érvénytelenséget, hanem a nemlétezést mondja ki kathegorice a fiscust megillető szállományi jog érvényesithetéséhez szükséges előfeltételnek; a puszta létezés maga is kizárja a háramlási jog szülemlésének lehetőségét. A felvetett kérdés megoldásának jelen stádiumában ismét azon elvi kérdés lép előtérbe, hogy vájjon oly esetben, midőn egy alaki hiányok folytán megtámadható végrendelet, törvényes örökösök által, azoknak nem jelentkezése miatt, meg nem támadtatván. érvényesnek volna veendő: van-e a fiscusnak joga szállományi jogának érvényesítése végett, a nem jelentkező törvényes örökösök helyett ezen alakilag hiányos végrende'etet megtámadni, azaz törvényes örökösöknek, habár csak fictiv, hiánya esetén léphet-e a fiscus ezeknek kizárólagos jogkörébe ? A kir. kincstár a törvényes örökösök ezen kizárólagos jogát a leghatározottabban arrogálja magának és a joggyakorlatra hivatkozik, mint a mely e kérdést a kincstár javára már rég megoldotta és e felett napirendre tért. — Csakhogy a dolog nem igy áll ! A fenti kérdés judicaturánkban mindeddig határozottan nyilt kérdést képez; legalább elvi határozatot e kérdésben, habár erre provokáltattak, sem a Tábla, sem a Curia nem hoztak. Igaz ugyan, hogy concrét esetben a fiscus javára döntöttek, de az elvi kérdéstcsak implicite, sorok között oldották meg, és éppen ez szolgált nekem alapul jelen cikkem megírására. A bíróságok consonans ítéleteit olvasva, joggal kérdezhetjük, mily alapon, mily jognál fogva azonosítható a fiscus jogköre a törvényes örökös jogkörével ? és mily jogon mond ható a fiscus örökösnek ? Határozott feleletet aligha kaphatunk ! Ha a törvényhozó a kincstárt, mint az u r a 11 a n hagyatéknak, az állam legfőbb jogából folyó tulajdonosát fel akarta volna a végrendelet érvényességének megtámadási jogával ruházni : azt exactis verbis bizonyáa már rég megtette volna, mert a kincstárral szemben ilyen jogbizonytalanságot nem tűrhetett. Kétségtelen tehát, hogy a fiscust. de lege lata, épp oly kevéssé illetheti a végrendelet megtámadásának joga, mint bárki mást, a törvényes azaz vérszerinti örökösökön kivül! Hiszen, ha elfogadnék ama tételt, hogy a fiscusnak épp ugy van joga az alakilag hiányos végrendeletet megtámadni, mint a törvényes örökösöknek, ugy, hogy ezekkel a jog gyakorlásában mintegy versenyez: akkor, ha következetesek akarunk maradni, el kell fogadnunk azt is, hogy a végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt örökhagyó hagyatékában a fiscus egyenlő arányban örökösödik a többi törvényes örökösökkel, mert a fenti tétel elfogadásának ez volna logicai következménye. Hogy ez mily absurd jogi állapotokra és az örökösödési rendes teljes fölforgatására vezetne: azt szükségtelen bővebben is fejtegetni, mert már az első pillanatra látható. Azért bíróságainknak felfogása semmikép sem helyeselhető, midőn ily veszedelmes praecedenst engednek alkotni és a fiscus téves álláspontjára helyezkednek. Beláthatatlan veszedelmes következményekre vezetne, ha a kincstárnak, bármily oknál fogva az állampolgárok alapjogaival szemben, oly jogokat engednénk tulajdonítani, melyeket a törvény neki ki fejezetten nem biztosit, sőt mi több, melyeket a törvény szelleméből, tekintve a fiscusnak fentebb vázolt helyzetét az örökhagyóval szemben, ki sem magyarázhatunk! Régi axióma ugyanis: aLege non distinguente nec nobis est distinguere.w A kincstár, arrogált jogának érvényesithetése céljából, hivatkozik ugyan a Curiának egy állítólagos, 1890 július 18-án kelt 194. sz. de a dtárban fel nem található határozatára, mely kimondja, hogy: valamely végrendeletnek érvényességét csak a z támadhatja meg, a kit, végrendelet nem létében, a végrendelkező vagyonában örökjog illet. A Curiának ezen határozata azonban, szerény nézetem szerint, éppenséggel nem bizonyít a kincstárnak elfoglalt álláspontja mellett, hanem inkább az ellen, mert már az előbbiekben ki volt mutatva, hogy a fiscus háramlási joga semmi esetre nem eshetik az öröklési jog fogalma alá, és a fiscus sohasem tekinthető örökösnek; az ő joga csak oly subsidiarius jog, mely az «Ideiglenes törvénykezési szabályok)) 18. §-ának világos értelme szerint, csak akkor érvényesíthető, ha 1. nincs végrendelet. 2. nincs törvényes örökös; ilyennek pedig a OG 291 kincstár absolufe tekinthető nem lévén : nem is illetheti meg az örökös joga : a végrendelet érvényességét megtámadni. Más kérdés ismét, vájjon mennyiben érvényesíthető a megtámadási jog, ha a fiscust egyáltalában megillethetné, a törvényes örökösök részére kirendelt gondnokkal szemben, ha ez az alakilag hiányos végrendeletet érvényesnek elfogadja és azt hatályában fentartani kívánja, illetve az abban megállapított öröklést nem ellenzi ? Azonositható-e az ő ténykedése a gondnokolt törvényes örökösök eljárásával annyira, hogy ily esetben a fiscust, állítólagos megtámadási jogának gyakorlásából és ez által a szállományi jog érvényesítéséből is képes volna teljesen kizárni ? Ez irányú joggyakorlatunkra való tekintettel, azt mondhatjuk, hogy a gondnok eljárása, teljes felelősségénél fogva, azonosnak tekintendő a gondnokoltnak eljárásával; ennélfogva a gondnok nem lépi át hatáskörét, midőn az alakilag érvénytelen végrendeletet, a helyett, hogy azt, mint a törvényes örökösök képviselője, megtámadná : érvényesnek elfogadja. A bíróságok azonban elfogadták a kincstár azon érvelését, hogy ily eljárásnál a gondnok átlépi hatáskörét és a kincstárnak joga van, szállományi igényének érvényesithetése céljából, a gondnok által érvényesnek elfogadott végrendeletet, vele szemben megtámadni! A bíróságoknak ilyen állásfoglalása már most azon ferde helyzetbe hozza a kincstárt, hogy utóbbi subsidiarius igényével és jogával a törvényes örökösök gondnokát, a gondnokoltak jogainak gyakorlásában mintegy megelőzi, vele versenyez, azaz a törvényes örökösök jogait kívánja gyakorolni, midőn ezek, illetve ezeknek gondnoka ebbeli jogával élni nem akar ! Ez pedig egyszerűen jogi képtelenség! Azért az államnak amúgy is minden téren oly nagy mértékben megnyilatkozó és mindenkor szembetűnően előtérbe lépő omnipotentiáját még a bekötött szemű Iustitia által is, meg nem engedhető módon támogatni, sőt növelni : nem lehet a jog benső mivoltának és értékének helyes felismerése! A fentiekből azután ama további kérdés folyik, hogy, ha a törvényes örökösök gondnoka élni kívánna ezen gondnokoltak kizárólagos jogával és a hiányos végrendelet érvényességét a végrendeleti örökössel szemben akarná megtámadni: tekintettel a bíróságok fentebb ismertetett állásfoglalására : ezen jogának gyakorlásában megelőzné-e a kir. kincstárt, vagy nem ? Erre ugy hiszem, a fentebbiek alapján nehéz volna a felelet, annál is inkább, mert a kiindulási alap téves és tarthatatlan ! Ujabb kérdés tárgyát képezheti, hogy a fiscus, arrogált megtámadási jogának gyakorlatában, mily viszonyban áll az oly örökössel szemben, ki örökösödési jogát egy alakilag hiányos, de a megtámadásra jogosított törvényes örökösök nem jelentkezése folytán meg nem támadott, — és ennek folytán érvényesnek tekintendő, — végrendeletre alapítja ? Az előbbiekből könnyen kitűnik, hogy a kincstárt ily örökössel szemben sem illetheti az alakilag hiányos végrendelet érvényességének megtámadási joga. E mellett és a fiscusnak álláspontja ellen szól az örökösödési eljárásról szóló 1894: XVI. t.-c. 12 fejezete is, mely a hagyatéki eljárást «örökös nem létében» szabályozza. Ezen fejezetnek két szakasza (114. és 116. §§) ugyanis akkép intézkedik, hogy «ha valamely örökhagyó örökös hátra hagyása nélkül hal el, vagy örökös létezéséről senkinek nincs tudomása : erről a kincstári jogügyek igazgatóságát értesíteni kell. Ha pedig az egy évi hirdetményi határidő alatt senkisem jelent be igény : a hagyatékot a kincstárnak kell átadni.» A törvény ezen szavai az «örököst» a kincstárral állítván szembe: világos, hogy a törvényhozó a fiscust nem tekinti örökösnek, miért is nem biztosit neki kifejezetten oly jogokat sem, melyek kizárólag a törvényes örököst illetik meg. Mint látjuk továbbá, a törvény nem különböztet meg sem végrendeleti (érvényes vagy érvénytelen) sem töivényes örököst; egyszerűen csak «örököst» emlit, világos jeléül annak, hogy a kincstárt akkor sem tartja értesitendőnek és a hagyatékot neki átadandónak, ha oly végrendeleti örökös létezik, ki jogát egy, habár alaki hiányok folytán megtámadható, de tényleg meg nem támadott végrendeletre alapítja. Nem szabad a törvényhozóról feltételeznünk azt, hogy magát tudatosan ily hiányos módon fejezte volna ki. és azért valónak kell elfogadnunk azon állítást, hogy a kincstárt n e m is akarta a végrendelet megtámadási jogával felruházni, hanem fentartandónak és érvényesnek kívánta tekinteni az örökhagyónak alakilag hiányos végakarat kijelentését és a jogát ebből származtató örökös örökösödését is. Ez annál inkább látszik valószínűnek, mert ily esetben 1*