A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 27. szám - A vádirat szerkesztéséhez

A JOG 107 Vádlott tagadja, hogy cselekménye szándékos lenne, s azt jóhiszemű tévedésnek kívánja feltüntetni, s azzal védekezik, hogy mert mindig hajtott munkát végezett csak, a szerződést hasonlította össze a tjegyzökönyvvel, s midőn a számát akarta beirni a végzés után akart nézni s azt félretette, s később arról megfeledkezett. Vádlottnak tzen védekezése azonban el nem fogadható, s ez által, hogy a törvényesség látszatául a valóságnak meg nem felelő, s igy más ügyre vonatkozó számra hivatkozik a szerződésre vezetett záradékba, megcáfoltnak tekinthető annyival inkább, mert károsok a vizsgálat és végtárgyalás rendén is egybehangzóan vallották, hogy vádlott azon egyén, a kit előre megállapított dij mellet a tulajdonjog bekeblezés keresztülvitelével megbíztak s tőle a szerződést csak hosszas 4 évi sürgetés után kapták vissza. Ezek szerint tehát kétségtelen, hogy vádlott mint volt közhivatalnok hivatali minőségében vezette a tjkvbe azon lényeges tényt, hogy a tulajdonjog L. Tódor és L. Juon javára bekebleztetett, holott jól tudhatta mint telekkönyvvezető, hogy a telekkönyvi rts. 60. §. szerint csak megfelelő kérés és birói meghagyás alapján lehet bejegyezni s jól tudhatta továhbá azt is, hogy a tkvi rdts 61. §-a mily nagy súlyt fektetett a kérésnek az iktató hivatalba történt beérkezésére. Kétségtelen továbbá, hogy ily körülmények között hamisan vezette a záradékot az eredeti szerződésre, mert annak alapját csak birói határozat alapján történt telekkönyvi bejegyzés képezheti. Az okirathamisitás lényeges kellékét képezi, hogy abból valakire jogsérelem háramoljék, vagy háramolhassék, s az a kérdés, vájjon jelen esetben háramlott-e vagy háramolhatott-e jogsérelem valakire vádlottnak ezen cselekményéből? Felelet: igen! mert a szerződésen az alakilag szabályszerű alakban rávezetett záradék a bekebelezési végzésnek hiteles alakú kivonata, mely hivatva van bizonyítani azt, hogy a tulajdonjog telekkönyvi hatóság által vezetett nyilvánkönyvbe az ő javára bekebeleztetett s ez által az ingatlanok telekkönyvi tulajdonosa is lett, s arra elődjének minden joga és jogviszonya megszűnt. A tkvi rdts. 61, §-a nagy súlyt helyez a szabályszerűen felszerelt kérésnek az iktató hivatalba történt érkezési idejére, jelen esetben kérés be nem adatott, a tkvi bejegyzés a tkvi rdts. 60. §. csak a felek vagy hatóságok kérelme folytán a tkvi hatóság Írásbeli meghagyásának tartalma szerint teljesíthető, de mert kérelem be nem adatott a bejegyzés teljesítésére, tehát a bejegyzés hatálytalan; igen ám, de egy harmadik személy a szerződésre vezetett záradék alapján az ingatlant L. Tódor és L Juontól megvásárolhatja, ezt megelőzőleg azonban a P. Annának bárminemű tartozása fejében a zálogjog P. Annát illetőleg bekebelezhető lett volna s a teherbekeblezés ugy a 3-ik személyt, mint L. Tódor és L. Juont is terheli, mert az eredetileg hatálytalan B. 2. 3. sorsz. alatti bejegyzést, helyesbítés esetén is megelőzi, a mit az a körülmény is igazol, hogy a tkvi hatóságnak 6,367/96. tkvi sz. a. kelt végzése következtében 6. 7. sz. a. eszközölt szabályszerű bejegyzés hatálya nem E hamis bejegyzéstől, hanem 1896. aug. 1-ével a bekeblezés iránti kérvény beadása napjával vette kezdetét; tekintettel továbbá arra, hogy a kir. kincstárra tényleg kár háramlott, mert a megfelelő bélyegjövedelem és aláírási illeték nem a maga idejében folyt be, mindezeknél fogva a btkv. 394-. §. szerint minősülő közokirathamisitás büntette fennforogni látszik ugyan, de mert vádlottal szemben oly nagy számú és nyomatékos enyhítő körülmények, mint büntetlen előélete, hogy kár tényleg nem származott, hogy a cselekmény régen követtetett el, forognak fenn, hogy a büntetés kiszabásánál a 92. §-t kellene alkalmazni, tekintve, hogy vádlott cselekménye a btkv. által meghatározott büntetés 5 évtől 10 évig terjedhető fegygház, de mert a 92. §. látszik alkalmazandónak, a kiszabandó büntetés 5 éven alóli lenne, mi által az elévülési idő 5 évvel kezdődik, s tekintve, hogy vádlott a cselekményt 1889. évben követte el, a bűnvádi eljárás pedig ellene 1896. évben indíttatván meg, tehát 7 év múlva, miáltal vádlott cselekményének büntethetősége elévült, minélfogva őt a közokirathamisitás bűntettének vádja alól a btk. 106. §. 4. pontja alapján fel kellett menteni. Minthogy azonban a nyilvánkönyvbe hibás bejegyzést birói meghagyás nélkül vezetett be, ellene a fegyelmi vétség fenforogni látszik, s annak elbírálása végett az iratoknak a fegyelmi bírósághoz leendő áttételét kellett elhatározni. A kolozsvári kir. Ítélőtábla (1899. dec. 12-én 2,922. sz. a.) pedig következő Ítéletet hozott: Az elsőbirósági Ítélet megváltoztatásával J. Dénes vádlott bűnösnek mondatik ki a btkv. 391. §-ban meghatározott közokirathamisitás bűntettében; s ezért a btkv. 92. § alkalmazásával 6 (hat) havi börtönre, három évi hivatalvesztésre s a politikai jogok gyakorlatának hason tartamú felfüggesztésére Ítéltetik. Indokok: A kir. törvényszék indokaiban a vizsgálat és végtárgyalás adatainak megfelelően megállapított tényállás alapján J. Dénes vádlottal szemben a közokirathamisitás bűntettét a kir. it.-tábla is bizonyított tény gyanánt fogadta el, minthogy azonban eme cselekmény a btkv. 393. §-a szerint öt évből tíz évig terjedhető fegyházzal büntetendő, következően a btkv. 106. § 3. pontszerint tiz. év alatt évül el, minthogy továbbá abban az esetben ha a vádlottra a btkv. 92. § alkalmazásával öt éven alóli szabadságvesztés szabatik ki, a btkv. 104. Jj-a szerinti rövidebb elévülési határidő azért nem nyerhet alkalmazást, mert a btkv. 106. § 1—4. pontjaiban meghatározott elévülési határidők eme törvényszakasz világos rendelkezései szerint nem a lenforgó esetben kimért szabadságvesztésbüntetés tartamára, hanem a büntetés alapját képező törvényszakaszban megállapított büntetés mértékére való tekintettel szabályoztatnak, ami abból is következtethető, hogy a m. kir. Curia 59. sz. döntvénye csakis a bűntettnek vétséggé változtatása esetén mondotta ki, hogy a btk. 92. §-a alapján vétséggé minősített büntetendő cselekmények is a vétségekre meghatározott 3 év alatt évülnek el, a kir. it.-tábla az elévülést, bár ha a büntetés kimérésénél az elsőbiróságilag helyesen felsorolt enyhítő körülmények figyelembe vételével, a btkv. 92. §-át alkalmazandónak találta, bekövetkezettnek nem tartja, miből kifolyóan az első birói Ítélet megváltoztatásával J. Dénes vádlottat a rendelkező részben irt közokirathamisitás bűntettében bűnösnek mondotta ki és ezért a btkv. 92. § alkalmazásával bűnössége fokához mért büntetéssel sújtotta. A m. kir. Curia (1900. évi május 22-én 1868. sz. a.) pedig következő ítéletet hozott: A kir. ítélőtáblának fent idézett keletű és számú Ítélete helybenhagyatik. Nem található fel a hatóság elleni erőszak ismérvei a vádlott ama cselekményében, hogy fegyverét önként at nem adta, hanem azt kezéből erőszakkal kellett kicsavarni, s hogy a földről felkelni s az erdőörökkel elmenni nem akart, kijelentvén, hogy onnan egy tapodtat sem megy, mert mindezek csak az engedelmesség oly megtagadását képezik, mi vele szemben a kényszer alkalmazását indokolja. A pozsonyi kir. törvcnyszek, mint búntetőbiröság (1899 nov. 3-án 7,380. sz. a.) szabadlábon levő B. Mihály, jánosteleki származású, 59 éves r. kath. vallású, nős, gyermektelen gazda, bélaházi lakos, csekély vagyonnal biró, írni és olvasni tudó, rovatlan előéletű vádlottat bűnösnek mondja ki a Btkv. 279. §-a alá eső szándékos emberölés bűntettének a Btk. 65. §-a szerinti kísérletében és az 1883. évi XX. t.-c. 27. §-a alá eső vadászati kihágásban s ezért a Btvk. 279. 66. és 289. §g-ai, valamint az 1883. évi XX. t.-c. 27. §-a alapján, figyelemmel a Btkv. 96. és 98. <j§-aira (3) három évi fegyházra és (100) forint pénzbüntetésre, úgyszintén 10 évi hivatalvesztésre ítéli. Indokok: B. Mihály arról vádoltatik, hogy 1898. évi május hó 28-án este 7 óra tájban a bélaházai vadászterületen, orvvadászatot űzvén, midőn emiatt őt a lesben álló H. István és T. Albert uradalmi vadászok feltartóztatták és fegyvere átadására felhívták, — a fegyver átadását megtagadta. Erre H. István erdőőr őt megragadta és fegyverét kezéből kicsavarni iparkodott, de vádlott visszanyomva 3—4 lépésnyi távolból fegyverét H. Istvánra sütötte. A löveg szerencsére nem talált, mert H. félreugrott, hanem közvetlen ennek lábai előtt a földbe fúródott. Ekkor H. István újból megragadta B. Mihály puskacsövét, T. Albert pedig hátul a nyakán fogta meg öt és eképen igyekezett lefegyverezni. E dulakodás közben H. István a kezében levő bottal B. Mihály kezére oly erős ütést mért, hogy ezt a vér rögtön elborította, azután még a hátára is ütött egyet a bottal, mig végre sikerült őt a földre teperni. Midőn B. Mihály már a földön feküdt, fegyverét ismét lövésre irányozta, de T. Albert kezét a fegyver kakasa alá helyezte — és igy habár B. Mihály a fegyver kakasát le is rántotta, — a fegyver másodszor el nem sült. Végre nagynehezen kiragadták az erdőőrök B. Mihály fegyverét és őt nevének bemondására hivták fel. B. Mihály azonban nevét eltitkolva, I. Bertalannak nevezte magát. — Az erdőőrök vádlottat letartóztatni és bekísérni képtelenek voltak, — mert ő a földön fekve kijelentette, hogy egy tapodtat sem megy. Ennek folytán az erdőőrök vádlott fegyverét magukhoz véve távoztak, — az esetet feljelentették, minek folytán a nyomozás folyamaiba tétetett. Vádlott B. Mihály már a csendőri nyomozás, — ugy a vizsgálat valamint a végtárgyalás során határozottan tagadásba vette, hogy ő a szobán forgó alkalommal és helyen orvvadászaton lett volna, — hogy ő az erdőőrök által tetten éretett, ezeknek ellenszegült. H. Istvánra fegyverét rásütötte és egyáltalán, hogy az erdőőrökkel dulakodott volna. Tagadja azt is, hogy az erdőőröket ő ismerné és az ezek által elkobzott és bűnjelként lefoglalt fegyver az ő tulajdona volna. Előadja egyúttal, hogy a szóban forgó nap délutánján 3 óra tájban feleségével együtt a rákos-tolnai dűlőben levő földjére ment fűért. Onnét 7 óra tájban tértek haza. Azután otthon szecskát vágott, marháit megitatta, ennek végeztével mivel időközben felesége hazulról eltávozott, 8 óra tájban ennek felkeresésére indult, betért apósának H. Mártonnak lakására, de feleségét ott nem találvr. hazament. Azon sértési nyomokra, melyeket vádlott kezén és karján a csendőrség a nyomozat során észlelt, azt adja vádlott elő, hogy azokat, midőn földjéről hazafelé fuvarozott, egy hegynek lejtőjénél a kocsi hágcsójára állván, a hágcsó alatta leszakadt, miközben kezeit a sziklához ütötte és ily módon sértette meg. Később pedig azt állította, hogy 1898. évi május 25-én szekerével felfordult és karját egy vastag deszkába ütötte. Vádlott neje. B. Mihályné szül. T. Ágnes tanuként kihallgattatván, megerősíti vádlott ama előadását, hogy ő a szóban forgó délután a szántóföldjén volt, onnan együttesen füvet fuvaroztak 6—7 óra között haza, útközben vádlott a szekér hágcsójáról leesett és kezét megsértette, haza érve együtt szecskát vágtak, azután vádlott a